Batman után Blazer: ismerd meg Mr. 10%-ot

Abból a naiv ártatlanságból már kinőttem, amellyel 2001 augusztusában átmásztam az akkor még Népstadion díszpáholyát övező kerítésen, hogy interjút kérjek az akkor a szememben még patyolattiszta Sepp Blattertől, a FIFA akkor még hivatalban lévő elnökétől. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, amikor napvilágot látott, hogy Chuck Blazer az FBI és az amerikai adóhivatal informátoraként, illetve fedett ügynökeként dolgozva évek óta adatokat szolgáltat a nyomozóknak, azt hittem, azt reméltem, azonnal vége lesz a szerintem a labdarúgásnak megannyi kárt okozó Blatter-korszaknak. Csakhogy az amerikai bonviván minden múltbeli bűnében nem lehet tettestársnak tekinteni a „labdarúgás keresztapját”, Blazer sztorijai közül pedig olyan még nem látott napvilágot, ami az újdonság erejével hatna. Ráadásul Blazer bűneinek többsége nem a FIFA-hoz, hanem a CONCACAF-zónához kapcsolódik, amit hajlamosak vagyunk elfeledni.

Ugyanakkor annak is megvan a maga diszkrét bája, hogy a FIFA ügyeiben egy olyan egykori funkcionárius a kulcsfigura, akiről egyik kollégája így vélekedett: „Úgy élt, mintha sohasem lenne holnap. Mindent megevett és megivott, amit talált. Talán úgy érezte, meghal, mielőtt bárki is kiderítené, mivel menthetné meg.”

Tudatos vagyongyűjtéssel nem lehetett vádolni („Előfordult, hogy üres volt a csekkfüzete, a bankban sem volt pénze, elment dolgozni, két-három héttel később pedig két-háromszázezer dollárral jött vissza” – mondta róla Marvin Lieberman, volt üzlettársa és barátja), de azzal sem, hogy a sport, azon belül is a labdarúgás iránti szeretet korán kialakult volna nála. A Forest Hill High School nevű „elitképzőben” (itt nevelkedett többek között Paul Simon, Art Garfunkel és Jerry Springer is) legfontosabb sporttevékenységeként azt jegyezték fel, hogy ő szedte a belépőket a tornacsarnok előtt. Később is inkább az üzleteivel tűnt ki, az első millióját például abból szerezte meg 1970-ben, hogy ráérzett, van fantázia az egy philadelphiai testvérpár által kitalált vigyorgó sárga fejben és a hozzá tartozó „Have a Happy Day” feliratban: legyártotta, árusította, aztán nagyot kaszált.

A futballal 1976-ban került közelebbi kapcsolatba, Jason fia akkor kezdett el a Westchester Countyban futballozni, Chuck papa pedig az edzője lett. A taktika annyira nem érdekelte, mint a szervezés és az öltözékek megtervezése, ettől még a felszínen maradt, ismert lett – és elkezdett bizniszelni. 1981-ben fia egyik barátjának apja tanácsadónak nevezte ki, köszönhetően annak, hogy ő volt az egyetlen, akinek számítógépe volt. Egy directmail marketingcégnél ez nem olyan nagy hátrány… Fred Singer üzlete beindult, Blazer merchan-dising-kereskedelme akadozott, így aztán egy év múlva 90 napra 27 332.4 dolláros kölcsönt kért a főnökétől. A határidőre csak egy részét fizette vissza, fenyegetések és perek következtek, aztán évekkel később Blazer visszament Singerhez – újabb kölcsönért.

Az ilyen jellegű gátlástalanság a későbbiekben is megmaradt. 1984-ben az amerikai szövetség alelnöke lett, pedig nem sokan ismerték, csak éppen képes volt normális pénzügyi tervet letenni az asztalra, segéderőnek pedig megnyerte maga mellé Pelét. Két évvel később ugyan nem választották újra, de egy új liga, az ASL létrehozásával megvetette a lábát a futballban. A csapatoknál 50 ezer dollár lett a fizetési sapka (és ebbe a játékosokén kívül az alkalmazottak bére is beletartozott), ő maga meg 48 ezer, majd 65 ezer dollárt vett ki belőle évente. Aligha csoda, hogy két szezont élt meg a sorozat, de Blazer közben offshore cégeken keresztül jelentősen csapolta a számlákat.

Ezt azonban új állomáshelyén, a CONCACAF-zóna főtitkáraként fejlesztette nagyüzemivé. 1989-ben még munkanélküli futballapuka volt, esztendőre rá pedig már a CONCACAF-zóna (az észak- és közép-amerikai, továbbá a karibi térség szövetsége) főtitkára, miután harcostársát, Jack Warnert pajzsra emelték. A trinidadi főnök nem feledkezett meg kollégájáról, aki 1990. július 31-én aláírhatta azt a szerződést, ami új irányt szabott életének. A CONCACAF és a Sportvertising nevű cég megállapodott, hogy utóbbi egy munkavállalót ad a szövetségnek, aki ellátja a főtitkári feladatokat. A cég cserében adminisztrációs szabadságot kap, valamint a szövetség minden bevételéből tíz százalékot. Elsőre nem látszott nagy üzletnek a szerződés, hiszen a szövetség éves bevétele 140 ezer dollár volt, televíziós partnernek pedig híre-hamva sem volt. Két évtizeddel később, Blazer utolsó Arany-kupáján (tehát nem az egész esztendőben, csak egy tornán!) már 60 millió dollár volt a bevétel.

De hogy miért volt fontos a szerződés? Mert a CONCACAF-zóna főtitkárát, illetve az akkor mindössze néhány hónapja létező Sportvertising nevű cég vezetőjét is Chuck Blazernek hívták. Technikailag ugyan nem ő volt a két aláíró, hiszen a szövetségtől Warner szignálta a papírokat, de Blazernek gyakorlatilag önmagával kellett csak dűlőre jutnia. Az amerikai sportvezető 1991 és 2011 között 22 millió dollárt vett ki a CONCACAF kasszájából (1998-tól már aláírt megállapodás nélkül!), emellett egy titkos American Express hitelkártyáról 29 millió dollárt költött el „szövetségi költségek” jogcímen. Az adófizetés viszont nem volt az erőssége, emiatt is tudott rá lecsapni később az FBI és a szövetségi adóhatóság. A FIFA egyetlen ügyben sem érezte illetékesnek magát, Jérome Valcke már főtitkárként azt vallotta, csak a labdarúgáson belüli bűntettekért hajlandó feljelenteni valakit, márpedig ezek egyike sem az. Ettől még az amerikai bíróság 144 oldalas vádiratot készített a Blazer, Warner kettős viselt dolgairól, a vádpontok között a pénzmosástól a sikkasztáson és az adócsaláson át a vesztegetésig minden szerepelt.

A háttérben Blatter, Valcke (még marketingesként) és Christopher Rodrigues, a Visa elnöke azonban lázasan dolgozott. Megegyeztek, de a FIFA jogásza szerint „eléggé értéktelenül”. Ettől még a Visa lett a befutó. Valcke kiderítette, hét évvel korábban a FIFA és a MasterCard között piaci vita alakult ki, mert a két cég logója erősen hasonlított. A védjegyvitában a hitelkártyacég győzött, a siker azonban 2006-ban Blatter szemében új értelmezést nyert: a FIFA-nak nem lehet olyan partnere, amely megtámadja bíróságon. Urs Linsi, az akkori főtitkár még hozzátette, a MasterCard mindig is renitens szponzor volt – így aztán szabaddá vált az út a Visa előtt. Robert Selander, a MasterCard elnöke 2006. április 4-én faxon perrel fenyegette meg a FIFA-t, Blatter április 5-én hasonló módon visszajelzett, mondván, már alá is írt a Visával. A New York-i bíróság elé két példány került a szerződésből: a FIFA-é április 3-i, a Visáé április 6-i keltezéssel. Ha esetleg ez nem lenne elég, a Visa nagyfőnökének aláírása írásszakértők szerint sem volt azonos.

Ekkor jött el Blazer nagy pillanata. Ő lett a FIFA koronatanúja. A közte és a MasterCard ügyvédje közötti kérdezz-felelek bármelyik kabaréba beleillett volna:

– Mit gondol arról, hogy Valcke hetekig hitegette a MasterCardot, csak azért, hogy időt nyerjen a Visának?
– Azt gondolom, helyénvalónak találtuk, hogy újra elővegyük az ügyet, és egy adott pillanatban olyan döntést hozzunk, amilyet valakinek meg kellett volna hoznia, ha a körülmények egészen másképp alakultak volna.
– Micsoda?!
– Túl korainak érzem, hogy válaszolni tudjak erre a kérdésre. Nem kényszeríthetnek rá.
– Fogalmam sincs, miről beszélt az imént, Mr. Blazer.

Az amerikai sportvezető a folytatásban is delíriumos állapotban volt, egészen addig, amíg Preska bírónő közbe nem lépett, és egyértelmű válaszokat követelt. Máig hiába várja azokat…

A FIFA végül peren kívül megegyezett a MasterCarddal, a perköltségeken kívül 90 millió dolláros fájdalomdíjat fizetett, és ki kellett bírnia, hogy egy éven keresztül nem folyt be a kasszájába havi kétmillió dolláros szponzori pénz egyik hitelkártyacégtől sem.

Blazert a bíróság szavahihetetlennek minősítette, de még így is a FIFA médiabizottságának vezetője és a végrehajtó bizottság tagja maradhatott. Lányát, Marcit beemelte a FIFA jogi bizottságába, fia, Jason „csak” a CONCACAF orvosi bizottságáig vitte, a papa meg gyarapította a családi kasszát. Előbb a FIFA által a CONCACAF-zónának televíziós stúdió építésére átutalt hárommillió dollárból vette le a maga 10 százalékát (hogy ez nem kereskedelmi tevékenységből származó bevétel volt, az egészen biztos…), majd már titkos informátorként tett vallomásában elismerte, „én és a FIFA végrehajtó bizottságának több tagja is pénzt fogadott el azért, hogy Dél-Afrika legyen a 2010-es világbajnokság házigazdája.” Ez még 2004-es eset, de belegondolni sem merek, mi lehetett a 2018-as és a 2022-es vb odaítélésekor, ha Blazer már a pályázat korai szakaszában titkos találkákat szervezett (lásd keretes anyagunkat a 82. oldalon), amelyeken az oroszok valahogy mindig megjelentek…

Ben Affleck (Gone Girl, 2016-ban pedig Batman vs Superman) és Gavin O’Connor (Warrior) is részese volt már több tízmillió dolláros bevételű mozinak, Chuck Blazernek köszönhetően pedig hamarosan közösen is összehozhat hasonlót a színész és a rendező. Affleck ugyanis Blazer történetére összpontosítva filmet forgatna a FIFA különböző botrányairól, amit nem csupán főszereplőként, de producerként is jegyezne.

Az alkotás címe még várat magára, azt viszont már lehet tudni, hogy O’Connor megszokott alkotótársával, Anthony Tambakisszal írja a forgatókönyvet, amelynek alapját Ken Bensingernek, a Buzzfeed újságírójának a riportjai jelentik.

Rövid időn belül ez már a második, a FIFA-val foglalkozó mozifilm lesz, 2014-ben jött ki Frédéric Auburtin alkotása, a Sepp Blatter szerepében Tim Roth-ot felvonultató „A közös szenvedély” (United Passions). Az egyértelműen a FIFA propagandájának szánt alkotás a filmtörténelem legnagyobb bukását hozta az Egyesült Államokban: tíz moziban mindössze 918 dolláros bevételt produkált, mielőtt a forgalmazó levette volna a műsorról.

Donald Trump amerikai multimilliárdos, Mutaib bin Abdulaziz el-Szaúd herceg, a szaúdi királyi család legidősebb tagja, Andrew Lloyd-Webber, Bruce Willis, Jay Z, Beyoncé – és május vége óta hivatalosan is néhány macska. Ők a New York-i Trump Tower jelenének, illetve közelmúltjának leginkább illusztris állandó lakói. A Blazer-sztoriból semmit sem akartak kihagyni a lapok, így aztán a New York Daily News 2015. május 27-én azt is lehozta, hogy a CONCACAF-zóna főtitkára havi hatezer dollárért apartmant bérelt kényes macskáinak a Nagy Alma 68 emeletes felhőkarcolójában. Rendben, magát azért többre tartotta a macskáinál, hiszen Blazernek havi 18 ezer dolláros bérleti díjú apartman jutott, de a magunk részéről azért megnéztük volna a személyzet arcát, midőn macskáknak vitt reggelit…

Blazer a 2012-es londoni olimpia alatt – már az FBI által is ellenőrzött – titkos találkozót szervezett olyan személyek részvételével, akik érdekeltek voltak a világbajnoki rendezési jogért zajló pályázatokban. A londoni ötcsillagos May Fair Hotelben találkoztak, az orosz és az ausztrál pályázat volt a „célpont”. A meghívottak között volt Alekszej Szorokin, az orosz pályázati bizottság feje, a füleki származású Frank Lowy, az ausztrál pályázati bizottság vezetője, Anton Baranov, Vitalij Mutko elnök titkára, Vitalij Logvin, a Vívás Jövőjéért Alapítvány elnöke, továbbá Peter Hargitay, de ha úgy jobban tetszik, Hargitay Péter, Sepp Blatter különleges tanácsadója, PR-szakember is. A találkozó a későbbi eredmények ismeretében 50 százalékos sikert hozott, Hargitay feltűnését viszont nem lehet nem észrevenni.

Hargitay 1951-ben született Magyar­or­szá­gon, de már Svájcban nőtt fel, ifjúsági szinten ott is futballozott. Azonban nem labdarúgóként, hanem életművészként lett igazán profi. Producerként jegyezte többek között a Martin Luther King életéről készített „King” című musicalt, a Goal-trilógiát, valamint a Fire in Babylon című, a nyugat-indiai krikettcsapatot bemutató dokumentumfilmet is.

Számunkra azonban inkább a futballvilágban betöltött szerepe miatt érdekes. 2007 decemberéig Blatter különleges tanácsadója volt, akkor az angol vb-pályázat kedvéért hagyta el az állást. Hargitay csak a pályázati folyamat korai szakaszában dolgozott a 2018-as pályázaton, mert amikor Lord Triesmant választották meg a pályázati bizottság elnökévé, tendert írt ki a Hargitay, illetve cége, a European Consultancy Network által végzett feladatokra. Az eljárásban elbukó cég vesztesége hét számjegyű volt – legalábbis mértékadó források szerint, merthogy Hargitay misztikusnak és a valósnál egy nullával nagyobb mértékűnek nevezte az összeget.

A korábban kokainkereskedelem gyanúja miatt többször is őrizetbe vett Hargitay az angol mellett a 2018-as és 2022-es ausztrál vb-pályázatba is bekerült, méghozzá stratégiai tanácsadóként. Sikerességgel semmiképpen sem lehet vádolni, hiszen a 2022-es vb-vel kapcsolatos voksoláson Ausztrália az első körben egy kapott szavazattal kiesett.

Ettől még a futballban megmaradt a jó híre, 2009-ben például közvetítőként működött közre a FIFA és szeretett klubja, a Chelsea közötti, a Nemzetközi Sportdöntőbíróságon (CAS) zajló perben. Az eljárásban több Premier League-klubot is azzal vádoltak meg, hogy tisztességtelen eszközökkel próbáltak meg fiatal játékosokat szerződtetni. A Chelsea-t első fokon 16 hónapra kizárták az átigazolásokból, valamint 130 ezer eurós pénzbírsággal sújtották. A CAS azonban a végén a klubnak adott igazat…

Ugyanakkor a lojalitás mintaképét semmiképpen sem róla kell megmintázni. 2008 májusában majdnem életét veszítette, midőn magángépe egy földrengés kezdetén tudott csak felszállni az egyik kínai reptérről. A gépen rajta kívül két utas tartózkodott: Mohammed Bin Hammam és Jack Warner. Igen, azok, akik három évvel később a karibi világban megszervezték a vesztegetési orgiát, és összefogtak, hogy megbuktassák Blattert.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. szeptemberi lapszámában.)