A Hidegkuti vezette ETO nagy menetelése a BEK-elődöntőig

Szöveg L. Pap István

Vidéki csapataink közül a Videoton jutott a legtovább Európában: ki ne emlékezne az 1984–85-ös UEFA-kupa-menetelésre, amelynek a végén csak a Real Madrid állította meg Kovács Ferenc csapatát? Túl azon, hogy hivatalosan Újpest csak 1950-ben lett része Nagy-Budapestnek, így a Közép-európai Kupában 1929-ben és 1939-ben aratott diadal is félig-meddig vidéki sikernek minősül, ugyancsak a KK-ban (pontosabban annak már a nagy európai kupasorozatok árnyékában rendezett szerényebb utódjában) 1973-ban és 1974-ben a Tatabánya is nyerni tudott.

De a BEK-ben, a királykategóriában (ahol az Újpesti Dózsa 1974-ben játszott elődöntőt a későbbi győztes Bayern ellen) a győriek 1964–65-ös bravúrsorozatánál nem akadt és jó eséllyel a jövőben sem akad jobb.

Már maga a bajnoki cím sem volt akármi (itt is az Újpest, a Csepel, illetve az 1944-ben még éppen Magyarországhoz tartozó Nagyváradi AC bajnoki címei jelentik a „vidéki” előzményt), az 1963. őszi félidényes NB I-et nyerték meg a Rába-parti futballisták, mindössze hét kapott góllal. Az együttesben számos tehetség, így az 1964–65-ös BEK első és második fordulója között Tokióban olimpiai bajnok Palotai Károly, Orbán Árpád és Keglovich László, továbbá Korsós István, a később a klub edzőjeként is ténykedő Győrfi László játszott, a kispadon pedig az Aranycsapat legendás 9-ese, Hidegkuti Nándor foglalt helyet.

Az 1964-ben 42 éves Hidegkuti 1958-ban még ott volt a világbajnokságon, egy évvel később azonban már edzősködött, sőt állami engedéllyel Olaszországban is a kispadon ült – remekül: a Fiorentinával 1961-ben megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját. Mindössze két és fél évet töltött Győrben, ahol elsőre bajnok lett, másodikra pedig BEK-elődöntős és Magyar Népköztársasági Kupa-győztes, de egy NB I-es negyedik és egy ötödik helyet is megcsípett – nem gyenge produkció!

A győriek 1963 novemberében ültek fel idehaza a trónra (azonos pontszámmal előzték meg az utolsó fordulóban döntetlenező Honvédot és a Szegeden kikapó Fradit), és mert akkor állt át tavaszi-őszi lebonyolításra a magyar futball, 1964 szeptemberétől ők képviselhették hazánkat a Bajnokcsapatok Európa-kupájában.

Elsőre az NDK bajnoka, a Chemie Leipzig várt Palotaiékra, akik kettős győzelemmel (Lipcsében 2:0, Győrben 4:2), simán bejutottak a 16 közé. Miután Palotai, Orbán és Keglovich nemzeti hősként, olimpiai arannyal a nyakában hazatért Tokióból, újabb „baráti” aranyérmes, a bolgár Lokomotív Szófia következett. Már rágósabb falat, de a hazai 5:3 után a Levszki-stadionban Keglovichnak sikerült a 87. percben 2:4-nél megszereznie a negyedöntőt érő gólt. (Az első, győri meccsen duplázó Nikola Kotkov két évvel később az angliai vb-n is ott volt a mieinktől 3:1-es vereséget szenvedő bolgár válogatottban.)

Már a nyolc között jártak a Hidegkuti-fiúk, és az akkor még messze nem félelmetes holland futball legjobbja, az amszterdami DWS (Door Wilskracht Sterk) várt rájuk. Kapujában az 1974- es és 1978-as vb-ezüstérmes Hollandia sztárjával, Jan Jongbloeddal, a védelemben a Feyenoorddal 1970-ben BEK-, 1974-ben UEFA-kupa-győztes, ugyancsak vb-ezüstérmes Rinus Israëllel. Az amszterdami Olimpiai Stadion 63 ezer nézőjét Korsós István a 21. percben csendesítette le, és Daan Schrijvers büntetőből csak a hajrában egyenlített. Győrben egészen a finisig hihetetlen izgalmakat hozott a visszavágó, ám Povázsai a 87. percben végül eldöntötte a párharcot.

Az 1961-ben és 1962-ben BEK-győztes, 1963-ban BEK-döntős, sztároktól hemzsegő Benfica következett Eusébióval, José Augustóval és José Torresszel, a kispadján viszont már nem Guttmann Bélával, hanem egy másik emigráns magyarral, a temesrékási születésű Schwartz Elekkel, aki Alexandru Schwartz néven már a harmincas évektől Franciaországban élt és futballozott, ott is lett edző, a Benficához pedig éppen 1964 nyarán a holland válogatott kapitányi posztjáról érkezett.

A portugálokat (akik közül heten voltak ott az 1966-os vb-bronzérmes csapatban, az ellenünk 3:1-re megnyert első csoportmeccsen öten is játszottak) már nem a győri Vagongyári Stadionban fogadta az ETO, hanem a Népstadionba vitték a magyar futball történetének első BEK-elődöntőjét. Április 30-án a budapesti helyszínen több mint 60 ezren látták, amint kiélezett meccsen a 70. percben José Augusto betalál, és a favorit Benfica előnnyel utazhat haza a május 6-i visszavágóra.

Schwartz Elek, a vendégcsapat edzője a magyar együttest dicsérte: „Láttam a Győrt a Honvéd ellen, és megmondom őszintén, nem voltam tőle különösképpen elragadtatva. Hogy úgy mondjam, nem ijesztett meg a játéka. Úgy készítettem fel a csapatomat – persze, hangosan ki nem mondva –, hogy itt a jó alkalom: már ezen a mérkőzésen nagy gólaránnyal biztosítani lehet a döntőbe kerülést. Ilyen előzmények után érthetően meglepett a Győrnek az egy klasszissal jobb játéka… Hirtelenjében nem is értem teljesen, hogyan csinálták.”

„MEGLEPETT A GYŐRNEK A KLASSZISSAL JOBB JÁTÉKA… HIRTELENJÉBEN NEM IS ÉRTEM TELJESEN, HOGYAN CSINÁLTÁK”

A Népsport a budapesti összecsapás után így értékelte a portugál csatársor teljesítményét: „A csapat egyik legjobbjának Augusto bizonyult, főleg az 1. félidőben gyakran tört viharos lendülettel az alapvonal felé, többször becsapta Tamást, és az ő nevéhez fűződik gól is. A másik három csatár ezúttal nem igazolta jó hírét. Eusébio néhány megmozdulásán látszott, hogy nagy tudású csatár, de egészében véve csalódást okozott. Jobbára elöl tanyázott, mindig rövid ideig volt játékban, és két helyzetet is elügyetlenkedett. Torres nem bírt Orbánnal, Simoes sem volt veszélyes a kapura.”

„Elégedett vagyok, hogyne lennék elégedett – mondta a szűk hazai vereség után Hidegkuti Nándor. – De ugyanakkor meg is tudnám verni a csatárokat. Egy ilyen kis csapat életében, mint amilyen mi vagyunk, ritkán adódik ekkora lehetőség egy világraszóló eredmény eléréséhez. Nem voltak hiú reményeim, de amilyen gólt Augusto rúgott, olyat mi is elérhettünk volna akár hármat is. Korsós, Győrfi, Povázsai ekkora helyzetekből még bajnoki mérkőzésen is betalált volna legalább egyszer a kapuba. Persze, elég sok nehéz mérkőzést játszottam ahhoz, hogy megértsem: nem elég megtanulni a labdával bánni, az ilyen nagy mérkőzéshez meg is kell érni…”

Innentől nem volt kérdés, hogy melyik klub játszhat három hét múlva a San Siróban finálét: az Estadio da Luzban (ahonnan a Magyar Rádió „megfelelő rádióegyezmény hiányában” nem közvetített) a két legnagyobb sztár, Eusébio és José Torres is kétszer villant, és a Benfica 5:0-s összesítéssel lépett a döntőbe. Na, ott már érvényesült a Guttmann-átok: a hazai pályán futballozó Inter Jair góljával 1:0-ra győzött.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. októberi számában.)