Interjú Louis Massarella Fordítás Márványi Péter
A cikk 2012-ben jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük vagy rövidítettük!
Nem mindennapos eset, hogy a FourFourTwo némi félelemmel és izgalommal közelítsen egy interjú helyszínére. Ahogyan az sem mindennapos, hogy Zlatan Ibrahimoviccsal ülhetünk egy asztalnál.
A személyisége mindenképp üdítő kivétel. Igazi kedvenc, aki annyira távol áll a modern, a média által megedzett prototípustól, hogy azt el sem tudjuk képzelni. „A magam útját járom – mondja. – Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam.”
A 195 centiméter magas harcművészet-fanatikus egyszer megpróbált elütni egy újságírót, amiért az keresztezte az útját, egy másiknak azt mondta: „Ki akartam ütni a köcsögöt”; egyszer úgy tartott sajtótájékoztatót, hogy minden válasza igen vagy nem volt; a legkeményebb futballistákkal provokál harcot (és nyer).
Normál esetben lehet tudni, hogy mit várhat az ember egy interjútól, de Ibrahimovic esetében bármi megtörténhet. „Sosem tervezem el, hogy mit fogok mondani” – szögezi le.
Kár volt aggódnunk, ugyanis még friss emlék az Arsenal kitömése a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének első meccsén, a 30 éves Rossoneri-vezér pedig ultra fesztelen hangulatban van, széles vigyorral az arcán kísér minket a havas Milanello egyik sajtószobájába.
Szerencsére nem bánik velünk kesztyűs kézzel, elmondja, hogy mennyivel tartozik Capellónak, mesél a Guardiolával való vitájáról, és miegyébről…
A könyved hatalmas siker volt Svédországban, most pedig már kiadtad az angol változatot is. Mégis miért nem vártál a pályafutásod végéig? Nem hinném, hogy nagyobb publicitásra vagy több pénzre lenne szükséged…
Az embereket mindig érdekli, hogy mi igaz, és mi nem. Hogy min mehettem keresztül, hogy milyen is ez a srác valójában. Nagyon sokat írnak rólam, különösen Svédországban, ahol sokkal híresebb vagyok amiatt, amit a pályán kívül teszek. Illetve, amit nem. Ha-ha! El akartam mesélni a történeteket az én szempontomból, az embereknek így nem kell azon tanakodniuk, hogy mi lehet az igazság. És ha egyszer elmondom, akkor nem kell ezt újra megtennem. Fontos, hogy különösen a gyerekek, akik példaképként tekintenek rám, tudják, hogy ki vagyok, hol nőttem fel, és hogy nekik is megvan minden lehetőségük, ami nekem megvolt. Kemény helyről érkezni nem feltétlenül azt jelenti, amit ők gondolnak. Követhetik azt az utat, amit én bejártam; de nem feltétlenül a fociban, hanem azzal, hogy azt teszik, amit szeretnének.
Nem igazán fogod vissza magad a könyvben, sőt keményen odacsapsz a labdarúgás egy-két legnagyobbjának…
De ez nem személyes ügy, egyáltalán nem az. Amit az emberekről mondok a könyvben, az úgy is történt. Ha nem így lenne, túl messzire mennék. Sohasem kerültem ilyen helyzetbe, még a harcaim közben sem.
Mondhatjuk, hogy a „harc”, ami végig elkísért, miközben Malmö főleg bevándorlók lakta Rosengaard negyedében nőttél fel, még mindig dúl benned? Ahogy te mondod: „A fiú kitörhet a gettóból…”
Ha-ha! Azt hiszem, még mindig dúl. Ennek köszönhetően folyamatosan többet akarok elérni. Mindenki magával viszi a származását, és én ezt nagyra értékelem, mert talán enélkül a neveltetés nélkül most nem ülhetnék és beszélgethetnék itt veled, és nem élvezhetném a többi dolgot. Amikor a harcnak vége, abbahagyom a focit, és más dolgokba kezdek. Nem vagyok olyasvalaki, aki a nevéből fog élni; nincs erre szükségem.
Sokan mondták, hogy a játékstílusod nem igazán „svéd”. Ez is a neveltetésednek köszönhető?
Azt hiszem. Mindegyikünk egyforma volt: a legjobbak akartunk lenni, és nem mindennapi dolgokat akartunk véghezvinni. Ez az, ahogy focizni is szeretek. Amikor példaképeket kerestem, nem a svéd válogatottat figyeltem, a brazilokat követtem, vagy a hozzájuk hasonló játékosokat.
Mint Ronaldo?
Pontosan. Az ilyen típusú játékosoktól többet kaptam, mint a svédektől, mert kicsit egyszerű volt őket utánoznom, de Ronaldót sokkal nehezebb volt. Sokkal…
Szexibb?
Ha-ha! Nem, de sokkal… nehezebb. Szurkolóként inkább fizettem volna azért, hogy olyat lássak, amit ők tudnak. A svéd válogatott jó volt, hiszen harmadik helyen végzett az amerikai vb-n 1994-ben, de az a kis extra nekem hiányzott.
A gyerekkori tékvandóedzéseknek is köszönhető, hogy így játszol, ahogy? Néhány mozdulatod – mint a svéd válogatottban az olaszok ellen lőtt gólod a 2004-es Európa-bajnokságon – sokkal inkább tűnik karaterúgásnak, mint futballnak.
Ez a kérdés már vagy tíz éve üldöz. Segített? Előnyhöz jutottam vele? Szerettem és most is szeretem a küzdősportokat, szinte mindennap edzek is. Apámtól megkaptam az összes kung fu filmet Bruce Lee-vel és Jackie Channel… Nem tudom, hogy származott-e ebből előnyöm, de igen, nagyon rugalmas vagyok, ahhoz képest, hogy kilencvennyolc kilót nyomok.
És mégis, eddig minden összecsapásodból – legyen az ellenfél vagy csapattárs ellen – kihagytad a harcművészeteket. Csak egy pofon vagy fejelgetés…
Ez csak azért volt, hogy motiváljam őket, vagy csak hogy el ne aludjanak.
Azért összeakadtál nehézfiúkkal is: Vieira, Córdoba, Mido, Zebina, Materazzi…
Ez a kihívás. Könnyű belekötni olyasvalakibe, aki egy méter magas. Amikor megtörténik, nem gondolok arra, hogy kivel állok szemben. Ki kell állnod magadért, hogy tiszteljenek. Ami történt, megtörtént – de a pályán marad. Semmi komoly.
Térjünk vissza pályafutásod kezdetére. A könyvben azt mondod, hogy mindig sokkal inkább a szurkolóknak játszol, mint a csapatért. Változott valamit ez a dolog?
Egy kicsit. A kezdetekkor minden alkalommal, amikor meghallottam a szurkolókat, nagyszerű érzés fogott el. Csináltam egy trükköt, a közönség szerette, csak nőtt az adrenalinszintem, és újra hasonlót akartam csinálni. Talán nem volt olyan fontos a csapatnak, de az adott pillanatban hatalmas motivációt jelentett. Mostanra sokkal koncentráltabb lett a játékom. Azt választom, ami a legjobb a csapatnak, utána ami nekem, a szurkolók pedig a harmadik helyre kerültek. Ha nyerünk, a szurkolók mindenképp boldogok, de ha mindkettőt meg tudod adni nekik, az a tökéletes kombináció.
Mennyire játszott fontos szerepet Fabio Capello abban, hogy megtaláld ezt a bizonyos egyensúlyt, amikor a Juventusnál az edződ volt?
Nagyon fontos szerepe volt. Amikor Olaszországba hozott, azt sugallta, hogy le akarja nyesegetni ezeket a dolgokat rólam, én pedig mondtam, hogy oké, de arra gondoltam, hogy ne. Rengeteg dolgot tanultam tőle, különösen mentálisan, hogy mit tegyek azért, hogy tiszteljenek Olaszországban. Azt mondta: „Gólokat kell szerezned: ez a legjobb módja, hogy segíts a csapaton”. Így mindennap ezen dolgoztunk, és természetesen, ha valamit mindennap ismételgetsz, végül megragad a fejedben. Nagyon sokat köszönhetek neki ezért, mivel korábban sokkal többet járt az eszem a show-n.
Elhagytad a Juvét, miután a csapatot száműzték a Serie B-be a Calciopoli-botrány után, de mondhatjuk, hogy olyan típus vagy, aki végül így is, úgy is távozott volna?
Igen. Sokszor váltottam klubot, mert a pályafutásomhoz erre volt szükség: új kihívások, új kalandok, motiváció. Nem akarok egy helyen maradni tíz évig. Könnyű otthon érezni magad, és úgy érezni, hogy a legjobb vagy, ha ezt teszed. De ha új csapathoz, új városba érkezel, újra bizonyítanod kell a képességeidet, ami egyáltalán nem könnyű. Több tiszteletet kapsz, ha jól teljesítesz különböző típusú együttesekben, mert ez azt jelenti, hogy elég jó vagy ahhoz, hogy bárhol szerepelj.
Ennek ellenére mondhatjuk, hogy a Serie A az, ahol leginkább otthon érzed magad?
Olaszország a második otthonom. Talán azért, mert egy év után otthagytam Spanyolországot, az emberek az gondolták, hogy nem voltam jó vagy ilyesmi, de szerintem fantasztikus munkát végeztem. Ez volt az első alkalom, hogy új csapatba igazoltam, és ennyire jól ment az első évben. Arra célzok, hogy huszonkét gólt lőttem, és tizenhárom gólpasszt adtam, ezért nagyon boldog voltam. Természetesen szeretném, ha a dolgok száz százalékig sikerültek volna. Még ennél is alakulhattak volna jobban a dolgok, de olyan helyzetbe kerültem, hogy elém állt valaki, és azt mondtam: „Nem bízom benne”.
Természetesen most Pep Guardioláról beszélsz, aki elég komoly kritikákat kap a könyvedben…
Azt gondoltam: „Majdnem harmincéves vagyok, nincs erre most szükségem”. Amikor húsz voltam, a falon is átmentem volna, keményen edzettem volna, meggyőztem volna. De ekkor azt gondoltam: „Tizenkét éve játszom, nincs már vesztegetni való időm”.
Ennek ellenére úgy tűnt, hogy elboldogulsz más szigorú edzőkkel, mint José Mourinho, Roberto Mancini vagy Capello. Miben volt más Guardiola?
Azt hiszem, sokkal inkább gondolkodó edző volt, és fantasztikus tréner. Nem lett attól rossz edző, hogy ez történt velem – nem, nem. Elég megnézni, hogy miket ért el eddig, hogy dolgozik. Most a személyiségről beszélünk, mert a személyiség és az edző két különböző dolog. Dolgoztam már edzőkkel, akik nagyon komoly fegyelmet tartottak, és sohasem volt problémám senkivel. Szerettem, mert motivált, és folyamatosan koncentrált voltam. Számomra sokkal jobb, ha megmondják, hogy nem vagyok elég jó, mert akkor találhatunk valamilyen megoldást. De Barcelonában még ezt sem hallottam. Nagyon nehéz volt. Néhány hónapig tettem a dolgomat, vártam, hogy válaszokat kapok, de nem, és végül ezt mondtam: „Ez mind hülyeség, nincs erre szükségem. Elmegyek máshova, ahol tudom, hogy megkapom a válaszokat, és ahol játszhatom a saját játékomat.”
A könyvben azt mondod, hogy azért igazoltál a Barcelonába, mert nem voltál benne biztos, hogy az Interrel nyerhetsz Bajnokok Ligáját. Aztán az Inter megnyerte, méghozzá a te Barcádat ütötték ki az elődöntőben…
Aztán ez újra megtörtént a következő évben, amikor a Barcelona nyert, én pedig újra Milánóban voltam! Ha-ha! Úgy értem, nagyon boldog voltam az Inter miatt, de szerencséjük volt azon a két meccsen, nekünk pedig nem. De most visszatekintve, nincs miért panaszkodnom. Amikor elhagytam Barcelonát, ezt mondtam magamnak: „A világ legjobb csapatát hagyom el, de van egy személy, akinek problémája van velem. Nem férfi, nem mondja meg, hogy mi a probléma. Anélkül, hogy tudnám, mi a gond, én leszek a férfi, és távozni fogok.”
Még akkor is, ha a Bajnokok Ligája-trófea az egyetlen, ami hiányzik az önéletrajzodból. Még egy külön fejezetet is szántál ennek a könyvedben…
Igen, még mindig hiányzik. De korábban sokkal jobban vágytam rá.
A Szuperkupával: nem a Bajnokok Ligája, de Ibrát látszólag nem zavarja
Rögeszme, ahogy a könyvben fogalmazol…
(Szünet.) Pár évvel ezelőtt így volt, mert ez az egyetlen trófea, ami hiányzott. De most, tapasztaltabban már nyugodtabb vagyok. Az idény rajtjánál az a célom, hogy minden trófeát megnyerjek. Ha nyerek valamit, akkor nyerek, de ha nem, akkor sem fogom úgy érezni, hogy a pályafutásom kudarc. Ha ma abbahagynám, azt mondanám, hogy tökéletes pályafutásom volt.
De te hozzászoktál, hogy klubszinten trófeákat nyersz…
Kialakul bizonyos egyensúly. Szemléletet kell váltani, különösen most, hogy én vagyok Svédország csapatkapitánya, mert a játékosok nem ugyanazok, mint a Milanban. El kell fogadni a helyzetet, és a lehető legjobbat kihozni belőle. Nem úgy működik, hogy jövök, és mindenkit leteremtek, sőt minél nagyobbá kell tennem őket. Emlékszem, amikor Zidane játszott. Fantasztikus futballista volt, a legnagyobb: amikor pályára lépett, a másik tíz labdarúgó olyanná vált, mint ő. Én is próbálok ilyen lenni. Kapitányként sokkal inkább kollektívában kell gondolkodnod.
És mik az egyéb céljaid?
Amikor fiatal voltam, és elkezdtem focizni, annyira tökéletes játékos akartam lenni, amennyire csak lehetséges: mindenben jó akartam lenni. Azt akartam, hogy az emberek azt mondják: „Ez a srác más, mint a többiek.” Ma pedig már elmondhatom, hogy elértem a célomat, de a legfontosabb, hogy mindezt úgy sikerült, hogy hű maradtam önmagamhoz.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. májusi számában.)
