Új ősellenséget talált a világ (de Európa feltétlenül) labdarúgása, a szörnyet VAR-nak hívják (Video Assistant Referee), amely arra hivatott, hogy arról, ami nem volt gól, megállapítsa, hogy nem gól, arról pedig, amelyik az volt, annak bizonyítsa az érvényességét. Most nem sorolnám végig a rendszer összes előnyét (lesállások megítélése, bizonyos összecsapások szabályosnak vagy szabálytalannak minősítése), inkább arról beszélnék, mekkora tévedésben voltunk anno, amikor azt hittük: ha majd nem az emberi szem, hanem a becsaphatatlan űrtechnika dönt az ilyen kérdésekben, a játékvezetők személye, és mindenekelőtt az édesanyjuk hétvégénkénti, menetrendszerűen visszatérő emlegetése egyszeriben lekerül a napirendről. Nos, amióta a VAR-t nálunk is bevezették, nemhogy lefeleződött, hanem duplájára emelkedett a szidalmazottak száma, a bírók (plusz az édesanyjuk) gyalázása mellé felsorakozott a VAR-rendszer is, pontosabban azok, akik ezt a rendszert az öltözőfolyosók egyik szobájából kialakított helységben kezelik.
Mindez csak azért végtelenül szomorú, mert amíg nem létezett ez a visszajátszó rendszer, addig nem volt ember széles e hazában, aki ne azért siránkozott volna egy-egy kedvenc csapata kapujába (szerinte) szabálytalanul bekerült labda láttán, hogy „ezt csak az a vak bíró nem látta, hogy les volt” vagy hogy „nem ment át a gólvonalon, bezzeg ha lenne visszajátszás, egyszeriben megszűnnének ezek a viták”. Nos, kérem, most itt a visszajátszás, és nincs forduló, amelynek végén minimum az edzők fele ne a VAR-rendszert szapulná, ne az új módiban látná csapata vereségének az okát. Az FFT megtisztelt azzal, hogy havi rovatot szentel az emlékeimnek, a bevezetőben is ott áll, hogy pályafutásom legszebb és legkínosabb emlékeit elevenítem fel, talán éppen ezért is jutottak eszembe azok az évtizedek, amikor nemhogy egy minden vitán felülálló technikai vívmány, de még a helyzeteket általában a kezdőkörből megítélő és jelentős földrajzi távolságból döntő vezetőbíró sem volt a segítségünkre, arról pedig, hogy egy-egy meccset valóságos játékvezető-hadsereg vezényel, nem is álmodhatunk.
Nem volt visszajátszás, nem voltak gólösszefoglalók, ott ültél a télen dermesztően hideg, nyáron trópusi hőséget árasztó „sajtópáholy” fogságában, és olyan körülmények között, mintha fogolytáborban lennél, kellett egy szemvillanás alatt eldöntened, hogy a gólt leshelyzet előzte-e meg, vagy sem, a labda átjutott-e a gólvonalon, vagy valaki még kipiszkálta onnan, a szögleteknél ki kibe rúgott bele akkorát, hogy azért két tizenegyest is lehetett volna ítélni, és még egy sereg olyan dolog, amelyre a ma zsurnalisztái (áldott szerencséjükre) már nincsenek kényszerítve. Manapság tíz másodperc – vagy a VAR- vizsgálat okán legfeljebb néhány perc – múlva pontosan tudod, hogy mi történt, a rendszer bevezetése óta elképzelhetetlen lenne, hogy Puskás gólját az 1954-es vb-döntőn 2:3-nál ne videózták volna vissza, és ne ítéltek volna gólt, ami talán a teljes magyar futballtörténelmet megváltoztatta volna. De mondok egy egészen más, egy sokkal prózaibb, személyes példát. Sajnos a neveket (sem az érintett játékosét, sem a részt vevő csapatokét) nem árulhatom el még évtizedek múltán sem, mert akkor rútul visszaélnék elsősorban az ominózus futballista bizalmával, de maga a történet olyannyira tipikus, hogy vélhetően név nélkül is megállja helyét. A fővárosi nagycsapat vidéki mérkőzéséről tudósítottam, és miután későn ért véget a meccs, így a fővárosba induló utolsó vonatot már nem értem volna el, megkértem a Budapestre induló együttes vezetőit, hadd utazzak velük a csapat autóbuszán. Készséggel megengedték, bár azt meg kell jegyeznem, akkoriban olyan volt a viszony a csapatok és a szaklap zsurnalisztái között, hogy akkor sem szállítottak volna le a buszról, ha nem kérek tőlük engedélyt.
Félúton járhattunk az ominózus város és Budapest között, amikor megálltunk egy „üdítőre” valamelyik útmenti csárdánál, én pedig megkérdezhettem a csapat kapusát, ugyan, túljutott-e a labda a gólvonalon annál az esetnél, amely a mérkőzés végeredményét döntően befolyásolta, és amelynek következményeként a mérkőzés játékvezetőjét a rendőrségnek kellett kimentenie végül a stadionból? „Persze, hogy benn volt… – mondta magától értetődő természetességgel a kapus, majd hozzátette: – A bírót takarták az előttem lévők, én meg gyorsan belekalimpáltam egyet, és sikerült a gólvonal mögül kiütnöm.” No, ez hiányzott nekem… A tudósítást már régen szedték a nyomdában, a technikának nem létezett olyan eszköze, amely a hibát kijavíthatta volna, hiszen a beszámolóban én a lelátóról úgy láttam, hogy a kapus „bámulatos vetődéssel” hárította X. Y. közvetlen közeli lövését. A lelki teher is nyomott, mint egy présgép, hiszen a kapus a kettőnk közötti erős barátság okán vallotta be csínytevését, és nem azért, hogy én ennek a sportnapilapban hangot adjak.
Így aztán nyomtatásban is megjelent, hogy volt egy remek védés, ami voltaképpen gól volt, és ennek következtében az a csapat győzött, amelynek, ha a szabályos találatot megítélik, legfeljebb egy pont járt volna… Mindezt csak azért írtam le, mert ha már akkor van VAR, és az esetet visszanézik, elképzelhetetlen egy ilyen beszélgetés az ivóban, nekem meg nem terheli vagy negyven éve a lelkiismeretemet az, hogy nem láttam gólnak egy gólt, ami pedig gól volt… Összehasonlíthatatlanul nagyobb léptékben persze, de manapság Maradona már nem üthetne gólt az angolok halójába, nem lehetne továbbot inteni Frank Lampard jóval a gólvonal mögött földet érő bombájára a németek ellen a 2010-es vb-n, arról pedig már nem is szólva, hogy VAR-tól felügyelve 1966-ban nem 3:1-re, hanem Farkas János második góljának köszönhetően 4:1-re verjük meg a brazilokat… Most meg itt van, és szidjuk, mint a bokrot. Pedig lehet, hogy eljön a pillanat, amikor nagy VAR-kritikus edzők állását egy olyan ellenőrzött gól menti meg, amit a VAR előtti időkben mindenki gólnak (vagy nem gólnak) látott volna… Szóval, több tiszteletet a VAR-nak!
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)
