Ezekben az iszonyatos, jobbára csak egy bizonyos fertőzésről szóló időkben (már a hivatalos nevét sem vagyok hajlandó leírni, úgy vagyok vele, mint a futballban Andorrával), kiváltképp úgy, hogy az idén nyárra tervezett olimpia is egy évvel eltolódik, az ötkarikás játékokról szóló hírek olvastán cunamiként törnek rám a témába vágó emlékek. Annak is van valami diszkrét bája, hogy ha az olimpia szót hallom, nem az a három (amúgy mind helyszínében, mind történéseiben egészen fantasztikus) ötkarikás játékok idéződnek fel bennem, amelyen újságíróként volt szerencsém részt venni (Atlanta, Sydney, Peking), hanem egy magyar kisváros, amely az edzőtáborával írta be magát a honi sporttörténelembe. Még mielőtt Tatáig érnénk, le kell írnom, hogy a mi családunk meglehetősen olimpiacentrikus, hiszen apámnak 1964-ben Tokióban, 1968-ban Mexikóban, majd 1972- ben Münchenben is volt némi köze az ott történtekhez. Ezen a ponton azonban szálljunk le arról az autóbuszról, amely az 1968-as mexikói játékokra készülő 22 futballistát (plusz a szakmai stábot, amely akkoriban az edzőből, az orvosból és a gyúróból állt) a felkészülés színhelyére szállította, hogy ott azután olyan három hét várjon rájuk, amit (nyilatkozatok sora bizonyítja ezt) életükben nem felejtenek el.
Potyautasként ehhez a társasághoz csatlakozott egy akkor 18 éves tini srác (ez voltam én), akinek hivatalos formában az égvilágon semmi keresnivalója nem volt egy olimpiára készülő futballválogatott tagjai között, igaz, nem is azzal a szándékkal csatlakozott hozzájuk, hogy az aztékoknál majd ő rúgja (no, jó, fejeli) az aranyat érő gólt. Pusztán kihasznált egy olyan lehetőséget, amelyet egyszer kínál fel az élet annak, aki futballtudásban pontosan olyan távolságra volt részint a keret tagjaitól, részint a Mexikóba való kiutazástól, mint amekkora távolságot mérünk mind a mai napig Tata és Mexi kó között – oda és vissza… Valami közöm persze volt akkor már a sportághoz, „kerettagnak” úgy jelentkeztem a csapat főnökénél, dr. Lakat Károlynál (egy este az otthoni nappaliban), hogy akkor már túl voltam három, a Fradi ifivel megnyert bajnokságon, két gólkirályságon, és éppen az volt a kérdés, hogy az ifikorból kinőve melyik vidéki (!) NB I-es klub ajánlatát fogadom el. Sokféleképpen tölthettem volna az időmet, hiszen túl voltam már az érettségin, várt rám a Balaton minden csodás kihívásával (igen, a lányokra gondolok), közvetlen, szintén labdarúgókból álló baráti köröm nem is igazán értette, hogy mi a jó fenéért akarok én Tatán három héten át „megrohadni” a döglesztő hőségben, és futni kilométerek százait puszta önszorgalomból, amikor élhetném a „playboyok” léha, ám annál csábítóbb életét, akár Pesten, akár a nagy tó partján.
Ezt a három hetet én mégis arra tettem rá, hogy ha első perctől az utolsóig végig tudom csinálni azt a felkészülést, amelyet apám diktál (ennek erősségéről csak egyetlen példa: a Bp. Honvéd jobbhátvédje, Kelemen Jóska egy hét után szólt neki, hogy ő inkább lemondana az utazó keretbe kerülés lehetőségéről, de ő ezt nem bírja, és hazamenne, „Orrvérzésig futottunk”, mondta néhány nappal később a Népsportnak, s bár betű szerint értette azt, amit említett, átvitt értelemben sem járt messze az igazságtól), akkor az ősszel olyan erőben megyek vissza akár a Fradiba, akár egy új csapatba, hogy nem lesz ember, akivel legalább fizikálisan nem veszem fel a versenyt. Az első sípszótól a harmadik hét végén felhangzó utolsóig így aztán végigcsináltam mindent, amit a keret hivatalos tagjainak apám vezényelt (reggel egy kör futás a kis tó körül, utána kétórás edzés, a hűvösebb napokon 30 fokos hőségben, délután újabb két órás tréning, aztán első számú levezetésként egy kör a tatai Öreg-tó körül, végül este vérre menő kispályás mérkőzések a tábor tornacsarnokában), nem hozhattam rá szégyent, ha már „beválogatásommal” olyan kockázatot vállalt, amelyet ma nem lehetne botrány nélkül megúszni.
A videotonos Fejes Gabival és a Vasas ifjú csillagával, a velem egyidős Radics Jancsival laktam egy szobában (végül egyikük sem lett az utazó keret tagja), az utóbbival a Fradi–Vasas kölyök-, majd ifibajnokikon gigászi csatákat vívtunk, de hogy mennyivel előttem járt, azt éppen az a tény igazolja, hogy ő hivatalosan, én meg potyautasként voltam a szoba és a tábor lakója. A huszonegy nap részleteivel egy könyvet meg tudnék tölteni, de az emlékeket részint öt évtizedes por lepi, részint rajtam kívül senkit sem érdekel. Még én is elfelejtettem volna, ha Dénes Tamás sporttörténész barátom a véletlenek véletlene okán nem néz meg néhány évvel ezelőtt egy filmet, amelyet „Ó, Mexikó…” címmel forgatott Zsurzs Éva, és amelynek Latabár Kálmán, Bodrogi Gyula és Voith Ági voltak a főszereplői. Néhány jelenetet a tatai táborban vettek fel, és ezt látván kérdezett rá az én barátom: „Karcsi, nem te dekázol az egyik kockán a Varga Zolival?”, és már küldte is a filmből kivágott mintegy tíz percet. Ahogy kissé régiesen mondani szokták, az ütő megállt bennem, amikor megnéztem, hiszen (mi tagadás) előbb Varga Zolival, később meg egy négyes társaság tagjaként (Dunai Lajos az MTK-ból, Fazekas Laci az Újpestből csatlakozott hozzánk) valóban 18 éves önmagamat látom viszont, amint az operatőr éppen vágóképet készít rólunk (a hitelesség kedvéért) a film története szerint tornászlányként Mexikóba készülő Voith Ági és a televíziós riporterként ugyancsak a játékokra tartó Bodrogi Gyula diskurzusához. Mexikóba természetesen nem jutottam ki, de „szereplő” lettem egy nagysikerű játékfilmben, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik. Zolival együtt dekázni pedig, 1968 nyarán, mit mondjak, szinte egy darabka futballtörténelem a vele később történtek tudatában. (Apu! Kösz mindent!)
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. májusi számában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
