Ízlett a matoke, de a zeppelin se kutya!

 

 

„Természetesen kacérkodtam a túrós puliszkával és az ordás palacsintával is, de mivel mindkettő csak otthon, Székelyudvarhelyen igazán jó – merthogy friss juhtúró szükséges hozzá –, maradtam a töltött káposztánál. A füstölt hússal elkészített töltött, vagy ahogy mifelénk, Hodgyán mondják, töltelékes káposztánál. Mondjuk, nem augusztusi étel, zavarban is vagyok egy kicsit, mert nálunk karácsony környéki, disznóvágás utáni étek a töltelékes káposzta, de most megfőzzük” – magyarázza László Csaba, a Sopron, a Ferencváros, az ugandai és a litván válogatott, a skót Hearts és a belga Charleroi egykori edzője, az MTK játékosmegfigyelő-hálózatának nemrégiben kinevezett feje (cikkünk 2014 októberében jelent meg – a szerk.) az ételválasztás metodikáját.
És bizony, még Symbol-béli soros séfünk is nagyot néz, amikor a székely világvándor labdarúgóedző szakavatott ujjmozdulatokkal elkezdi az édes (figyelem: nem savanyú!) káposztalevélbe göngyölni a darált sertéslapockát. És micsoda szakértelemmel! Persze az ellenállhatatlan kényszer a hazai ízek elővarázsolására még véletlenül sem jelenti azt, hogy László Csaba ne találta volna meg Kampalában, Edinburgh-ban vagy éppen Charleroi-ban a fogára valót.

„Hodgyán születtem, néhány kilométerre Székelyudvarhelytől. Apámék kulákok voltak, ennek minden velejárójával, amelyek közül az egyik a kiterjedt állatállomány volt. Disznóvágáskor került az asztalunkra töltött káposzta, egyértelmű volt, hogy ezt választottam, amikor szóba került a szereplésem a Sava-Borsa rovatban. Mégse rukkolhattam elő a matokével, a zeppelinnel vagy a haggisszel.”
A krónikás szeme a beszélgetésnek ezen a pontján elkerekedett, mire a világjáró székely mosolyogva ismertetésbe fogott.
„A matoke Uganda nemzeti eledele. Szövetségi kapitányi időszakomban tapasztaltam meg, hogyha idegenbe utaztunk Afrika-kupa-selejtezőre, akkor is magunkkal vittünk jó néhány adag matokét – azaz banánpürét. Finom. És a zeppelin? Ami valójában cepelinai, ahogy a litvánok írják és mondják. Léghajó alakúra gyúrt, darált hússal töltött krumplinudli, forró olajban kisütve. Szenzációs! Képzeljétek, a litvánoknak is van túró rudijuk, csak máshogy hívják, általában fantasztikusan ízletesek a tejtermékeik. A haggisre már nem mondanám ugyanezt, habár a skótokat még véletlenül se sérteném meg a nemzeti eledelük leminősítésével. Sertésbélbe töltött belsőségekről beszélünk, úgyhogy nem biztos, hogy összefut az olvasó szájában a nyál. Nekem se futott össze, amikor Edinburgh-ban dolgoztam, a Hearts menedzsereként.”
A legmélyebb nyomot – kulináris vonatkozásban mindenképp – Uganda hagyta a szakemberben. Meg úgy általában is.
„Remekül éreztem magam ebben a kelet-afrikai országban, a feleségem és a két lányom a mai napig is folyton vissza akar menni Ugandába. A kávéjuk szerintem a legjobb a világon,
Ugandában szoktam rá a kávézásra, és én, aki Kölnben a remek Kölschön szocializálódtam, bátran kijelenthetem: a Bell és a Nile (Nílus – a szerk.) márkájú sörük semmi kívánnivalót nem hagy.”

És Charleroi…
„A belgáknál a tengeri herkentyűkben dőzsöltem, és persze én is tanúsíthatom, hogy a sült krumplijuk verhetetlen.”
Elidőzünk az aberdeeni marhasteaknél, no meg a skót whiskynél, amely a hozzáértők szerint 150 fontnál (mármint palackja annyi, azaz hatvanezer forint…) kezdődik, az olcsóbbat nyugodtan ki lehet önteni a lefolyóba… Szóba kerül az a kultúrsokk, amely alkalmi szakácsunkat Kölnben érte, amikor szembesült a megdöbbentő ténnyel: a németek karácsonykor sült virslit esznek krumplipürével…
Felidézzük az edzői sikereket is, amelyek viszonylag csekély visszhangra találtak Magyarországon, holott Csaba akár a Premier League-ben is dolgozhatna ma már, de a Championshipben mindenképpen – hiszen Skóciában 2009-ben megválasztották az Év menedzserének és az Év edzőjének is, csak hát…
„Az egyik kollégám mondta még, talán Skóciában, hogy »Csaba, neked az egyetlen problémád a neved!«. Habár német útlevelem, edzői diplomám van, sehol sem titkoltam magyar identitásomat, és nem is fogom, pedig a futball világában ma már nem előny magyarnak lenni. A múltunk veretes, Puskás neve hallatán még ma is vigyázzba vágják magukat az emberek, de ha a szakma kerül szóba, és kiderül, hogy magyar vagy, azonnal két fizetési kategóriával lejjebb csúszol.”

Ch. Gáll András

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. októberi számában.)