Már a tarkónkon érezzük a Bulgária elleni (meggyőződésem, hogy a magyar futball egésze számára meghatározó) Eb-selejtező remélhetőleg nem jeges leheletét, így éppen ez adja az apropóját annak, hogy egy olyan mérkőzés és egy olyan ember emlékét, személyét idézzem fel, amely részint méltán, részint alapvetően méltatlanul oldódott fel a felejtés lúgos vizében. Hogy a meccset igyekeztünk örökre kitörölni az emlékezetünkből, azt teljes mértékben megértem, hiszen 1971 májusát mutatta a naptár, amikor Szófiába utaztunk (micsoda egybeesés, reméljük, csak ebben) Eb-selejtezőt játszani, meglehetősen kiélezett helyzetben, hiszen 1954, 1958, 1962 és 1966 után az 1970-es világbajnokságra nem jutottunk ki, és ez akkoriban a megbocsáthatatlan bűnnel volt egyenlő a magyar futball szerelmesei számára. Igaz, Eb-n is csak egyszer jártunk addig (1964-ben, Spanyolországban), így aztán ez a szófiai meccs nagyon fontos volt mindenkinek, hiszen a végső cél az 1972-es Eb négyes döntőjébe kerülés volt, és az adott mérkőzés pillanatában erre még voltak is esélyeink.
A végítélettel felérő Marseille-i 1:4 a csehszlovákok ellen az addigi kapitány Sós Károly állásába került (örök edzőpártiként még én is azt mondom: teljesen megérdemelten mozdították el a helyéről az ismert események után), őt azonban nem az addig megszokott Vasas-közeli körökből követte valaki, de még csak nem is olyan, aki az akkori NB I-ben dolgozott, hanem egy újságíró, jelesül az MTI sportszerkesztőségének vezetője, Hoffer József, aki az anno nagy presztízsű Labdarúgás című havilap főszerkesztője is volt. Ha valaki ennek alapján azt hiszi, hogy jobb lett volna, ha a suszter marad a kaptafánál, akkor az nagyon téved, mert Hoffernak nagyon is sok kötődése volt a futballhoz. Túl azon, hogy játékoskorában a Zuglói Madisz, később pedig az Autótaxi remek képességű fedezete volt, 1953 és 1967 között az ifjúsági válogatott szövetségi kapitányi tisztjét is betöltötte, a teljes Aranycsapat utáni generáció megfordult a keze alatt, nagyon szép eredményeket ért el csapataival: 1953ban UEFA-torna-aranyéremig, 1960-ban bronzig vezette a „gyerekeit”. Néhány akkor már régen befutott, mondhat világ-, de minimum Európa-hírű játékosunknak jobban ismerte az erényeit és hibáit, mint a klubedzőik, valamennyiükkel kifogástalan viszonyt ápolt, kevesen tudják, de a kezdetben az újságírással is próbálkozó Albert Flóriánnak egy ideig ő volt a főnöke az MTI-nél, és Tichy Lajosnak is sokat segített, amikor a kispesti bombázó a sportfotózással próbálkozott. Szövetségi kapitánnyá való kinevezését sokkal inkább megdöbbenés, majd a néma közöny követte, mint a kitörő öröm (a jelennel ellentétben az egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy külföldről hozzunk valakit a válogatott élére, vagy hogy ne valamelyik fővárosi nagycsapat trénere kapja a legrangosabb edzői megbízatást), és azt sem sokan ünnepelték, hogy első lépéseként fiatalok sorát hívta meg a keretbe.
Bemutatkozó mérkőzésén 1970-ben Belgrádban (2–2) kifejezetten értékes döntetlent értünk el (akkor már 1961 óta nem nyertünk Jugoszlávia ellen idegenben), az igazi bombát azonban a második mérkőzésére, a Népstadionban sorra kerülő lengyelek elleni meccsre tartogatta, amikor a szó szoros értelmében teleszórta a nemzeti tizenegyet újoncokkal. A Belgrádban debütálók mellé a pécsi Konrádot, a székesfehérvári Fejest és a szintén Videotonos Karsait is a kezdőbe jelölte, és miután viszonylag jó játékkal (igaz, csak tízezer néző előtt) nyertünk 2–0-ra, a közönség azonnal keresztelőt tartott, és attól kezdve Hoffer-bébiknek nevezte a válogatottat. Aztán teltek-múltak a hetek, a hónapok, Hoffer nyolc további mérkőzése éppen úgy tartogatott sikereket, mint váratlan kudarcokat, az Eb-selejtezőt tekintve viszont nem álltunk rosszul, hiszen Szófia előtt Norvégiában nyerni tudtunk 3:1-re.
Az igazsághoz tartozik, hogy ahogy jöttek a szerényebb eredmények, Józsi bácsi is gyorsan letett a szinte hajmeresztő fiatalításról, szép lassan nála is visszaszivárogtak a kipróbált „öregek”, így aztán Bulgáriában már egy olyan csapat futott ki a pályára, amely határozottan esélyes volt a győzelemre. Ezért ért mindenkit sokkszerűen, hogy a Rothermel – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász – Dunai III, Kocsis, Zámbó – Fazekas, Albert, Kozma összeállításban pályára lépő kezdő tizenegy (a mérkőzés során Fazekast Karsai, Kozmát Nagy II váltotta) egy pilllanatig sem volt partiban a hazaiakkal, és olyan sima 3–0-s vereséget szenvedett, hogy nemcsak helyzete, de helyzetecskéje sem volt a másfél óra során, s ha a bolgárok minden helyzetüket kihasználják, akkor 5–0-ra vagy 6–0-ra is nyerhettek volna. Marseille-t követően a magyar válogatott ehhez a 0–3-hoz hasonló megalázó vereséget egyszer sem szenvedett, nem csoda, hogy a játékosok közül többen sírva mentek le a pályáról… Egyetlen ember nem siránkozott, hanem olyat lépett, amire addig nem volt példa a magyar futball történetében!
A Népsport másnap megjelenő számában a nyilatkozatok között Hoffer József neve után még csak annyi áll, hogy „ezek után bizonyos következtetéseket le kell vonnunk!”, de valójában az történt, hogy a szövetségi kapitány az MTI helyszínen lévő munkatársától „egy szó erejéig” elkérte a telefont, és (több mint stílszerűen) saját maga diktálta le lemondásának szövegét. Azt kérte ugyan, hogy mindezt csak másnap adják ki a lapoknak, de (talán azért, hogy ne gondolja meg magát) úgy érezte, neki kell saját búcsúját megszövegeznie. A sors, pontosabban az edzők életének drámába illő fejezete, hogy a Hoffer helyére állított Illovszky Rudolffal végül mégiscsak kijutottunk az Eb-re, és ha ott nem is szerepeltünk valami fényesen (négyből a negyedikek lettünk), mégiscsak ott voltunk a kontinens legjobbjai között.
Ami (talán) Hoffer Józseffel is sikerülhetett volna. Negyvenkilenc évvel később, újra Szófiába készülve, reméljük, semmi sem történik úgy, mint ahogy az a fentiekben áll. Marco Rossi például az eredménytől teljesen függetlenül biztos, hogy kapitány marad.
Lakat T. Károly
