Szöveg L. Pap István
Illik fejből felsorolni a nagy magyar futballtragédiákat. Vereségből rengeteg volt, de a lelkeket különösen megviselte Bern (1954, Németország, 2:3), Marseille (1969, Csehszlovákia, 1:4) vagy Irapuato (1986, Szovjetunió, 0–6), a rendszerváltozás óta eltelt viharos időszakból pedig talán elég, ha csak a jugók elleni 1–7-et és a hollandok elleni 1–8-at említjük. A sorban azonban vitán felül az 1924-es „Egyiptomi csapás” az első.
És nemcsak az első, de egyben a legdöbbenetesebb is. Hiszen tétmérkőzésen, nagy tornán, előzetesen reménytelenül gyengének titulált riválissal szemben botlott a nemzeti tizenegy. Ahogyan 1950-ben az angolok egyszerűen nem hitték el, hogy válogatottjuk 1:0-ra kikapott az Egyesült Államoktól a világbajnokságon, és volt újság, amely a 0:1-et 10:1-nek gondolta, és ezzel az eredménnyel a címlapján jelent meg, úgy Budapest is hitetlenkedve fogadta a Párizsból érkező híreket. De nem, tényleg megvertek minket a Nílus-parti outsiderek, és éremesélyesnek álmodott csapatunk ezzel a 0:3-mal búcsúzott a párizsi olimpia nyolcaddöntőjében. A VIII. (valójában, ugye, a hetedik, de az 1916-ban elmaradt berlinit is a mai napig beleszámolják) játékok labdarúgótornájára 23 olimpiai bizottság nevezett, köztük a MOB is, és Kiss Gyula vezetésével olyan nevekkel a soraiban utazott el Párizsba küldöttségünk, mint Orth György, Fogl II Károly, Hirzer (később Híres) Ferenc, Mándi Gyula, Braun „Csibi” József, Blum Zoltán, Opata Zoltán vagy Jeny Rudolf. És a keretben ott volt a pályával ellentétben a kispadon később világhírig jutó Guttmann Béla (Benfica) és Weisz Árpád (Inter-Ambrosiana) is.
A mieink május 23-án Saarbrückenben játszották az utolsó előkészületi meccsüket, ezen simán 7:1-re megverték a helyi klubot, minden adva volt ahhoz, hogy mosolyogva meneteljen fel a csapat az akkor még csak képzeletbeli olimpiai dobogóra. (A valóságban erre elsőként 1932-ben állhattak fel az érmesek.) Főleg mert az első körben május 26án a lengyeleket a Stade Bergeyre-ben átlagos futballal is 5:0-ra elintézte az együttes, Opata és Hirzer-Híres két-két, Eisenhoffer egy gólt szerzett. („Ezt a győzelmet nem szabad a nagy magyar sikerek közé sorolnunk, hiszen a magyar futball képességeinek, erejének, fölényes tudásának nem volt megfelelő ellenfél lengyel testvéreink derék csapata…”) Az egyenes kieséses lebonyolítás nem volt mindenki ínyére, és miközben idehaza már mindenki azt számolgatta, hogy a nyolc között majd kivel kell összecsapnunk, a hazai sportsajtó is azon sopánkodott, hogy mekkora igazságtalanság az olaszok és a spanyolok számára, amiért egymás ellen kezdtek. („Milyen keserves, milyen, lesújtó érzés lesz nagy tudással, komoly felkészültséggel kiesni a további részvételből!” – írta a Nemzeti Sport, végül az olaszok nyertek Vallana öngóljával 1:0-ra.) A ma ismert csoportmeccses lebonyolítás akkoriban olyannyira nem létezett, hogy a kieséses lebonyolítás alternatívájaként csak a mindenki mindenki ellen elvét tudták elképzelni, és joggal mondta azt a NOB, hogy 281(!) mérkőzés megrendezésére azért nincs elég idő.
„Addig, amíg az első két forduló zaja el nem ült, nem lehet reálisan, a legnagyobb valószínűség eltalálásával tippelni. Elégedjünk meg azzal, hogy Magyarország első két ellenfele – Lengyelország és Egyiptom – olyan, hogy azon semmiféle körülmények közt sem szabad elbukni a magyar győzelemnek” – ennyit a papírformáról. Hiszen a lengyelek után három nappal következett az újabb kötelező házi feladat, Egyiptom, amellyel annyira nem foglalkoztak a magyar küldöttségben, hogy mindenki azzal volt elfoglalva, a svédek tényleg legyőzik-e a belgákat, és milyen esélyekkel zárulhat majd ellenük az újabb három nap múlva esedékes negyeddöntő. „Egyiptommal még csak végzünk ezzel a játékkal is csütörtökön, de mi lesz azután? Mi lesz, ha a csehekkel vagy a dél-amerikaiakkal hoz össze bennünket a sors?” – óvatoskodott, bár nem eléggé, a Nemzeti Sport. Intő jelből persze nemcsak utólag, de már a meccs előtt is volt bőven: a kapuban a kor klasszisai közül sem Zsákra, sem Plattkóra nem számíthatott Kiss kapitány, az első számú magyar labdarúgónak számító centerhalf, Orth György „éppen a párisi torna előtt esett vissza hatalmasan”, Takács II József lába még nem volt rendben, a jobbösszekötő Molnár György pedig az odaúton betegedett meg. Különösen annak tükrében volt érthetetlen az egyiptomiak elleni öszszeomlás, hogy akkortájt még az osztrákok elleni döntetlent és a svájci vereséget (Svájc később ezüstérmes lett az olimpián) is kisebb tragédiaként élte meg a nemzet. De, ahogyan évtizedekkel később, ekkor is volt magyarázat: a túl korai kezdés. „A májusi, tikkasztó melegben sokkal fürgébben, otthonosabban mozoghatott az egyiptomi tizenegy, mig a mieinket alaposan meggyötörte ez a förtelmes hőség.”
Tény, amikor 18 óra 40 perckor a Havas-ügynökség kikiáltotta a hírt, hogy az olimpiai bizottság jelentésére hivatkozva Egyiptom–Magyarország 3:0, ezt Budapesten el sem akarták hinni. Négy évvel Trianon után persze a magyarságnak különösen fájdalmas volt a párizsi vereség, „mint más, boldogabb nemzetek fiainak. Mi be akartuk bizonyítani a világnak azt, amit megtagadott, amit lehazudott rólunk.
Oda akartuk vágni a világ szemébe a magyar erénynek, magyar tehetségnek sikerét akkor, amikor gúzsba kötve, kerékbe törve eltiprásunkon dolgozik a körülöttünk nyüzsgő ellenségeink hada…” Idehaza elsőként a Nemzeti Sport szerkesztősége előtt jelent meg egy táblán az eredmény. Az utcán azonban többen magyar csapat 5:2-es vagy 5:l-es győzelmét terjesztették, „és megesküdtek rá. hogy ez az eredmény van az MLSZ ablakában kifüggesztve”. Párizsban minden a létező legroszszabbul alakult, hiszen Jakan már a 4. percben betalált, a magyar csapat hiába rohamozta végig az első félidőt, Eisenhoffer gólját nem adta meg a spanyol Collina játékvezető, a szünet előtt Braun tizenegyesből a lécre lőtt, az 53. percben Hegazi kettőre növelte a hátrányt, majd egy kontrából Jeken az 58. percben el is döntötte a meccset. Idehaza pedig minden a csapatra omlott, a közvélemény első ízben mutatta meg, hogy mennyire kíméletlen tud lenni labdarúgóinkkal szemben. Természetesen hirtelen azok lettek a legjobb futballisták, akiket Kiss kapitány itthon hagyott, akinek ráadásul azt is felrótták, hogy egyedül döntött a párizsi keret összetételéről.
És ha mindez nem lett volna elég, a parlamentben még Gömbös Gyula is interpellált az egyiptomi csapás tárgyában Klebelsberg Kuno kultuszminiszterhez. A párizsi tornát végül a kor legnagyobb válogatottjává ekkor avanzsáló Uruguay nyerte meg, olyan virtuóz támadófutballal, hogy azt az osztrák edzőpápa, Hugo Meisl elismerősen csak így jellemezte: „MTK-csatársor a négyzeten”.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. októberi lapszámában.)
