44 év várakozás: az utolsó Puskás-gól a magyar válogatottban

Szöveg L. Pap István

1956. február 29-én még nem sejtette Puskás Ferenc, hogy a 77., Bozsik József, hogy a 71., Hidegkuti Nándor, hogy az 55., Lantos Mihály, hogy az 50., Buzánszky Jenő pedig, hogy a 45. válogatott meccsét játssza a magyar válogatottban. Hogy is sejthették volna, hiszen hivatalosan ekkor még Libanon–Budapest meccsre került sor, amit csak 2000-ben iktattak be a magyar nemzeti tizenegy mérkőzéseinek sorába.

Annak a bizonyos 1956-nak a februárját írtuk, bár ekkor még természetesen semmi sem utalt arra, hogy alig több mint nyolc hónap múlva tankok dübörögnek majd Budapest utcáin. Az 1954 nyarán elveszített világbajnoki döntő sokkal élesebben ott volt a magyar fejekben, a népnek eleve élni sem volt kedve, erre még Puskásék sem szerezték meg neki az olyannyira várt, szinte egyedüliként létező örömöt.

Bern után Sebes Gusztáv kapitány maradt, egyedül Zakariás József került ki örökre a nemzeti tizenegyből, és persze Feleki László Népsport-főszerkesztőnek került az állásába a döntőbeli vereség. Annak az évnek a második felében az ezüstös Aranycsapat ott folytatta, ahol Bern előtt abbahagyta: egy moszkvai döntetlent leszámítva a románokat, a svájciakat, a csehszlovákokat, az osztrákokat és a skótokat is gond nélkül megverte; 1955-ben pedig a Praterben játszott Ausztriával egy 2:2-es döntetlent, majd tizenegy nap alatt sorban szinte agyonverte idegenben Észak-Európát: a norvégok, a svédek, a dánok és a finnek elleni négy meccset 27:4-es (!) gólaránnyal abszolválta. (A három évvel későbbi vb-ezüstérmes Svédországnak például hetet rúgott.)

És amúgy is elképesztő mennyiségű válogatott mérkőzést kötöttek le erre az esztendőre, összesen tizenkettőt, amelyből tízet nyertünk meg (még a svájciak, a skótok, az osztrákok, a csehszlovákok és itthon még egyszer a svédek ellen is), csak szeptemberre jutott egy szovjetek elleni, szinte kötelező iksz.

Na, szóval, ha megbocsátásáról nem is esett szó, Bern emléke azért lassan halványulóban volt, Puskás és társai amerre jártak, gáláztak, és változatlanul a világ legjobb csapatának számítottak. Nem véletlen, hogy 1956 elejére zsíros meghívás érkezett a Magyar Labdarúgó-szövetségbe: a Közel-Keletről. Egy Törökország elleni fellépést leszámítva valamiért fel sem vetődött, hogy Magyarország hivatalos szinten képviseltesse magát a távoli stadionokban, így Budapest-válogatott néven utazott el a több mint háromhetes túrára Sebes válogatottja.

TIZENEGY NAP ALATT SORBAN SZINTE AGYONVERTE IDEGENBEN ÉSZAK-EURÓPÁT: A NORVÉGOK, A SVÉDEK, A DÁNOK ÉS A FINNEK ELLENI NÉGY MECCSET 27:4-ES GÓLARÁNNYAL ABSZOLVÁLTA

Amely az áldatlan törökországi viszonyok, az állandó hóvihar közepette kénytelen volt szembesülni a ténnyel: az egyetlen hivatalosnak szánt meccset, a február 5-re tervezett törökök ellenit elhalasztják. „A rendkívül kedvezőtlen időjárás miatt alaposan megváltozott a magyar labdarúgó-válogatott eredetileg tervezett műsora. Szombaton a két ország szakvezetői technikai értekezletet tartottak, s ezen a törökök azt kérték, hogy a február 5-re, vasárnapra tervezett hivatalos Törökország–Magyarország találkozót halasszuk el február 19-re” – jelentette Pálfai János, a Népsport kiküldött tudósítója.

Még Törökországban, pontosabban Izmirben, Ankarában és Isztambulban február 8. és 15. között négy könnyű meccset vívtak a fiúk a vendéglátó városok csapatai ellen, ezeken 26:4-es gólaránnyal és négy győzelemmel estek túl. Machos Ferenc például egymaga hét gólt szerzett, de a visszafogottan teljesítő Puskás, Czibor balszárny is bevállalt négy-négy gólt. Február 19-én került sor az akkor egyetlenként hivatalosnak tekintett válogatott mérkőzésre a törökök ellen Isztambulban, amit általános elképedésre 3:1-re elvesztettek fiaink, Puskás a 81. percben 0:3-nál szépített – ez volt a 76. nemzeti színekben vívott meccse és azokon a nyolcvanadik gólja.

Szíria következett, Damaszkuszban és Aleppóban két nap alatt két meccs (4:0 és 6:0) a szír hadsereg-válogatott ellen – a házigazdák erejére, pontosabban gyengeségére jellemző volt, hogy Sebes olyan sok helyen péntekről szombatra nem is változtatott a kezdőn. A csapatkapitány Puskás például mindkét meccsen ott volt a pénzfeldobásnál. („Puskás még nincs jó erőben, és ennek ő maga az oka. Nehezen érti meg, hogy a szertelen táplálkozás nem helyes. Súlyfeleslege van, és emiatt mozgása nem olyan gyors, nem olyan robbanékony, mint azelőtt volt. Kiválóan irányít, jól felismeri a kialakuló helyzeteket, de ez nem elég…” – idézet a Népsportból.) Csak a rend kedvéért: mindeközben a nagyszerű formában futballozó Machos a második összecsapáson négy gólig jutott, ám róla meg ez jutott a meccs után a tudósító eszébe: „Tóth, Csordás és Machos általában bátortalan, ami játékuk rovására megy. Ezen változtatniuk kell, mert különben tudásuk a jövőben sem érvényesülhet kellően.”

És eljött február 29. (hiszen 1956 szökőév volt, mint minden olimpiai esztendő), amikor is Bejrútban lépett pályára „Budapest” válogatottja Libanon legjobbjai ellen. Az idézőjelet egyebek mellett az indokolja, hogy például Ilku István kapus és Buzánszky Jenő a Dorog, Szojka Ferenc pedig a Salgótarján színeiben futballozott idehaza, és addigi életükben egyetlen percet sem éltek Budapesten. De miért is csodálkozunk azon, hogy a libanoniak is elfogadták libanoni–magyarnak a következő kilencven percet, amikor épp az a keret volt ott Bejrútban, mint amelyik tíz nappal előtte Isztambulban?

Bejrútba amúgy egy 1954. februári kairói egyiptomi–magyar (0:3) eredményeként kapott meghívást az Aranycsapat, ezt a találkozót ugyanis megtekintette Azzat al-Tark libanoni szövetségi elnök és alelnöke, Halil Helmi is. Két évvel később mindenesetre a meccs előtti hatalmas zivatar ellenére is mintegy 20 ezer néző látta, amint a Municipal-stadionban a már a szállodában magára öltött mezben kifut a vb-döntős magyar tizenegy maradéka. A Lantos, Bozsik, Puskás, Hidegkuti (a bal szélen!) négyes képviselte a másfél évvel korábbi berni különítményt, és a szünetben (jobbszélsőként!) Buzánszky is beállt.

A bejrúti fogadtatásra és válogatottunk nemzetközi hírnevére mi sem jellemzőbb, mint hogy a négy éve hivatalában lévő Kamill Samun libanoni köztársasági elnök egyenkénti kézfogással üdvözölte a csapatokat. „Homokos, kevés fűvel borított pályán folyt le a mérkőzés. Rögtön az elején kiderült az idő, de az is, hogy a két csapat között nagy a tudáskülönbség.” A szünetben a sokat kritizált Machos és Puskás góljával 2:0-ra vezettünk, és amikor a közönség óriási ovációja kíséretében Murad Sárosi és Mátrai közös hibájából a 61. percben szépített, Tichy szinte azonnal újra kettőre növelte az előnyt, a végén pedig újra a Honvéd ifjú centere állította be a 4:1-es megnyugtató végeredményt.

A mérkőzés után a nézők betódultak a pályára, és lelkesen ünnepelték a vb-ezüstérmes magyar csapatot. „A közönségnek nagyon tetszett Budapest válogatottjának játéka, nekünk már kevésbé. A magyar csapat ismét meglehetősen kényelmesen játszott, sok húzással építették a csatárok a támadásokat, nem törtek eleget kapura, s viszonylag keveset is lőttek” – írta bírálatában a Népsport.

Amelynek sem tudósítója, sem olvasói nem tudták még ekkor, hogy 44 évvel később hivatalos rangra emelkedik a találkozó, és utólag – miután kiderült, hogy Libanonban már akkor is libanoni–magyarként jegyzőkönyvezték – elfoglalja a 331. helyet nemzeti tizenegyünk meccseinek sorában. A 100. válogatottságakor elbúcsúztatott Bozsik József már 22 éve halott volt, amikor kiderült, hogy 101-szeres lett, az ’56-os emigrációjából a rendszerváltás után végleg hazatérő Puskás Ferenc pedig tulajdonképpen 73 évesen rúgta meg 84. gólját nemzeti színekben.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. novemberi számában.)