Szöveg Steve Morgan
A Queens Park Rangers 1981 és 1988 között sok bosszúságot okozott ellenfeleinek. Vagy legalábbis a stadionjában lerakott műfüves pálya. Amikor végül rászánta magát a klub, hogy felszedje ezt a borítást, hétéves vitának vetett véget. Hogy még pontosabban fogalmazzunk, hét év égési sérülései, horzsolásai, sebei lettek a múlté a kőkemény pályán, amelyen úgy pattogott a labda, hogy az Wimbledonban is helytálló lett volna.
„Végül is egy kis szőnyeget fektettek le hatvan centi vastag betonra” – mondta Peter Hucker, aki a QPR kapusa volt, amikor a csapat a másodosztály bajnoka lett az 1982–83-as idényben. Huszonegyből tizenhat meccset nyert meg otthon, mindössze kétszer kapott ki, és rekordot jelentő 51 gólt szerzett, így jutott fel az élvonalba.
A kispadon a 40 éves Terry Venables ült, olyan ember, akinek hosszú idő után elsőként voltak elképzelései. A sors iróniája, hogy egy évtizeddel korábban társszerzője volt egy könyvnek, amely az Ők még füvön játszottak címet kapta, és jövendölése szerint elérkezett a műfüves pályák korszakának ideje. Amit akkor elképzelt, az később maga lett a tény.
A ’70-es évek végén nagy fagyok nehezítették az életet Angliában, és a Loftus Road felszíne a hírhedten borzalmasok közé tartozott. A tél elejét általában még mocsaras ingovány jellemezte, ami aztán a végére kemény, rücskös talajjá fagyott. Amikor aztán véget ért a tél, ismét kezdetét vette az iszapfutball, miközben fűszálat egyet sem látott senki.
Jim Gregory klubelnök türelme is elfogyott, miután a Queens Park Rangers az 1978–79-es idényben kiesett a másodosztályba, és a következő két évben is csak az ötödik, illetve a nyolcadik helyen végzett.
„Akármennyit is költött, sehogy sem tudta megoldani a problémát – idézte fel a helyzetet Venables (jobbra lent). – Úgyhogy előállt a műfüves pálya ötletével, egy ideig beszélgettünk róla, és azt mondta, nem mondhatjuk azt, hogy nem megy. Erre én úgy reagáltam, hogy akkor viszont gyerünk, csináljuk!”
Munkásokat küldtek az Egyesült Államokba, hogy nézzék meg, hogyan is halad az AstroTurf fejlesztése. Ott már 1976-ban is műfüvön játszottak egy vb-selejtezőt Kanada ellen, és a North American Soccer League-ben is elterjedt ez a megoldás. Nem volt ellene kifogása Pelének, Cruyffnak, Beckenbauernek, Clive Allennek (fenti kép), Simon Stainrodnak és Terry Ferwicknek sem.
„EGYSZER EGY KAPUS KIRÚGTA A LABDÁT, ÉS AZ AKKORÁT PATTANT, HOGY ELREPÜLT AZ ELLENFÉL KAPUJA FELETT”
A Rangers végül a rivális OmniTurfot választotta, és 350 ezer fontba került a kivitelezés, ami vaskos összegnek számított abban a korban, amikor először érte el a milliós határt az egy játékosért kifizetett pénz. A betonalapra homokot fektettek, majd arra tették le a szőnyeget. Jim Gregory a két amerikai modell közül a keményebb, több sportcélra együttesen használható megoldást választotta.
A hagyományokhoz görcsösen ragaszkodók a világvégét érezték elérkezni, ahogyan korábban már 1905-ben is történt; akkor fűszerű szőnyeget terítettek le egy teremben, hogy lámpa mellett játszhassanak az Olympiánál. Ennek ellenére háromnegyed századdal később, 1981. szeptember 1-jén a QPR és a Luton Town történelmet írt, mert az angol bajnokság történetében először pályára lépett két csapat, hogy műfüves borításon mérje össze erejét. Andy King került be a rekordok közé az első ilyen körülmények közt szerzett góllal, de végül a vendégek vitték el a három pontot, miután ők is szereztek kettőt.
Az első reakciók inkább pozitívak voltak a Daily Star tudósítója, Bob Driscoll például így írt: „Talán ez volt a század legjelentősebb fejlesztése a futball terén. Aki azt gondolta, hogy a labdarúgás csak a füvön lehetséges, az most megtanulhatta, hogy a műanyagon is.”
Maguk az érintettek, főként is a játékosok nem feltétlenül érezték így. A Blackburn Rovers már októberben panaszt nyújtott be, miután 2–0-ra nyert ellene a házigazda. „Úgy érzékeltük, hogy a pálya felülete nem alkalmas a jó futballra” – indokoltak. Két héttel később a Leicester City ugyanígy tett, miután szintén 2–0-ra kapott ki ugyanott. A hivatalos szervek eredetileg csak egy idényt engedélyeztek, de ezt később négyre hosszabbították, és a szurkolók a mai napig örömmel emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor a labda szépen járt a pályán. Kétségtelenül nagy előnye volt ennek a megoldásnak, hogy lehetett kezelni a játékszert.
Az is igaz viszont, hogy nagyot pattant a labda, és ez okozott bosszúságot, a felület irritálta a bőrt, valamint gyakran keletkeztek izomsérülések is a szokatlan, kemény felületen. Nem volt olyan kapus, aki melegítőfelső nélkül lépett volna a pályára. Az összeesküvés-elméletek kedvelői szerint a QPR focistáinak megtiltották, hogy kritizálják a játékteret.
A csapat az ötödik helyen végzett az 1981–82-es idényben, amely az első volt a műanyag borításon. Két pont kellett volna a feljutáshoz. A Luton ellen elveszített, már említett mérkőzés volt az egyike azon kettőnek, amely vereséggel végződött otthon. Az egész idényben csupán kilenc gólt kapott otthonában a Rangers. Ugyanebben az évadban története során először FA-kupa-döntőbe jutott a gárda. A következő idényben bajnokként jutott fel a csapat, és ott mindjárt az ötödik helyen is végzett, aminek jutalmaként Venables a Barcelona vezetőedzője lett.
Mivel a Queens Park Rangers az 1984–85-ös UEFA-kupában is elindulhatott, de nem kapta meg az engedélyt, hogy a Loftus Roadon lássa vendégül ellenfeleit, ezért a Highburyben rendezték a hazai mérkőzéseket. Gyülekezni kezdtek ugyanakkor a fellegek is, egy ponttal sikerült csak elkerülni a kiesést, hiába vált másutt is népszerűvé a műfű. A Luton 1985-ben alakította át a pályáját, de az Everton védője, Kevin Ratcliffe nem örült ennek maradéktalanul, azt magyarázta: e megoldás öt évvel rövidíti meg a labdarúgók pályafutását.
A Preston North End 1986-ban fedte be a Deepdale felületét műanyaggal, és ugyanígy tett az Oldham Athletic is saját otthonában. Az utóbbi edzője, Joe Royle úgy vélekedett, hogy a technika sokat fejlődött, mivel a QPR pályáját még ő maga is förtelmesnek tartotta. „Egyszer a saját szememmel láttam, hogy egy kapus kirúgta a labdát, és az akkorát pattant, hogy elrepült az ellenfél kapuja felett.”
A Preston egy idénnyel korábban még alulról a második helyen zárta a tabellát, ám az 1986–87-es versenyben rögtön feljutott a Division One-ba, az Oldhamnek ugyanez 1990–91-ben sikerült. Ugyanakkor óhatatlanul kezdetét vette a hanyatlás. Az úttötőnek számító Rangers abban is úttörő lett, hogy felszámolta a műfövet.
UTOLJÁRA A SHEFFIELD WEDNESDAY ELLEN LÉPETT PÁLYÁRA ILYEN FELÜLETEN 1988-BAN. A MŰFÜVET AZTÁN BE IS TILTOTTÁK A LEGFELSŐ KÉT OSZTÁLYBAN 1991-BEN. A PRESTON ENNEK ELLENÉRE 1994-IG MEGTARTHATTA, MAJD NÁLUK IS FELSZÁMOLTÁK.
A következő években nagyon jelentős technikai fejlődés vette kezdetét. Az SIS Pitches cég 95 százalékban fű, öt százalékban műanyag megoldással fedte be a moszkvai Luzsnyiki-stadiont, ahol a 2018-as világbajnokság döntőjét is rendezték. Ma már ilyen a Derby County otthona is, de még számos más pálya is Európában. Skóciában 2005-ben még betiltották a Dunfermline Athletic ezen megoldását, ma viszont a 42-ből 15 profi klub ilyenen játszik.
A futball ragaszkodik a hagyományaihoz, és még mindig a fű a legzöldebb. Meglehet, hogy a QPR kísérlete nem sikerült a legeslegjobban, de azért a labdarúgás elmozdult egy kicsit a jövő irányába.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. májusi lapszámában.)
