Edzőnő a konyhában

 

 

„Nem baj, ha törött a bal kezemen a mutatóujj, és a fakanalat csak módjával tudom kezelni?” Ezzel a szabadkozó mondattal nyitott Markó Edina, a magyar női válogatott szövetségi kapitánya, amikor arról érdeklődtem, volna-e kedve első hölgyszakácsként bemutatkozni magazinunk Sava-borsa rovatában. A második mondat – a vehemens „Dehogyis!” válaszra – viszont már egy önfeledt felkiáltás volt: „Nekem, a futballistának a FourFourTwo-ban szerepelni olyan élmény, mint egy átlagnőnek a Nők lapjában. Szerintem ennél nem nagyon van feljebb…”

Aktuális séfünk, Kovács Árpád úr – mintha csak megsejtette volna, hogy Edinának az egyik kereskedelmi tv-be felvételre kell sietni – már megfelelően előkészített alaplével, kisütött szalonnakockákkal várja kis csapatunkat, amikor Edina nekilát a harcsapaprikás elkészítéséhez, amelynek, természetesen, a túrós csusza a kísérő körete. „Ezúttal afrikai harcsát sütünk, de lehetne őshonos szürke harcsa is, csak azt előtte egy álló napon át áztatni kell, hogy elveszítse a jellegzetes iszapízét” – oszt meg velünk egy konyhai titkot a séf úr, miközben Edina ráhelyezi a sütőlapra a zsírpapírt, amelyen kisülnek majd a harcsaszeletek. (Ezt a mesterfogást már egy hónapja megtanulhattuk, amikor Mészöly Géza készítette a lazacos tagliatellét.)

A gyors pirítás után belekerül az alaplébe a harcsa, és amíg Edina kavargatja a mennyei illatú matériát, megtudjuk, miért egy alföldi halétek a tősgyökeres szombathelyi hölgy kedvence.
„Csak. Egyszerűen imádom. Amikor a Rumi úton járok, és elmegyek a Kispityer étterem előtt, ritkán tudom megállni, hogy ne térjek be egy harcsapaprikásra. Természetesen csuszával. Ettől eltekintve is odavagyok a halételekért, amúgy meg a francia és az olasz konyha a kedvencem. Játékos- és edzői pályafutásom során sokfelé megfordultunk, Franciaországtól Brazílián át Kanadáig, és mindenhol jókat ettem, kivéve Kanadát. Nos, lehet, hogy nekem szimplán nem volt szerencsém, de ott folyton az volt a benyomásom, csak azért esznek az emberek, hogy pótolják az energiaszükségletüket, nem pedig azért, hogy élvezzék is. Arrafelé az étel csak táplálék.”
Hogy Edina elsősorban a futball művésze (napszámosa?), és nem a konyháé – bár nem titkolja, hogy otthon, ha ráér, ő főz, a tízéves Viktória és a hároméves Bence Botond nagy örömére –, az gyorsan kiderül, mert a továbbiakban a labda kerül a középpontba.

„Nemrégiben Király Gabi, a földim behúzott a csőbe, tízéves a remek szombathelyi sportlétesítménye, és a jubileumon reggeltől estig fociztunk, jómagam hat meccset játszottam végig, utána napokig lábadoztam. Szombathely szerencsére a magyar női labdarúgás legerősebb vidéki fellegvára, a helyi Viktóriában – amellyel játékosként, majd edzőként magam is országos bajnokságot nyertem, első vidéki csapatként! – százhúsz lány kergeti a labdát, és a megyében hat általános iskola is küldi a klubhoz a tehetségeket” – magyarázza Edina, aki civilben a Nyugat-Magyarországi Egyetem Bolyai János gyakorló általános iskolájában testneveléstanár.
Aztán rágódunk egy cseppet azon, hogy mennyire komoly a női foci („A helyén kell kezelni, osztom Mocsai Lajos aranyköpését, miszerint Görbicz Anitáék olyan erővel lőnek, ahogy Nagy Laciék passzolnak…”), majd a szövetségi kapitány kioszt egy – cseppet sem szervilis – dicséretet az MLSZ-nek.

„Úgy látom, ez a szövetség az első, amely valóban komolyan veszi a női labdarúgást. Végtére is olyan sportágról beszélünk – igen, külön sportágról –, amelyet például az Egyesült Államokban tízmillióan űznek. Hosszú út elején állunk, amire eljuthatunk oda, ahol Németország tart. Ahol válogatottunk kiválósága, a wolfsburgi Jakabfi Zsanett a Bundesliga egyik sztárja, hogy Marozsán Dzseniferről ne is beszéljek. Kár, hogy rá nem számíthatunk a magyar válogatottban, habár rengeteget jelentett az országimázsnak, amikor a futballcsukáján ott díszlett a magyar trikolór a világbajnokság idején.”
És még beszélgetünk a vb-selejtezőkről (három meccs már lement), amelyen a világ egyik legerősebb válogatottja, a francia az egyik ellenfél, Edina elárulja, hogy Xavi és a Barcelona a kedvence, a hölgyek között pedig a francia Nacib, a női Zidane. Befaljuk a paprikást („a harcsa egy picikét még puhulhatott volna…”), majd Edina beül a szövetségtől használatra kapott FIAT Puntóba, és irány a tv-felvétel nagytétényi helyszíne.
Még mondja valaki, hogy a női futball nincs benne a mainstream médiában…

Ch. Gáll András

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. májusi számában.)