Szöveg L. Pap István
Ha nincs Puskás Ferenc sérülése az 1954-es vb nyugatnémetek elleni (8:3) csoportmeccsén Werner Liebrich kíméletlen belépője nyomán, valószínűleg világbajnok az Aranycsapat. Ha Albert Flóriánt a túlzott bizonyítási vágy nem hajtja bele Knut Engedallal szemben a csinnbe a dánok elleni vesztes vb-selejtezőn (1969. június, 3:2), vélhetően nincs Marseille. Orth tragédiájának ennyire kézzel fogható következménye nem volt, ami viszont igen, az a fentiekhez mérhető: hosszú időre eltűnt a pályákról, és régi fényében már sohasem tért vissza a századelő legnagyobb magyar labdaművésze.
A hőskorban járunk, 1925. szeptember 8-át írjuk, az MTK éppen az osztrák fővárosban népszerűsíti a magyar labdarúgást. Soraiban a legnagyobb királlyal, Orth Györggyel. Az ellenfél az Amateure – amely aztán a profivá válástól, 1926 novemberétől Austria Wien néven válik a közép-európai futball megkerülhetetlen óriásává – volt, kispadján éppen Konrád Jenővel.
Az ominózus eset a meccs 83. percében történt: Opata lőtt kapura, egy védő a gólvonal elől fejjel tisztázott, Orth balról félfordulattal kapásból ismételt volna, ám ekkor Tandler „a kapu felől vadul nekirohanva, teljes erővel beletalpalt alsó lábszárának belső felébe, úgy, hogy a térde rögtön kiugrott. A látvány az erős idegzetűeket is sokkolta, a beszámolók szerint Orth lába úgy festett, mintha négyfelé tört volna. Az MTK-sok egyetértettek abban, hogy Tandler szándékosan okozta a sérülést, egyedül éppen az eszméletét csodálatos módon végig megőrző Orth volt az, aki minden ilyen vélekedést elhárított.
„A nagy zűrzavarban, fájdalmai közepette is igazi gentleman maradt szegény Orth Gyuri. Amikor a szolgálatot teljesítő rendőrtisztviselő, aki tanúként leigazolta, Orthot kihallgatta, kijelentette, hogy nem tudja, hogyan történt a baleset, és azt hiszi, hogy az egész a véletlen műve volt.”
„Az MTK-játékosok izgatottsága hirtelen olyan magas fokra hágott, hogy Opata és Molnár nekirontott Tandlernek, aki halálra váltan állt ott. Többen berohantak, hogy az inzultusoknak elejét vegyék, egyesek szerint azonban így is megtörtént, hogy a magánkívüli állapotban levő Molnár (más források szerint Opata – a szerző) kétszer Tandler arcába vágott.”
Mindkét csapat vezetői a pályára rohantak, Fodor dr., a vendégek elnöke a további botrány elkerülése érdekében nyomban leparancsolta az MTK-t a pályáról. Orthot is az öltözőbe vitték, ahol Schwarz dr., az Amateure elnökségi tagja nyújtotta az elsősegélyt. „Közben Orthnét ájultan viszik el a tribünről” – írta a Nemzeti Sport, ám az asszony már Budapesten cáfolta ezt a fontos információt: „Nem ájultam el, csak borzasztóan megijedtem, mert amint Gyuri összeesett, úgy értettem, hogy azt kiáltja, hogy »Végem van! Meghalok!«. Azt hittem, agyonrúgták.” Hasonlóképpen éreztek a csapattársak is.
A 25 perc késéssel befutó mentők a Hochenegg Klinikára szállították Orthot, ahol nyomban műtőasztalra helyezték, és narkózisban visszahelyezték a kiugrott térdet. Kaspar doktor, a klinika tanársegédje meglehetősen borúlátó volt a futballjövőt illetően: „Rendkívül ritka eset. Még nem fordult elő a praxisomban ilyen súlyos térdficam. Véleményem szerint Orth soha többé nem fog futballozni.”
A klasszist Bécsben másnap délelőtt megröntgenezték, és a felvétel tanúsága szerint a jobb térde teljes ficamodást szenvedett, több tokszalag teljesen elszakadt. A beteget a bécsiek több vezetője és játékosa is meglátogatta a kórházban, de Tandler nem volt köztük. A vétkes hátvéd inkább az osztrák sajtót haknizta körbe, és sehol sem mulasztotta el megemlíteni, hogy a szabálytalanság természetesen nem volt szándékos, Opata viszont megütötte őt, Molnár pedig azt kiáltotta neki, hogy „Gyilkos!”.
A Nemzeti Sport plasztikus cikkekben láttatta a hazai gyászhangulatot, és az eseten túlmutató rezümével is szolgált: „Nem elég, hogy ezt a szerencsétlen magyar futballt annyi ezernyi belső baj rágja, nem elég, hogy tömegestől hűtlenül otthagyják legjobbjai, még abból is, ami még megmaradt, abból a maroknyi első klasszisú gárdából is kiragadja a legjobbat, a legnagyobb tudásút – éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna rá – a kérlelhetetlen, a kegyetlen sors. A magyar futballt, hej, de nagyon veri a teremtő!”
Budapesten futótűzként terjedt el a hír, hogy Orth a felesége és Fodor klubelnök társaságában melyik csütörtöki vonattal érkezik haza. „Este 10 órára hatalmas, több száz főre terjedő embertömeg lepte el a Keleti pályaudvar peronját. Talán az olimpiádról diadalmasan hazaérkező vívóinkat várták megközelítően ennyien. De amíg akkor csupa derűs, boldog arc fogadta az érkezőket, addig most ünnepélyes, komoly, sőt komor arccal gyülekeztek az érdeklődők.”
A Nemzeti Sport kérdésére, hogy miként érzi magát, a következő válasz ér-kezett Orthtól: „Most rosszul! – mondja fanyar mosollyal, mert éppen abban a pillanatban ütötték sérült lábát a folyosó falához. – Bécsben olyan szépen vittek be a kocsiba. Nem értem, itt miért oly ügyetlenek…”
TANDLER SEHOL SEM MULASZTOTTA EL MEGEMLÍTENI, HOGY A SZABÁLYTALANSÁG TERMÉSZETESEN NEM VOLT SZÁNDÉKOS, OPATA VISZONT MEGÜTÖTTE ŐT
Baron professzor, a Podmaniczky utca és az Aréna (ma Dózsa György) út sarkán álló Parkszanatórium európai hírű szaktekintélye a következőket nyilatkozta a Nemzeti Sportnak Orth állapotáról:
„Az eset határozottan ritka és feltétlenül igen súlyos. A térdízület sérülése igen komplikált. Mindazonáltal én nem látom a helyzetet oly vigasztalannak, mint amilyennek első pillanatban bécsi kollégáim látták. A ficamot Bécsben szerencsésen igazították helyre, úgyhogy az elszakadt tokszalagok végei oly közel kerültek ismét egymáshoz, hogy maguktól össze fognak nőni, tehát összevarrásukra és így operatív beavatkozásra előreláthatólag nem is lesz szükség. A térd erős duzzadása is mára már nagy mértékben leapadt. A gyógyulás az ilyen súlyos esetnél természetesen lassú. Három hétig abszolút nyugalom és mozdulatlanság, azután pedig hónapokig tartó kezelés szükségeltetik. Előreláthatólag azonban – ha valami komplikáció nem jön közbe – három hónap alatt teljesen talpra állítom, és minden okom megvan azt hinni, hogy hosszabb idő, legalább egy fél év múltán semmi akadálya nem lesz annak, hogy a magyar sport büszkesége ismét tréningbe állhasson.”
Máriássy Gyula szövetségi kapitány persze összeomlott, hiszen másfél héttel később éppen Ausztria ellen lépett pályára a magyar válogatott: „Most a legnagyobb dilemmában vagyok, mert Orthot megközelítően sem tudom pótolni. Vele olyan emberem dőlt ki – remélem, egyelőre – a válogatott csapatból, akinek hiánya óriási hendikepet jelent a reprezentatív csapatnak.”
Hugo Meisl, az osztrák Wundermannschaft kapitánya mindazonáltal levelet intézett az MTK-hoz, és a válogatott meccs elhalasztását indítványozta: „Bármennyire is őszinte részvéttel viseltetem a szimpatikus Orth sorsával szemben, a sajtóhajszát úgy tekintem, mint amely veszélyezteti a köztünk fennálló jó viszonyt. Javaslom tehát a válogatott mérkőzés elhalasztását, mert a hihetetlen újságcikkek és az ön és az MTK funkcionáriusainak passzivitása oda vezet, hogy játékosaink vonakodni fognak Budapestre menni.”
Fodor dr. nyomban felhívta Meislt telefonon, és hosszabb beszélgetést folytatott vele. „Nagyon meglepett Meisl távirata, mert csak nagyfokú naivság vagy rosszakarat képes az egyedül Tandler ellen irányuló hangulatot úgy beállítani, mintha az az egész osztrák futball, az összes osztrák játékosok ellen fordult volna. Megmondtam nyíltan Meislnek, hogy hacsak Tandlert be nem állítja az osztrák csapatba, az MLSZ minden tekintetben vállalja a garanciát, hogy a szeptember 20-iki válogatott mérkőzés a lehető legsimábban fog lefolyni.”
Így is történt. Az Üllői úti stadion 33 ezer nézője előtt az 57. magyar–osztrákon Priboj István találatát a szünet után Buza Lajos öngólja egyenlítette ki, ennyi is maradt a végeredmény, néhány kósza bekiabálást leszámítva a közönség kulturáltan viselkedett. A pályán az Amateurét egyedül Gustav Wieser, az MTK-t pedig Kléber Gábor, Molnár Görgy és Jeny Rudolf képviselte. Molnár két év múlva New Yorkban Tandler csapattársaként is futballozott egy idényt, akitől, csapattársak lévén, nem volt miért tartania.
Orth pedig egy év múlva óvatosan visszatért a pályára, négyszer még a válogatottban is lehetőséget kapott (Ausztria ellen egyszer sem), de már sohasem lett a régi. Az 1930-as világbajnokság idején még csak 29 éves volt, de már ő irányította Chile válogatottját (egyetlen, a későbbi ezüstérmes argentinoktól elszenvedett vereséggel ötödik lett), közben szép lassan szögre akasztotta a stoplist, és élete utolsó harminc évében, 1932 után már egyszer sem dolgozott idehaza.
TANDLER NEM JÖTT EL
Az odahaza az Amateurén kívül a Vienna Cricket and Football-Clubot is erősítő Hans Tandler nevét elsősorban az Orth-eset miatt őrizte meg az emlékezet, hiszen az osztrák válogatottban 1924 után 18 meccsen szerzett három gól, az osztrák bajnoki címek és kupagyőzelmek, a New York Giants színeiben Amerikában eltöltött két meglepő idény (1926–28), a francia Nice játékos-edzősége (1933–34) vagy a Galatasaray kispadja (1938–39) önmagában ehhez még nem lett volna elég.
Az MTK elleni „barátságos” mérkőzés budapesti visszavágójára az Amateure vezetői jó érzékkel nem hozták el, és persze több, a budapesti közhangulattól tartó társával egyetemben a következő magyar–osztrákot is kihagyta. De később kétszer – szigorúan Bécsben – még ott volt a pályán a magyarok elleni meccseken.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi számában.)
