Szöveg L. Pap István
Meglepő is lett volna, ha a labdarúgó-vb születésénél nem bábáskodtak volna ott a magyarok, ha már az első olimpiát kis híján Budapesten rendezték meg. (A görög származású dúsgazdag üzletember, George M. Averoff segítette ki 1896-ban az utolsó pillanatban Athént, miközben Kemény Ferenc, a magyar NOB-alapító már-már a magyar fővárosba lobbizta a rendezvényt.) Később az 1920-as játékok házigazdája lehetett volna jó eséllyel Budapest, amely a NOB előzetes szavazásán az élen végzett, de háborús vesztesként nemhogy a rendezésre, a részvételre sem kaptunk esélyt.
Olimpiát később 1960-ban szerettünk volna rendezni (erre épült fel a Népstadion, Budapest a helyszínről döntő szavazás második körében bukott el Róma, Lausanne és Detroit mögött), majd 2024-ben (ennek a pályázatnak tett keresztbe a Momentum népszavazási kezdeményezése, a NOlimpia) – mindkétszer hiába. A labdarúgó Európa-bajnokságok legújabb kori története pedig a lelkes, ám reménytelen magyar pályázatok története is, hiszen 2004-ben, 2008-ban és 2012-ben is bizakodtunk, előbb az osztrákokkal, aztán a horvátokkal közösen, végül egyedül vágtunk neki a csodás makettekkel megtámogatott útnak, és buktunk el sorban a portugál, az osztrák-svájci, majd a lengyel-ukrán közös pályázat mögött. Az UEFA kissé bonyolult, de számunkra előnyös 2020-as Eb-kiírása (Európa 12 országa lesz házigazda) aztán nemcsak végre helyzetbe hozta Magyarországot, de zöld utat adott a kormányzati szándékkal aládúcolt stadionépítésnek is: 2019 novemberére lett új nemzeti stadionunk!
Kilencven éve nem lett, pedig az 1928-as amszterdami játékokon tartott FIFA-kongresszus gyakorlatilag eldöntötte, hogy a labdarúgásnak legyen önálló, az olimpiák közötti páros esztendőkben megrendezendő világbajnoksága, és informálisan arra kapacitálta a rendezésre Hollandiában bejelentkező magyar küldöttséget, hogy csak tessék, építsenek, szervezzenek, rendezzenek!
„Tragikus helyzet előtt áll a magyar labdarúgás, ha a legrövidebb idő alatt nem sikerül hatvanezer nézőnek pályát építeni!” – ezzel a felütéssel kezdte 1928 júliusában cikksorozatát a Nemzeti Sportban Mamusich Mihály ügyvéd, publicista, ez idő tájt az MLSZ alelnöke.
Mamusich pontosan tudta, hogy az FTC és az MTK pályája mellett már elszaladt az idő. Falelátóikkal hiába fogadtak tízezreket, tőlünk nyugatabbra ekkor már „egyre-másra épültek kőből és vasból az épületköltemények, sportkatedrálisok”.
És a vb csak az egyik, még csak nem is a legjelentősebb érv volt amellett, hogy szükség van az új, hatalmas arénára. Hiszen „a szűk pályákkal járó tolongás visszariasztja a közönséget és visszafejleszti a futballsportot”. Az MLSZ funkcionáriusai valósággal bujkálni kényszerültek a válogatott meccsek idején, mert annyi kérés-könyörgés futott be hozzájuk a reménytelen jegyigénylőktől.
„Most a papírkosárba vándorol a rengeteg vidékről jövő levél, amely jegyért eseng, ahelyett, hogy különvonatok ontanák a tízezreket Szegedről, Székesfehérvárról, Győrből, Miskolcról, Debrecenből és még egy sereg vidéki városból fel az ország szívébe! Micsoda mérhetetlen lehetőségek maradnak kiaknázatlanul? Micsoda propagandaerő megy veszendőbe? És mindez csak azért, mert nincs megfelelő befogadóképességű pályánk.”
A ’20-as évek végének stadionhelyzetéről írt Mamusich-sorok remek olvasnivalót adnak, hiszen kisebb változtatásokkal még fél évszázad múltán is így festettek a magyar lelátók – igaz, ez idő alatt a meccsre járás még népszokás volt, csak a 21. századra lett belőle a szorgalmas ellenpropaganda eredményeként némelyeknél szitokszó. A rezümé pedig csak ennyi: „Hát nem szisztematikusan igyekszünk leszoktatni az embereket arról, hogy futballmeccsre járjanak?”.
Amszterdamban Magyarország lelkesen, de mindennemű hazai és nemzetközi háttértámogatás nélkül tette fel a kezét, amikor a leendő házigazdáról szondáztatta meg a FIFA a tagszövetségeket, a döntésre összehívott 1929-es kongresszusnak otthont adó spanyoloknál viszont ez idő alatt a Barcelonában „65 000 nézőre épített remek stadion főleg annak szemmel tartásával készült, hogy ott a futball-világbajnokságokat le lehessen bonyolítani…”
És az ezredforduló magyar „makettpályázatai” ismeretében végképp nincs új a nap alatt: „El tudjuk képzelni azt a szituációt, amelyben a kongresszus résztvevőitől a pompás vendéglátás után a spanyolok egy büszke gesztussal stadionjuk felé, a maguk számára kérik a világbajnokságok megrendezését, a magyar kiküldöttnek pedig fájó szívvel kell lemondani erről, mivel nem tud az események színteréül méltó, megfelelő befogadóképességű pályát felajánlani…”
A NEMZETI SPORT SZERINT A FRADI VAGY AZ MTK PÁLYÁJÁNAK ÁTÉPÍTÉSÉBEN ÉS BŐVÍTÉSÉBEN LETT VOLNA A MEGOLDÁS
A Nemzeti Sport szerint a Fradi vagy az MTK pályájának átépítésében és bővítésében lett volna a megoldás, gyorsan hozzátéve, hogy a korábban ősellenségnek számító, 1928-ban épp relatíve békésen egymás mellett élő két nagy klubnak ehhez meg kellett volna állapodnia abban, hogy melyikük arénája legyen a kedvezményezett.
„Hozzávetőleges számítások szerint: körülbelül 400 000 pengő (a ma használatos pénzértékindex alapján mai áron ennek 748-szorosa, azaz kb. 300 millió forint – a szerk.) volna az az összeg, amellyel akármelyik nagy pályánkat teljesen modernizálni lehetne. Hatvan, sőt hetvenezer néző befogadására is alkalmas lenne az ilyen módon kiépített pálya. Kamatmentes kölcsön formájában bocsáthatná az illető egylet rendelkezésére az OTT (Országos Testnevelési Tanács – a szerk.) a szükséges összeget.” És ebből zöld gyepre és edzőpályára is futná, hiszen a ’20-as évek magyarországi klímája miatt a pályákon „portenger fogadja a sportolókat”.
Mindeközben hirtelen a nagypolitika asztalára is odakerült a futball, igaz, a politikai pártok akkoriban nem az építsünk-ne építsünk vonal mentén szakadtak táborokra, hanem a leendő stadion helyszínén vesztek össze. Az egyik, a Bethlen István vezetésével 1921 óta kormányzó Egységes Párt (hivatalosan: Keresztény- Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt) vezetőiből kialakult csoport a Vérmező mellett érvelt, a másik, jobbára fővárosi érdekeltségű véleménycsoport a rákosi sportligeten látta legkönnyebben megvalósíthatónak az új arénát. De olyan képviselő is akadt, aki valamelyik dunai szigeten szerette volna felhúzni a nemzeti stadiont.
A korabeli sajtó is látta, hogy a szembenállás alapjaiban nehezíti meg a ügyet: „Ha a vita és a megvalósítás majdan ebben a tempóban halad, akkor előreláthatólag csak évtizedek után leszünk abban a helyzetben, hogy a stadion alapkövének letételi ünnepélyén megjelenhessünk.”
Avagy félre a kritikákkal, hiszen „nem az a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az alkotás. S egy futballvilágbajnokság Budapesten…”
Amiből természetesen nem lett és nyilvánvalóan már nem is lesz semmi – 1930-ban is csak a FIFA-kongresszust sikerült a nyolc nyelven beszélő FIFA-alelnöknek, Fischer Mórnak Budapestre hoznia, és az végül nem a spanyoloknak, hanem Uruguaynak ítélt vb-n, Montevideóban is egyedül ő képviselte a magyar labdarúgást. Mindenesetre 1953-ra felépült (ha a felső karéjt nem is fejezték be végül soha) a Népstadion, amely a 2000-es évekre életveszélyessé vált, lebontották, és a helyén már az új Puskás áll.
Amelyben az első ellenfél ki más? Persze, hogy Uruguay.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. decemberi számában.)
