Ahogy Váczi Zoli szereti: csirkepörkölt, viszki nélkül

Szöveg Ch. Gáll András Fotó FFT

Cikkünk 2014-ben készült!

„A csirke meg van mosva? Igen? Akkor kezdhetjük! Ha csirkepörkölt, akkor ahhoz nem kell tejföl!” – szögezi le a konyhatechnikai alapvetést, mutatóujját jelentőségteljesen magasba emelve Váczi Zoltán. A hivatalosan kétszeres – saját számításai szerint kilencszeres – válogatott csatár a magyaros konyha apostolaként egy karakteresen magyaros étel elkészítésére vállalkozott a Symbolban.

„Otthon rendszeresen főzök, talán mostani választásomból is következtethetünk arra, hogy a csirkepörkölt a kedvencem, ami még véletlenül sem tévesztendő össze a paprikás csirkével. Én a húst hússal eszem, ebben nem egyezünk az élettársammal, aki a könnyedebb kajákat kedveli. Viszont a jelek szerint jól kiegészítjük egymást, tizenöt éve vagyunk együtt, ő még csak tizennyolc éves gimnazista lány volt, amikor megismerkedtünk, de tartósnak tűnik a kapcsolatunk. Amúgy nagyevő vagyok, reggel tizenöt tojásból készítek magamnak rántottát, de tizenöt töltöttkáposzta-gombócot is meg tudok enni. Csak a magyaros kaját veszi be a gyomrom, amikor Malajziában túráztunk a válogatottal, majdnem éhen haltam” – mondja Váczi, aki ötven méterre lakik az Illovszky-stadiontól, a Forgách utcában, de egy éve nem volt Vasas-meccsen.

„Minek járjak?! Azért, hogy azt hallgassam, ahogy a szurkolók – akik persze megismernek – kapacitálnak, hogy vetkőzzek le, és álljak be negyvenhét évesen? Erre én már nem vagyok kíváncsi, arra a játéknak csúfolt szenvedésre, ami manapság a Fáy utcában folyik, még kevésbé…” A Vasas-legendák közé tartozó Váczi tősgyökeres debreceni, és első fénykorát Békéscsabán élte a kilencvenes évek elején. Akkoriban a Viharsarokban csoda dolgok történtek. „A csapatnál kötelező volt inni, aki nem vedelt, azt be sem engedték az öltözőbe. Négy évet töltöttem Csabán, akadt olyan játékostársam, akit a négy év alatt egyszer sem láttam vizet inni, a meccs szünetében is fröccsözött. Mindennap megittam én is minimum egy üveg viszkit, többnyire Chivas Regalt, de ezzel a teljesítményemmel nem voltam az első ötben. Mindenki ivott, a játékosok, az edző, mintha csak az életük múlt volna rajta. Én lazára vettem a formát, kibéreltem egy horgásztanyát, egész héten pecáztam, esténként meg elmentem inni a Pálma presszóba. A meccs előtti éjszakán éjfél körül megjelentek a srácok, Csató, Mracskó, Szenti, Fabulya, könyörögtek, hogy másnap játsszak. Végül ráálltam, de addigra már mindannyian tökrészegek voltunk. Reggel hétkor bementünk a stadionba, lezuhanyoztunk, délelőtt volt a meccs, matiné, a fél csapat részeg volt, nem is másnapos. Öt kettőre megvertük a Fradit, három gólpasszt adtam… Na, figyeld csak a trükköt, a hagymát előbb megsütöm, aztán meg is főzöm, így szaftosabb lesz a csirkepörkölt.”

A félig kész csirkepörkölt rotyog a tűzön, Váczi Zoli meg csak mesél, mesél, mesél… „Micsoda edzőim voltak, te jó ég! Reszeli Soós, Verebes, Haász, Szepessy! Micsoda gyengék! Egyszer lementem a Vasas edzésére, alig láttam, olyan álmos voltam. Verebes átölelt, leültetett a fotelbe, azt mondta, gyújtsak rá, igyak meg egy kávét, pihenjek… Ilyen edzések voltak akkoriban. Imádtam Jóskát, de hát milyen edző az ilyen… Haász hét közben elképzelte a kezdő tizenegyet – azt hiszem, ez a Honvédnál történt –, összeengedte velünk, a tartalékokkal. Tizenegy nullára megvertük Haász kezdő tizenegyét… Csoda, hogy itt tart a magyar futball? Könyvet tudnék írni arról, milyen edzőim voltak.”

Azért egyvalakinek sikerült kivívnia Váczi Zoli elismerését: „Illovszky Rudolfra felnéztem, ma is úgy gondolok vissza rá, mint a Vasas utolsó oszlopára. Amikor meghalt, meghalt a Vasas is. Sziklakemény jellem volt, amit ő megmondott, az úgy is volt.” Váczi idestova tizenöt éve nem iszik, amióta megismerte élettársát. A cigit is visszafogta, napi öt-hat szállal beéri, bár most, főzés közben háromszor is kiment a kapu elé rágyújtani… „Jelenleg a Csillaghegy BLSZ II-es csapatánál vagyok az U19 edzője. Nem mondom, hogy túlfizetnének, havi negyvenezret kapok, éppen kijön belőle a benzinem ára. Szerencsére az élettársam jól keres, megengedhetem magamnak, hogy a hobbimnak, a futballnak éljek. Negyvenhét évesen is elmegyek a srácokkal a vasárnapi bajnoki után kispályázni, sehol sincsenek hozzám, meghülyítem őket még mindig…”

Váczi szeme bepárásodik, ha a labdarúgás kerül szóba. „Békéscsabán aránylag családias volt a hangulat. Egyszer jövök ki a Pálmából, beülök a kocsimba, mögém áll egy rendőrkocsi. Kiszáll a zsaru, megkocogtatja az ablakomat, én letekerem. Olyan részeg vagyok, hogy a kezemet se tudom felemelni, mondom, mire ő azt mondja, csússzak át az anyósülésre, majd ő hazavisz engem. És haza is vitt. Istenem, azok a régi, szép idők.” Hát igen. A régi, szép idők…

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. februári számában.)