A világ futballimádó fele május 20án feketébe öltözött, a Mindenható hármat fújt a sípjába, egy nagy meccs végérvényesen, visszavonhatatlanul, hosszabbítás nélkül ért véget. Egy olyan ember hunyt el, aki a mások játékának befejezésére, annak jelzésére szakosodott, sőt, ő ki is állíthatott valakit a játékból, de őt a pályáról nem küldhette le senki. A mindenekfelett álló erő irgalmatlanul korán, a 65. percben fújta be ellene a 11-est, de ezt már üres kapura lőtték, mert az ilyesfajta büntetőnél még annyi sansza sincs az érintettnek, hogy esetleg megpróbáljon hárítani.
Pályatársaim garmadája megszámlálhatatlan mennyiségben és stílusban vett már búcsút Puhl Sándortól az elmúlt hetekben, magam szinte a sor legvégére maradtam, igaz, olyan történet felidézésével, amely kuriózumszámba megy, ebben más sem le, sem meg nem előzhet, azon a nyelven, ahogyan ő világszínvonalon beszélt, talán „helyzeti előnynek” mondják a történetet. Csaknem egy hónapja voltunk már az 1994-es világbajnokság egyik színhelyén Dénes Tamás barátommal és tanult kollégámmal, jelesül New Jerseynek egy olyan országút melletti, kietlennél is kietlenebb vidékre épített moteljéban, amelyről azonnal képet kap az FFT tisztelt olvasója, ha látta Alfred Hitchcock rémületes thrillerét, a Psychót, a nagyszerű Anthony Perkinsszel, aki a Bates Motelben hajtja végre a filmtörténelem egyik leglátványosabb és egyben legszörnyűbb gyilkosságát. Ennyi időt tölteni egy akkora szobában, amelybe két ágy, két éjjeliszekrény és Tamás külföldi újságarzenálja (naponta vett vagy tizenötöt) fért el maximum, embert próbáló élethelyzet, de mi lubickoltunk a közegben és a feladatban, hiszen egy fantasztikus labdarúgó-világbajnokságról tudósíthattuk a Nemzeti Sportot.
A magyar válogatott pontosan olyan távol volt akkoriban a vb-mezőnytől, mint amennyi a New York–Budapest távolság, így saját ügyekkel nem kellett foglalkozunk, nyugodtan élvezhettük a labdarúgás krémjének minden ízárnyalatát, mentesülve attól a veszélytől, hogy a magyar csapat szereplése okán majd a sportlap tudósítóin verik el otthon a port, ami amúgy szinte valamennyi világbajnoki szereplésünk esetén megtörtént. A szuperszenzáció akkor hullott az ölünkbe, amikor már nem is számítottunk rá, hiszen az egyetlen esély, ami magyar vonatlása sem volt, méltán gondolhatta a világ: ezt a vb-döntőt a rajta kívül még esélyes dán Mikkelsen vezeti majd. Jóval éjfél után járt már az idő, amikor a Tamás oldalán lévő éjjeliszekrényen megszólalt a telefon. A hívó fél (tiszteletére és becsületére legyen mondva) óriásit kockáztatott, hiszen a hírt, amit megosztott velünk, csak a következő nap akarta nyilvánosságra hozni a FIFA, de emberünk, akiről még a másnapi Nemzeti Sportban sem mertünk többet írni, mint azt, hogy győri születésű, olimpiai bajnok, és P betűvel kezdődik a neve, arról tudósított bennünket, miszerint megvan a döntés. Az illetékes bizottság a spanyol–olasz mérkőzés ellenőre, bizonyos Mario Rubio Vázquez úr jelentése alapján Puhl Sándort nem hibáztatta a Tassotti, Luis Enrique karambolért (mi több, az esetet egy szóval sem említette a leiratában), és 9:0 arányban őt jelölte ki a vb-döntő játékvezetőjéül.
Ott és abban a pillanatban nagyobb szenzáció nem eshetett az ölünkbe, ugyanakkor tudtuk, hogy otthon már réges-régen nyomják a lapot, egy nappal arrébb kell tennünk a nagy bejelentésről szóló beszámolót, pontosabban annak részleteit, hiszen az elektronikus média már akkor is óriási előnyben volt az írottal szemben. A világbajnokság játékvezetői olyan elzártságban éltek, mint a karthauzi barátok, szobájukból egy titkos kóddal ők telefonálhattak kifelé, de őket földi halandó el nem érhette, mert a hívást egy központi ember vette fel, és ahogy egy bírónevet hallott, már tette is le a kagylót. Nem lettünk volna azonban újságírók, ha ennek ellenére nem próbáljuk meg Puhlt felcsengetni, aki (mint később hazafelé, már a repülőúton elmesélte, azonnal hívott volna minket a titkos kód segítségével, de nem tudta a számunkat és azt sem, hogy azt kitől tudhatná meg) a Los Angeles-i Hilton Hotel (lám, még a száma is megvan: 2136294321) 1029-es szobájában ünnepelte Márton partjelző társaságában élete legnagyobb napját, egy olyan pillanatot, amikor az ember a szakmájának, a hivatásának azon csúcsára jut, ahonnan nincs tovább, nincs feljebb, hiszen egy vb-döntő után hogy lehet egy Kazincbarcika– Komló vagy akár egy Real Madrid– Liverpool meccset vezetni?
P. (ma már nyugodtan leírhatjuk, hogy az egykori remek győri futballista és a még remekebb játékvezető Palotai Károly volt), miután benne volt abban a bizottságban, amely végül a döntő szót kimondta, elárulta azt is, hogy a döntés után tudott néhány szót váltani Puhllal, aki szinte önkívületi állapotba került a hírtől, de aztán pillanatok alatt visszanyerte a vagány formáját, és azt mondta, őt aztán nem érdekli még Romário sem (akkoriban ő volt a brazil válogatott legfényesebben csillogó gyémántja), hiszen néhány nappal azelőtt a brazil–svéd mérkőzésen elég volt kétszer rálegyintenie Romárióra, és harmadszorra az ördögi kis brazil már magától jelezte felé, hogy tényleg színészkedett. A történet innen már olyan közismert, mint egy népmese. Puhl hiba nélkül hozta le élete nagy meccsét, mindennél többet mond, hogy a vb-döntő mindkét résztevője teljes mértékben elégedett volt vele. Aztán eltelt 27 év, és ott fenn, a legnagyobb a leghatalmasabb Puhl Sándornak még a vb- döntőnél is nagyobb meccsének végét jelezte. Ő (mi mást is tehetett volna?) elkérte a meccslabdát, a hóna alá vette, és elindult egy végtelenül hosszú játékoskijáró és a halhatatlanság felé.
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)
