A Betis magyar legendája: Szusza Ferenc, a sevillai mester

Szöveg L. Pap István

A Megyeri úti stadion névadója (még életében, 2003-ban nevezték el az akkor nyolcvanéves csatárról az arénát), Szusza Ferenc a teljes pályafutását lila-fehérben töltötte. Tizenkét évesen, 1935-ben lett a klub igazolt játékosa, öt évvel később, 1940-ben itt kapta meg első profi szerződését, természetesen innen lett válogatott is, és egészen 1961-es visszavonulásáig volt az 1949 óta Dózsa néven szereplő Újpest ikonja. Klubszínekben 462 meccsen elképesztő 393 gól a mérlege, pályafutása során négyszer (1945, 1946, 1947 és 1960) volt bajnokcsapat tagja. Az első aranyat még a vb-ezüstérmes legenda, Zsengellér Gyula oldalán ünnepelhette, másfél évtizeddel később pedig már az 1945-ben még csak hatéves Göröcs Jánostól kapta a gólpasszokat.

A válogatott mezét mindössze 24-szer ölthette magára, ám ezeken a meccseken 18 gólt szerzett – az utolsót 1956 nyarán éppen későbbi munkaadói, a lengyelek ellen. De Hidegkuti Nándor jobban illett Sebes Gusztáv rendszerébe, ott volt Kocsis Sándor, Palotás Péter és az ugyancsak mellőzött Deák Bamba is – csak érzékeltetésül, milyen nívót képviselt a magyar futball, hiszen ma arról megy az össznépi vita, hogy Marco Rossi mihez kezdjen, ha hiányzik Szalai Ádám. (Nem mellesleg egy moszkvai incidens sem tett jót Szusza megítélésének, hiszen 1952-ben egy, a szovjet főváros válogatottja elleni 1:1-es meccset követően őt tették felelőssé, amiért egy pezsgőspohár a szálloda előtt az utcán, ott beszélgető katonatisztektől néhány centire landolt. Utóbb kiderült, hogy Buzánszky volt a véletlen „tettes”, de ez Szuszán már nem segített, ezután csak egyszer, az ominózus 1956-os mérkőzésen volt válogatott, már a Sebest követő Bukovi Mártonnál.)

Visszavonulását követően Győrben, Újpesten és Egerben is edzősködött, mígnem 1970 őszétől a baráti Lengyelországban kapott lehetőséget, ahol a Górnik Zabrze kispadjára ült le. Egy idényt töltött a sziléziai iparvárosban, ez idő alatt a zseniális Wlodzimierz Lubanskit is felvonultató csapattal bajnokságot és Lengyel Kupát nyert, 1971-ben a KEK-ben pedig csak a negyeddöntő megismételt, harmadik meccsén maradt alul a Manchester Cityvel szemben. (Egy évvel korábban ugyanez a két klub játszotta a finálét, azt is az angolok nyerték meg.)

A Górniknak köszönheti spanyolországi szerződését is, hiszen a lengyelekkel egy felkészülési meccsen 4–0-ra legyőzte a Betist Sevillában. A Kádár-rendszer malmai nem őröltek az Európában megszokott sebességgel, így 1972 elejéig kellett várnia arra, hogy a Zabrzéból 1971 nyarán távozó mester Sevillába igazolhasson.

„Szerencsénk volt, mert odakerültünk Spanyolországba, és felfigyeltek rám – mondta Szusza egy Szepesi György által készített 2002-es interjúban. – Levezettem az edzést, nagyon sokan voltak kint. Gyakorlati ember voltam, és részt vettem a pályán mindenben, s ez nekik nagyon tetszett. Azt mondták, ilyen edzőre van szükségük, és milyen a sors, három hét múlva már Sevillában voltam. Annyira jól éreztem magam, hogy Spanyolországot a második otthonomnak tekintem. Pedig amikor kiérkeztem, annyit sem tudtam mondani, hogy sí és no. De három hónap múlva már előadást tartottam. Kubala László is sokat segített, a spanyolok pedig nagyon szorgalmasak és tanulékonyak voltak, nem tudtam tőlük olyasmit kérni, amit ne csináltak volna meg.”

A sereghajtóként átvett Betist 1972 tavaszán még bent tartotta az élvonalban, egy évvel később azonban már nem jött össze a bravúr. Viszont 1974-ben azonnal sikerült a visszajutás, és innentől a Szusza-éra következő három és fél idényében mindig a tabella első felében zárt a csapat. A spanyol Király-kupában 1976-ban elődöntősök voltak a zöld-fehérek, 1977-ben pedig a klubtörténetben először meg is nyerték a trófeát! De a kispadon ekkor már Rafael Iriondo ült, mert a magyar mestert még 1976 végén hazarendelték, öt évnél többet nem dolgozhatott „nyugaton”…

A magyar tréner valóságos legendává vált Sevillában. Jellemző, vele kapcsolatos jópofa történet áll A magyar futball anekdotakincse című kiadványban: „A lényegesen jobb FC Barcelona látogatott az otthonunkba. A meccs előtt egy nappal a klub elnöke, José Núnez Naranjo hivatott: »Mister – mondta, mert így szólítottak –, valamit kellene csinálni, hogy ne kapjunk ki.«Elnök úr, kérdeztem tőle, csinálhatok akármit? »Szabad kezet kap, de mentse meg legalább az egyik pontot!«

Kezet fogtunk, én pedig még aznap éjjel öt emberrel föllocsoltattam az egész pályát. De úgy, hogy bokáig jártunk a vízben. Másnap jött ki a Barcelona a pályára, Johan Cruyff ránézett a fűre, és összecsapta a kezét: »Édes jó istenem – mondta –, mit eszelt ki már megint ez a magyar? Ezen a pályán nemhogy futballozni, de menni is alig lehet…«

Tudni kell, hogy Spanyolországban bármilyen is az idő, meccset ritkán halasztanak el, nyugodtak lehettünk abban, hogy a bíró elrendeli majd a játékot.

„JOHAN CRUYFF RÁNÉZETT A FŰRE, ÉS ÖSSZECSAPTA A KEZÉT: »ÉDES JÓ ISTENEM, MIT ESZELT KI MÁR MEGINT EZ A MAGYAR?«”

Itt jegyzem meg, hogy hat hónapja nem esett eső akkor a városban. Nos, elég az hozzá, hogy a mérkőzés 90. percében 0–0 volt az állás. Ekkor a Betis centerhalfja, Biosca kinézett a kispad felé, és azt próbálta megtudakolni, hogy mennyi az idő. Egyezményes jelünkkel mutattam neki, hogy vége a mérkőzésnek… Ugyanakkor előttem öt méterre, a felezővonal közelében szabadrúgáshoz jutott a Betis. Odakiáltottam Bizcochónak, a jobb-bekknek: »Chico! Vége a meccsnek, nyúlj alá és íveld a kapu felé, minél messzebbre.«

Közben Biosca, az egyezményes jelet félreértve, elkezdett szaladni az ellenfél kapuja felé, mert azt hitte, hogy azt mutattam, menjen előre. Bizcocho labdája beívelődött a tizenegyespont tájékára, és ott a szó szoros értelmében véletlenül ráesett Biosca fejére, onnan meg közvetlenül a gólvonal mögé. De úgy, hogy nem is mozdult meg többé: 1–0-ra nyertünk, a középkezdésre pedig már nem volt idő. Háromezer ember rohant be a pályára és nagy boldogságukban ruhástul fetrengtek a sárban.

Hétfőn Núnez Naranjo újra fogadott. Megdicsért. Amikor eljöttem tőle, azon a morfondíroztam: mi van akkor, ha mi kapunk ki a 90. percben esett góllal? Lehet, hogy elbocsátottak volna?”

A spanyoloknál csak Titónak becézett Szuszánál mutatkozott be a Betisben a későbbi 75-szörös spanyol válogatott, Eb-ezüstérmes legenda, Rafael Gordillo, de ő vitte Sevillába Belgiumból a ragyogó emigráns csatárt, Ladinszky Attilát is úgy, hogy nemes egyszerűséggel küldetett neki és Chantal nevű barátnőjének két repülőjegyet Brüsszelbe, aminek Ladinszky nem tudott ellenállni.

Összesen 198 mérkőzésen irányította a Betist, amellyel távozásakor vezetett, és még mindig a harmadik helyen áll az örökranglistán, csak Pepe Mel (202 mérkőzés, 2010–13 és 2014–16) és az alighanem utolérhetetlen Lorenzo Serra Ferrer (263, 1994–97 és 2004–06) előzi meg. 1978-ban még visszaengedték egy évre az Atlético Madridhoz (bronzérmes lett vele a csapat), majd idehaza, stílszerűen Újpesten fejezte be edzői pályafutását.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. decemberi számában.)