Szöveg L. Pap István
A Bajnokcsapatok Európa-kupája hetedik kiírásában másodszor fordult elő, hogy a Vasas a Real Madriddal találkozott, igaz, 1961 szeptemberében már az első fordulóban, míg alig több mint három évvel korábban, 1958 tavaszán egyenesen a négy között.
Az első alkalommal az 1957 tavaszán az emigrációt választó Puskás Ferenc még az itthonról kierőszakolt kétéves FIFA-eltiltását töltötte, és nem állt a madridiak alkalmazásában. Azonban 1961-ben már igen, addigra két BEK-győzelemnek is részese volt, az 1959-es döntőben az őt nem igazán kedvelő Carniglia mester nem tette be a csapatba, holott az elődöntő hőse volt, az 1960-as, glasgow-i végső összecsapásban viszont a mai napig rekordnak számító négy gólt helyezett el az Eintracht kapujában.
Franco tábornok nem osztogatta könnyen a spanyol állampolgárságot, ám mivel gyűlölte a kommunizmust, amely elől az Aranycsapat csillagai a szabad világot választották, Puskás, Czibor vagy Kocsis gond nélkül spanyollá válhatott.
Egy 1961-es budapesti út viszont nem tartozott a pusztán útlevéllel könnyedén lebonyolítható akciók közé (főleg nem a hivatalosan katonaszökevényként számontartott Puskás esetében), így Santiago Bernabéu elnök és Miguel Munoz vezetőedző értelemszerűen nem kötelezte Panchót a rövid hazatérésre.
Ezzel talán a magyar sportsajtón segített a legtöbbet, mert így megkímélte attól a kíntól, hogy le kelljen írnia a „disszidens” Puskás nevét. A magyar balösszekötő Madridban várt a visszavágóra, és később sem lépett pályára a szovjet blokkban. Magyarországon erre innentől eleve nem nyílt módja, de 1963-ban a Dinamo Bukarest elleni BEK-nyolcaddöntő odavágóját hagyta ki, 1964-ben pedig a Dukla elleni BEK-nyolcaddöntőben a prágai visszavágón nem játszott.
Így aztán a Népstadion gyepére a magyar klasszis helyén a nyáron az Osasunából frissen igazolt Félix Ruiz Gabari futott ki. A Real pedig a szintén akkor a Barcelonából (!) szerződtetett Juan Tejada két szemfüles góljával a meccset és a továbbjutást is eldöntötte. Két héttel később a madridi visszavágón (3:1 a Realnak) Puskás Ferenc természetesen játszott, amiről a Népsport elegánsan hallgatott – könnyített a dolgon, hogy lapzárta után játszották a meccset, Tabák Endre másnapi visszapillantása páratlan módon nem közöl összeállításokat, sőt gólszerzőket sem, pedig ez Puskás azon ritka meccseinek egyike volt, amelyiken nem talált be.
A Bernabéuban Ihász Kálmán fogta, „olyan taktikai feladattal, amely sokkal több tapasztalattal rendelkező játékosnak is nagy nehézséget okozott volna”. Ismét csak név nélkül, holott Puskás semlegesítéséről esett szó, ugyebár. Viszont egy hamisítatlan, Öcsi-féle bon mot ehhez a találkozóhoz is fűződik. Amikor ugyanis Berendiék a távolságot lelépve nagyjából kilenc méterre taksálták a Bernabéuban felfestett büntetőpontot a kapuhoz, Puskás csak ennyit mondott nekik: „Ne idegeskedjetek, fiúk, az nem nektek van felfestve”.
A spanyol bajnokságban, a Copa Generalísimóban, a Carranza-kupában, sőt a BEK elődöntőjében a magyar 10-es összesen 19-szer játszott a Barcelona ellen (16 gólt is lőtt a katalánoknak), amelyben ez idő alatt mindig volt legalább egy (Kubala), még inkább kettő vagy három (Czibor, Kocsis) magyar. De 1957-től a spanyol élvonal többi klubját is ellepték emigráns honfitársaink, egy hazaírt levélben Puskás alig győzte őket felsorolni: „Én kezdem magammal, és a Kaszás (Lászlóval), Real Madrid. Czibor, Kocsis, Barcelona. Szalay (Tibor) Sevilla, Kuszman (János) Sevilla (Betis), Szolnok (István) Espanyol. A másodosztályban két játékos van, igaz, hogy most már ők is az első osztályba számítanak, mert most nyerték meg a bajnokságot, Sztancsik (István) és Beke (János) mind a ketten a Valladolidnál vannak, a Henni II (Miklós), még nincs leigazolva, de rövidesen az Atletico Madridhoz fog kerülni.”
A MADRIDI VISSZAVÁGÓN (3:1 A REALNAK) PUSKÁS FERENC TERMÉSZETESEN JÁTSZOTT, AMIRŐL A NÉPSPORT ELEGÁNSAN HALLGATOTT
A magyar válogatott 1960 októberében Belgiumban játszott (és 2:1-re kikapott), ezen a meccsen jelen volt Puskás Ferenc is, akinek lesújtó véleménye volt a fiatal magyar együttesről. „Az egész csapatban csak két játékos játszotta azt, amit hát kell, a Sipos és a Tichy. Még a Göröcstől és a Sándortól lehetett látni valamit, de nagyon keveset. A két half és a két bekk csapnivalóan játszott. Az üdvöske Albert nem rúgott a labdába, ki kellett volna cserélni, de mivel a Baróti fél a Fradi közönségtől, nem merte megtenni. Ezt ő maga mondta nekem, meg az Emilnek. A balszélső gyerek semmi.”
A BBC még az 1962-es chilei világbajnokság előtt készített interjút az akkor már egyszeres spanyol válogatott Panchóval (1961 novemberében Casablancában mutatkozott be Marokkó ellen), és rögtön meg is kérdezte, mit vár a vbtől. Puskás annak rendje és módja szerint elemezni kezdte, hogy néhány régi klasszis mellett a feltörekvő fiatal tehetségekre sem árt figyelni, a BBC riporterének csak lassan esett le, hogy nem a spanyolokról (saját aktuális válogatottjáról), hanem a magyarokról beszél. És még azt is hozzátette, hogy azt aztán végképp senki se várja tőle, hogy szülőhazájára rosszat mondjon. (Mindeközben idehaza az Állambiztonsági Levéltárban vaskos dosszié, a K-913-as akta telt meg a „Puskás Ferenc hazaárulóval”, fedőnevén Vándorral kapcsolatos jelentésekkel.) Más kérdés, hogy mi lett volna, ha a két válogatott összefut Chilében, de miután a spanyolok velünk ellentétben nem élték túl a csoportkört, erre nem kerülhetett sor. Pedig a nagy randevúhoz nem hiányzott sok, hiszen hozzánk hasonlóan Puskásékat is a későbbi döntős csehszlovákok búcsúztatták.
Puskás Ferenc játékos-pályafutásából 1966. április 20-án már csak napok voltak hátra, a Real Milánóban, az Inter ellen játszott BEK-elődöntő-visszavágót. A meccset Vadas György vezette, aki a Pipacs bár üzletvezetőjeként nyilván elsőrangúan feküdt az állambiztonságnál, nem véletlen gyors felemelkedése a nemzetközi játékvezetői karban – mint ahogyan nem volt véletlen gyors bukása sem. A 39 éves Puskás ezen a meccsen csak jelen volt, de már nem játszott. (Két nappal később lőtte utolsó gólját a Generalísimo-kupában a Gijónnak, majd május 26-án a Rapid ellen a Bernabéuban el is búcsúztatták.)
Vadast az Inter elnöke, Angelo Moratti a minden lében kanál (értsd: az Inter sikeréért magának bármit megengedő) menedzseren, Solti Dezsőn keresztül próbálta behálózni, Vadas a szállodai szobájában „felejtett” ajándék aranyórát eltette, a meccset 1:1-re levezette. Ezzel az Inter a madridi 0:1 után kiesett, Vadast pedig Solti itthoni barátján, az államvédelem szolgálatában álló Honti György MLSZ-főtitkáron keresztül örökre eltávolíttatták a FIFA-keretből.
Vadas György 1971-ben vonult vissza – abban az esztendőben Emsberger Gyula a Nacional Montevideo–Panathinaikosz Világkupa-döntőn működött partjelzőként. A mérkőzésre a FIFA rajta kívül az olasz Aurelio Aragonesét és a skót Alastair Mackenzie-t delegálta. Az akkori gyakorlat szerinta helyszínen sorsolással döntötték el, hogy ki vezesse a mérkőzést. A szerencse Mackenzie-nek kedvezett. Így Emsberger és Angonese csak segítőként tevékenykedhetett. Puskás volt ekkor a BEK-döntősként az őt legyőző Ajax helyett a világkupáért játszó Panathinaikosz edzője, aki a vesztes mérkőzés után a következőt mondta: „Nagy elismerés illeti a skót játékvezetőt, példásan bíráskodott”. Emsbergerről nem ejtett szót.
Puskás miatt ekkoriban még eléggé ideges volt a hivatalos Magyarország, madridi és athéni sikereit a szikár tényközlésen túl gyakorlatilag elhallgatták, csak 1981-es hazatérésével enyhült a nyilvánosságban a leghíresebb magyarra kirótt embargó.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. februári lapszámában.)
