Szöveg L. Pap István
Volt, ugye, a szép emlékű Közép-európai Kupa, a maga műfajában az első, amely a húszas-harmincas években a kontinens legerősebb futballnemzeteit, az olaszt, az osztrákot, a csehszlovákot és a magyart szólította a pályákra.
A Ferencváros (1928 és 1937) és az Újpest (1929 és 1939) is kétszer-kétszer nyerte meg az 1927-ben életre hívott KK-t. A sorozat a háború után egy kósza kísérlet után éppen 1955-ben indult újra (a Honvéd és a Vörös Lobogó is elődöntőbe jutott!), de akkortájt így is ismertebb és elfogadottabb volt az „új fiúnál”, a Bajnokcsapatok Európa-kupájánál. Olyannyira, hogy abban az 1954-es bajnok Budapesti Honvéd (szovjet mintára 1950 és 1957 között tavaszi-őszi rendszerű volt a mi NB I-ünk lebonyolítása is) nem is vállalta az indulást, így az ezüstérmes Bp. Vörös Lobogó kapott lehetőséget. De hasonlóképpen jártak el a hollandok és a dánok is, akik a hágai Holland Sport helyett a PSV Eindhovent, az AB helyett pedig az AGF Aarhust nevezték. Ez a három csapat aztán egészen 1997 nyaráig az utolsó három volt, amelyik nem bajnokként vagy címvédőként szerepelt a BEK-ben, illetőleg utódjában, a BL-ben.
A francia sportnapilap, a L’Équipe újságírója, Jacques Ferran az 1948-ban hódító útjára induló dél-amerikai Libertadores-kupa mintájára találta ki a BEK-et, és kollégájával, Gabriel Hanot-val az európai kupák alapító atyjának tekinthető. A BEK gondolatának az sem tett rosszat, hogy amikor az angol bajnok Wolverhampton Wanderers 1953-ban 3:2-re megverte a kor legnagyszerűbb klubcsapatának tartott Budapesti Honvédot, és világbajnoknak kezdte hirdetni magát, Hanot-ék az UEFA-hoz fordultak ötletükkel. Mondván: dőljön el a pályán, ki a legjobb!
Az 1955–56-os első BEK-kiírásnak még nem is az UEFA, hanem a L’Équipe meghívására vágott neki 16 csapat. De így volt ez a következő négy évben is, csak utána ölelte a BEK-et a kebelére az európai szövetség, amely 1955. márciusi kongresszusán adta áldását az új kupára – Magyarországot Sebes Gusztáv, az OTSB elnökhelyettese és Krajcsovits István, az OTSB külföldi kapcsolatok osztályának vezetője képviselte. Nem volt könnyű összetrombitálni az indulói kontingenst, mert például a Chelsea és a skót Aberdeen a hazai bajnoki szereplését féltve tisztelettel visszautasította a felkérést, angol csapat nem is volt az első mezőnyben, a skótok pedig a Hiberniant indították. A Saar-vidék ugyanakkor – az európai kupák történetében utoljára – az 1. FC Saarbrücken révén képviselte magát, nem véletlenül, hiszen még az 1954-es vb selejtezőjében is önálló válogatottként indult, és hivatalosan csak 1957. január 1-jén tagozódott be az NSZK-ba.
A NÉPSPORT HANGSÚLYOZTA: „MINDEN PÁR KÉT MÉRKŐZÉST JÁTSZIK EGYMÁSSAL, EGYET OTTHON, EGYET PEDIG IDEGENBEN”
Végül így állt össze a történelmi első 16-os tábla: Servette (svájci), Real Madrid (spanyol), Sporting (portugál), Partizan (jugoszláv), Rapid Wien (osztrák), PSV Eindhoven (holland), AC Milan (olasz), 1. FC Saarbrücken (Saar-vidéki), AGF Aarhus (dán), Stade Reims (francia), Vörös Lobogó (magyar), Anderlecht (belga), Djurgarden (svéd), Gwardia Warszawa (lengyel), Rot-Weiss Essen (német), Hibernain (skót). A visszalépő Chelsea helyén a lengyel Gwardia kapott meghívást, az ugyancsak jelentkező csehszlovák Slovan Bratislava, a török Galatasaray és a luxemburgi Stade Dudelange ellenében.
A Vörös Lobogó a belga Anderlecht ellen nyolcaddöntőzött, és 1955. szeptember 7-én, a BEK-történelem második meccsét játszotta le a két évvel korábban átadott Népstadionban. Akkoriban még nem voltak kijelölt játéknapok, szeptember 4-én a lisszaboni Sporting és a belgrádi Partizan 3:3-ra végződő mérkőzése adta meg a jelet, a portugál Joao Baptista Martins lőtte a 14. percben az európai kupatörténelem első gólját.
A Hidegkutiék ellen készülő brüsszeli Anderlecht az ötvenes években messze volt attól, hogy európai hatású klub legyen, ezt a hetvenes évek második felére sikerült elérnie, dicsőséglistáját 1976-tól KEK-, UEFA-kupa-és európai Szuperkupa-siker is gazdagítja. 1955-ben azonban egyértelműen a világszínvonalat jelentő magyar futball reprezentánsa, a négy vb-ezüstérmessel, Lantos Mihállyal, Kovács I. Imrével, Hidegkuti Nándorral és Palotás Péterrel felálló Vörös Lobogó volt a favorit, amely bevetette a Sebes Gusztáv által a válogatottból kiszorított Sándor Károlyt, ám sérülés miatt nélkülözte Zakariás Józsefet, és ekkorra már a kapuban is a később ’56-ban emigráló Fazekas Árpádé volt a bizalom Gellér Sándor helyett.
Az Anderlecht középcsatára, Joseph Mermans az 56 meccsen szerzett 27 találatával a mai napig hatodik a belga válogatott örök góllövőlistáján, az 1954-es vb-n pedig a klubból rajta kívül a két Van den Bosch fivér, Hyppolite és Pieter, továbbá Jan Van Steen képviselte Belgiumot, de az utóbbi olyan súlyosan megsérült, hogy éppen 1955-ben 26 évesen kénytelen volt abbahagyni a futballt. A Népstadionban fellépő belga bajnokcsapat játékosai közül azonban később Martin Lippens, Francois Degelas, Jef Jurion, René Vanderwilt és Jacques Culot is válogatott lett.
A kuparendszer olyannyira újdonságnak számított, hogy a Népsport minden írásában hangsúlyozta: „Minden pár két mérkőzést játszik egymással, egyet otthon, egyet pedig idegenben”.
„Akármilyen jó formában van a Vörös Lobogó – mondta Bill Gormlie, a csapat edzője –, csak sikerüljön olyan eredményt elérnünk, hogy reményünk legyen odahaza kiharcolni a továbbjutást, akkor nem lesz baj.” A Vörös Lobogóról csak annyit tudott az angol mester, hogy egyenrangú a Honvéddal, de ez épp elég is volt ahhoz, hogy óvatosan kezelje a szeptember 7-i összecsapást.
Amelyen aztán csak egyetlen percig volt vitás, hogy a Vörös Lobogó előnyt szerez a visszavágóra. A hetedik percben ugyanis Vanderwilt révén a belgák szereztek vezetést, de ezt rögtön utána Szimcsák kiegyenlítette, a szünetben 3:2 állt az eredményjelzőn, a finisben pedig, 4:3 után előbb a triplázásig jutó Palotás, majd „Csikar-szögből” Sándor is megrázta magát, Hidegkuti még lőtt egy zúgó kapufát, és a 6:3-as győzelemmel a Vörös Lobogó gyakorlatilag le is rendezte a párharcot. Tegyük hozzá: a 17:30-as kezdés miatt az utolsó fél órát már egyre erősebb szürkületben játszották le a csapatok, szegény kapusok alig láttak valamit a kapujukra tartó labdákból, a nézők pedig szinte semmit a magyar futballtörténelem első BEK-meccséből. A Népstadionban ugyanis csak 1959-ben adták át a világítást.
A Népsport nem fukarkodott az elismerő szavakkal: „Ha a kék-fehérek úgy használták volna ki helyzeteiket, mint az Anderlecht, akkor két számjegyű győzelmet arathattak volna. Olyan támadójátékot játszott a magyar csapat, amilyet már nagyon régen láttunk, úgy játszott, ahogy tavaly májusban válogatott csapatunk az angolok ellen. A hasonlatot fokozta, hogy az ellenfél – a belga bajnokcsapat – nagyon angolosan játszott.”
A Vörös Lobogó a visszavágón is nyert 4:1-re (az utolsó negyedórára három gólt tartogatva), a nyolc között azonban gólgazdag két meccsen alulmaradt a Raymond Kopa által vezérelt későbbi döntős francia Stade Reims ellen. Reimsben 4:2-re kaptak ki a kék-fehérek, a visszavágón pedig (1:4-ről) parázs, 4:4-es döntetlen született.
A történelmi első BEK-et pedig – akárcsak a következő négy kiírást – a Real Madrid (nagy képünkön) nyerte meg, amely a természetesen Párizsban megrendezett döntőben 1956. június 13-án 4:3-ra nyert a francia bajnok ellen.
BAJNOKCSAPATOK EURÓPA-KUPÁJA, 1. FORDULÓ, 1. MÉRKŐZÉS.
Bp. Vörös Lobogó–Anderlecht (belga) 6:3 (3:2)
1955. szeptember 7., Népstadion, 35 000 néző. V: Mayer (osztrák)
BP. VÖRÖS LOBOGÓ: Fazekas – Kovács II, Börzsei, Lantos – Kovács I, Kovács III – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Kárász, Szimcsák I. Vezetőedző: Kemény Tibor
ANDERLECHT: Week – Matthys, De Koster, Culot – Lippens, Degelas – Jurion, H. Van den Bosch, Mermans, Vanderwilt, J. Van den Bosch. Vezetőedző: William Gormlie
G: Szimcsák (8.), Palotás (25., 59., 80.), Hidegkuti (28.), Sándor (83.), ill. Vanderwilt (7.), H. Van den Bosch (39., 79.)
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)
