Szöveg L. Pap István
Első ránézésre idehaza minden a legnagyobb rendben volt. A januári doni veszteségekről csak alig-alig értesült az ország, azt végképp nem tudhatta, hogy a Kállai-kormány titokban már előzetes fegyverszüneti egyezményt kötött az angolszász ellenséggel, a németek pedig éppen emiatt már nagyban tervezgették Magyarország megszállását, de arra csak 1944 márciusában került sor.
A labdarúgó-bajnokság a zivataros külpolitikai helyzetben is olajozottan zajlott, az első osztályban olyanokkal, mint a későbbi bajnok Nagyvárad, a bronzérmes Kolozsvár vagy az Újvidék, amelyek még nem sejthették, hogy ez az utolsó idényük magyar első osztályú csapatként.
A válogatott 1941 novemberében 2:1-re nyert Svájcban, 1942-ben itthon kikapott 5:3-ra a szövetséges németektől, 1:1-et játszott a horvátokkal, majd 3:0-ra újra megverte Svájcot. 1943-ban idegenbeli diadalmenet következett: Zsengellérék sorban Svájcban (3:1), Bulgáriában (4:2), Svédországban (3:2), majd Finnországban (3:0) is győztek, úgy utazgattak fel s alá a kontinensen, mintha keleten és nyugaton nem élet-halál harcukat vívták volna a népek Hitler seregeivel.
Így jött el 1943. november 7., amikor is az Üllői úton majdnem 40 ezer néző előtt a svédek léptek pályára, soraikban egyebek mellett a Milan olyan majdani klasszisaival, mint a 23 éves Gunnar Gren (ő 38 évesen még az 1958-as vb-ezüstnek is részese volt, játszott a mieink elleni csoportmeccsen is) és a 22 éves Gunnar Nordahl.
„A páholyokban a társadalmi és sportelőkelőségek foglaltak helyet. A klubház teraszáról hatalmas nemzeti színű lobogók hullanak alá: a Kormányzó úr is végignézi a nagy viadalt. A zászlóárbócokon a svéd és magyar lobogókon kívül ott piroslik a német zászló is a német játékvezető Mies tiszteletére.
Negyed háromkor felmorajlik a tömeg: a Kormányzó úr érkezett meg. Hatalmas ünneplés fogadja. Páholya elé vonul a sárga trikós, kék nadrágos svéd és a piros melegítős magyar csapat. A folyamőrök zenekara eljátssza a két nemzet himnuszát. Sárosi Béla, a magyar csapatkapitány választ, és a svédek kezdik a játékot.”
Szinte idilli volt a légkör a Fradi-pályán, az akkori nemzeti stadionban, igaz, a kellemes hangulat mindössze negyedórán át tartott, hiszen Carlsson gyorsan megszerezte a vezetést svédeknek. A Sárosi, Szusza, Zsengellér belsőhármassal futballozó magyar válogatott Szusza révén gyorsan egyenlített, és az újpestiek ikonja (mai arénájuk névadója) a szünet előtt Nyberg gólját követően még egyszer döntetlenre mentette az állást. Mindeközben – merőben szokatlan módon, de, ugye, barátságos meccset játszott a két csapat – a gólszerző vérző fejjel levonult, a helyére Sárvári állt, majd öt perc múlva turbánban visszatért Szusza, és azonnal be is lőtte a második gólját.
A korra jellemző, hogy a nagyváradi Sárvári Ferenc 1939-ben Francisc Spielmannként még román színekben lőtt gólt – ellenünk. Ez volt a hetedik, egyben utolsó meccse piros-fehér-zöldben, a háború után újra a románokat erősítette, mi több, 1947-ben a Balkán-kupáért még Magyarország ellen is pályára lépett.
Mindenesetre szebb búcsút is el tudott volna képzelni a meggypiros meztől, mint a svédektől kapott kínos hetes. A második félidőben ugyanis Nordahlék ötször is bevették a Gamma-kapus Tóth György hálóját. (Tóth később az Újpestben lett ünnepelt kapus, fia, Zoltán egyszeres válogatottként disszidált 1980-ban az Egyesült Államokba, azóta is ott él.)
A Nemzeti Sport a 2:7 ellenére egész pozitívan állt a mérkőzéshez (belegondolni is szörnyű, ma milyen értékelést érne a hasonló eredmény, holott akkoriban azért lényegesen magasabban jegyezték a magyar futballt, öt évvel korábban még vb-döntőt játszottunk, az elődöntőben éppen Svédországot oktatva 5:1-re…).
„A játék képe egész mást mutatott, mint amit az eredményekből következtetni lehetne. A magyar csatársor szépen szövött támadásokkal közelítette meg számtalanszor a svéd kaput, néha perceken keresztül a svéd tizenhatoson belül pattogott a labda, azonban a csatársorunk nem tudta áttörni a svédek lelkesen küzdő, sokszor hét emberből álló védelmi falankszát.” A közönséget nyilván nem tájékoztatták arról, hogy a 2:7-en lenne ünnepelnivaló, mert korrektül kifütyülte Sárosiékat.
SZINTE IDILLI VOLT A LÉGKÖR A FRADI PÁLYÁJÁN, AZ AKKORI NEMZETI STADIONBAN, IGAZ, A KELLEMES HANGULAT MINDÖSSZE NEGYEDÓRÁN ÁT TARTOTT
Együttesünk amúgy meglehetősen eklektikus összeállításban lépett pályára. A középfedezet Szabó Györgynek (Gamma) például ez volt az egyetlen válogatott meccse, akárcsak a nagyváradi Mészáros Ferencnek, de neki legalább a románoknál is jutott később három összecsapás – edzőként pedig olyan illusztris helyeken volt szövetségi kapitány, mint Szíria, Irán, Nicaragua vagy Guatemala. A ferencvárosi Nagy András harmadszor, egyben utoljára húzott nemzeti színű mezt, 1945 után pedig előbb Franciaországban, majd Tunéziában élt, nem kért a szovjet megszállásból. A balszélső Tóth III Mátyás 1946-ban kétszer román válogatott is volt, Magyarországra visszatérve még hatszor idehaza is beválogatták (először mindjárt Románia ellen), majd 1949-ben Olaszországba disszidált, 2002-ben a svédországi Halmstadban hunyt el.
A többiek viszont korszakos figurái voltak, illetve lettek a magyar labdarúgásnak. Az 1938-as világbajnoki ezüstérmeseket a Dietz-tizenegy két legnagyobb sztárja, Sárosi György és Zsengellér Gyula képviselte. De Sárosi III (Ferencváros), György öccse, az ugyancsak fradista Kispéter Mihály és az újpesti Egresi Béla is megkerülhetetlen alakja volt futballunknak.
A kapitány, Vághy Kálmán hatos győzelmi sorozat után ült le a svédek ellen a kispadra, de a háború utolsó válogatott meccse után többé már nem osztottak neki lapot, a felszabadulás, avagy a szovjet megszállás az ő szakmai pályafutásának is keresztbe tett. Nem úgy segítőjének, Kalmár Jenőnek, a Hungária egykori klasszis középfedezetének, aki az ötvenes években négy éven át vezette Európa egyik legjobb klubcsapatát, a Puskás-féle Honvédot – igaz, 1956-ban ő is külföldön maradt, és egyebek mellett olyan együtteseket irányított, mint a Porto, az Espanyol vagy a Málaga.
Idehaza pedig hosszú, több mint másfél éves álomra hajtotta fejét a válogatott. 1944 tavaszán a német hadsereg megszállta hazánkat, az ősszel megérkezett a front, vele együtt a szovjetek, az 1944. őszi hadibajnokság is torzó maradt, és csak 1945. augusztus 19-én és 20-án rendeztek újra válogatott mérkőzést. Az Ausztria elleni párosmeccsen az „1943-asok” közül Sárosi III, Egresi, Szusza és Zsengellér is ott volt a pályán, másnap pedig a 17 éves Puskás Ferenc is bemutatkozott…
MAGYARORSZÁG – SVÉDORSZÁG 2-7 (2-2)
1943. november 7., Üllői út, 39 000 néző. V: Mies (német).
MAGYARORSZÁG: Tóth – Mészáros, Szabó, Kispéter – Sárosi III, Nagy II – Egresi, Sárosi, Szusza (Sárvári, 37., Szusza, 42.), Zsengellér, Tóth III. Szövetségi kapitány: Vághy Kálmán
SVÉDORSZÁG: Sjöberg – Nilsson I, Ödéhn (Holmqvist, 30.) – Andersson, Emanuelsson, Grahn – Nyberg, Gren, Nordahl, Carlsson, Nilsson II. Szövetségi kapitány: Rudolf Kock
G: Szusza (22., 45.), ill. Carlsson (15.), Nyberg (42., 87.), Nilsson II (46., 75.), Nordahl (53., 71.)
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. márciusi lapszámában.)
