Xavi – Kalandozások egy futballzseni elméjében

 

 

A cikk 2016. májusában jelent meg!

 

Szöveg Andrew Murray Fordítás Kovács Gergely

Xavi zavartnak tűnik. Talán azért, mert még nem látott élőben kereplőt. „Ezt tényleg magukkal viszik a meccsekre Angliában? – kérdi elképedve, majd már szinte visítva folytatja a dohai Torch Hotelban, Katarban. – A fenébe is! Ez hangos! Még a dél-afrikai vuvuzeláknál is zajosabb.”

Logikusan következik a kérdés, hogy miért. Mármint miért utaztunk majd’ ötezer kilométert. Nyilván nem azért, hogy a kereplőt mutogassuk valakinek, aki félig-meddig már letelepedni készül a Közel-Keleten.
Tavaly májusban hagyta ott a Camp Nout, méghozzá Bajnokok Ligája-győztes csapatkapitányként, egyben maga mögött hagyva Európát is. Vajon fontos még számunkra?

Röviden: igen, Xavi futballnagyhatalom. Olyan csapat kulcsjátékosa volt, amely egy évtizeden keresztül uralta a hadszínteret (és uralja most is, nélküle). Játékfilozófiája és -stílusa senki máséhoz nem hasonlítható. S akkor még a spanyol válogatott egymást követő tornasikereiről nem is beszéltünk, ezeket elképzelni sem lehetne Xavi nélkül.
Xavi Hernández Creussokkal több mint 17 idény a Barcelonában, 28 nagy trófea, köztük nyolc bajnoki cím, négy BL-győzelem, egy világbajnoki, két Európa-bajnoki arany és a tiki-taka kirakatarca. Bármely más játékosnál sokkal jobban érzi a futballt. Mi pedig szeretnénk megérteni, hogyan „működik” a labdarúgás legmélyebben gondolkodó, már-már történelemmé vált személyisége.

Aki szeretne minderre választ kapni, az olvassa el az alábbiakat, különösen akkor, ha Adam Lallanának vagy Danny Drinkwaternek hívják. Ne adj’ Isten, Craig Gardnernek.

 

„Otthon, a családunkban mindenki odavolt a káprázatos Matt Le Tissier-ért”
A labdarúgás a kezdetektől fogva része volt Xavi életének, és ahogy hallgatjuk őt, úgy sejtjük, az is, hogy beszéljen róla. Az, hogy a 36 éves játékos interjút ad, egy újabb lehetőség erre. Ebben is teljesen más, mint oly sok ünnepelt sztár manapság. A kávé feletti csevej és az interjú határai ezúttal elmosódnak.

 

A hotel halljában találkozunk, és miután röviden elnézést kér az elhúzódó edzés okozta késésért, majd udvariasan megkérdezi, milyen utunk volt, azonnal a Leicester City meneteléséről érdeklődik tőlünk, és azt feszegeti, szerintünk elképzelhető-e, hogy bajnok lesz a csapat.

„Láttátok azt az emelt sarkazást Rijad Mahreztől az elmúlt éjjel? – kérdezi, és ezzel az algériai játékos elképesztő megmozdulására céloz a West Bromwich Albion ellen játszott 2–2-re végződő mérkőzésen. – Elképesztő volt! Átkapcsoltam a spanyol bajnokságról az angolra. Craig Gardner szabadrúgását sem akarom elhinni.
El tudnátok képzelni, hogy a Leicester lesz a befutó? Remélem, nem esnek szét, és nem előzik meg magukat fejben. Ilyen helyzetekben nagyon sokat tud változni az érzékelés, néha még csal is.”

„Az a helyzet, hogy a Leicester gárdája nagyon erős – folytatja, miután kiosztja az autogramokat egy Costa Rica-i ificsapatnak. – Egyben vannak, Vardy briliáns, Rijad Mahrez úgyszintén, N’Golo Kante igazi jelenség a középpályán, Danny Drinkwater és Christian Fuchs hátvédek masszívak, Robert Huth kiváló középső védő.”

Családjukban a sport mindig is hangsúlyos szerepet kapott, kezdve onnan, hogy édesanyja, María Merce először találkozott apjával, Joaquimmal, aki a nő szüleinek bárjában csocsózott rendszeresen a ’70-es évek elején. „Az otthonunkban mindenki megőrült a labdarúgásért – idézi fel a korai éveit Xavi. – A testvéreimmel gyűjtöttük a matricákat, különösen a világbajnokságok környékén. Emlékszem arra is, amikor először vittek ki a Camp Nouba, úgy ötéves lehettem, esti mérkőzés volt, azok a nagy reflektorok… Felejthetetlen! Amikor megláttam a pályát, szinte megtébolyultam örömömben.”
A család – a szülei, két fiútestvére, Óscar és Alex, továbbá nővére, Ariadna – a Barcelonától mintegy 45 percre északra fekvő Terrassa városkában telepedett le. Nem telt el úgy nap, hogy Xavi ne focizott volna a testvéreivel.

Egy nap, amikor ötéves volt, az apjuk is elkísérte őket. „Miután befejeztük, megkérdezte tőlem, miért nem veszek részt a támadásokban. Úgy vélte, biztosan sok gólt szerezhetnék – emlékszik vissza Xavi, miközben mosoly jelenik meg az arcán. – Azt válaszoltam, hogy ha előremennék, vajon ki vigyázna a kapusra. Már akkor is teoretikusan közelítettem meg a futballt, amikor még be sem tettem a lábam az iskolába!”

Még Joaquimot – aki maga is játszott a Terrassa és a Sabadell csapatában, majd edzőként is dolgozott – sem kímélték a taktikával kapcsolatban. „Ott ültünk a mérkőzésein, és azon töprengtünk, miért nem ezt vagy amazt a játékost tette be a csapatba, megvitattuk, kit hoznánk le, és kit vinnénk fel. Ez volt az életünk.”

Ez a szenvedélyesség a nappaliban lévő heverőre is átterjedt, ahol a család „meccsek ezreit nézte végig”. Ekkor alakult ki Xavi mély rajongása az angol futball iránt is. Ez javarészt egy embernek köszönhető.

„Katalóniában minden hétfőn leadta a tévé a Premier League legszebb góljait – idézi fel Xavi azokat az időket, már-már gyermeki lelkesedéssel. – Ezekben a műsorokban hétről hétre feltűnt Matt Le Tissier. Minden egyes héten! Elképesztő gólokat láttam tőle. Bumm, egy lövés a bal felső sarokba. Paff, egy ballábas bomba, hopp, egy hihetetlen szabadrúgás. Arról beszélgettünk otthon, hogy Matt Le Tissier felfoghatatlanul jó, mégsem megy el egy nagyobb csapatba, marad a Southamptonban. Pedig bárhol játszhatott volna! Otthon, a családunkban mindenki odavolt érte.”
Nem csak Le Tissier-ért, de az egész angol labdarúgásért általában.

„Emlékszem még a Liverpoolra, soraiban John Barnesszal – micsoda játékos volt! –, és a David Beckham-féle Manchester Unitedra. Ahogy a Neville fivérekre, Ryan Giggsre és Nicky Buttra is. Miként a mostani Barcelona viszonyítási pont a világfutballban, ugyanúgy volt irányadó Ferguson Manchester Unitedja éveken át. Ha még tovább megyünk vissza az időben, ott volt Bryan Robson, a nagy harcos és a legendás Éric Cantona. Az angol futball mindig is ott volt a spanyolok szeme sarkában. Az angolok szinte belélegzik a labdarúgást, olyan ez náluk, mint egyfajta istenség. Példát is adnak a világnak arról, hogy milyen a tiszta játék, ugyanis sohasem csalnak. Még a vereségükben is nemesek. Nézzük csak meg, milyen volt Bobby Robson a Barcelona kispadján: valódi gentleman. Soha egy rossz szóval nem illette senki. Az angolok a hagyományok példás képviselői.”

A spanyol sajtó „ablaktörlőnek” nevezte, mert egyik oldaltól a másikig passzolgatott
Xavi 1991 júliusában jelent meg először a Barcelonánál próbajátékon, ekkor tizenegy éves volt, és szülei aggódtak apró termete miatt. „Sohasem fogom elfelejteni, ahogy apámmal a mérkőzésre utaztunk – idézi fel a klasszis, miközben ujjaival az arcán dobol. – Nem sokan jutnak el eddig a lehetőségig, úgyhogy próbáld meg a lehető legtöbbet kihozni magadból. Ha minden jól megy, lehet, hogy megtartanak. Elképesztően izgultam. Középcsatárként állítottak be, kilences szerepkörben. Tizenegyeshez jutottunk, és mivel senki sem akarta elvállalni, én lőttem. Aznap mesterhármassal jöttem le a pályáról. Azóta sem jött össze ilyen. Rettenetesen boldog voltam. Apám később árulta el az igazságot: a szerződést már korábban aláírták vele, de nem mondta el. Azt akarta, hogy mutassam meg, mit tudok.”

Az ellenfél csapatában játszott aznap egy fiú, aki nem akarta elhinni, amit lát. Évekkel később így számolt be a próbajátékról. „Senki sem tudta elvenni Xavitól a labdát – amiből arra következtetünk, védőként játszhatott. – Azt gondoltam magamban, ha ilyen srácok jelentkeznek ide, engem biztosan nem vesznek be.”
Pedig később Carles Puyolnak sem ment olyan rosszul.

Xavi mindennap hazatért Terrassába, mert édesanyja nem engedte, hogy beköltözzön a La Masiára. Sohasem viselte barcelonás szerelését, így viszonylag észrevétlen tudott maradni kortársai közt. S míg azok sokáig kimaradtak este, ő rendszerint a kanapén ült apjával, és nézték a meccseket, vagy kedvenc hobbijának, a gombaszedésnek hódolt.
Első, négyezer pesetás (nagyjából tízezer forint) fizetéséből egy kenyérpirítót vett az anyukájának.

1997-re már a Barcelona B-csapatának rendszeres kezdője volt, majd egy évvel később az első csapatban is pályára lépet Louis van Gaal irányításával, és gólt is szerzett az összesítésben a 3–1-es vereséggel végződő Spanyol Szuperkupa-találkozókon.

Az idényt pocsékul kezdte a Barcelona, négy egymást követő mérkőzést veszített el decemberben, ennek ellenére bajnok lett, és Xavit a legígéretesebb fiatalnak választották. 1999-ben is kiemelkedő teljesítményt nyújtott a nigériai U20-as vb-n, amelyet Spanyolország nyert meg.

Ennek ellenére a világ legígéretesebb 19 éves játékosa sokat szorongott, különösen akkor, amikor Pep Guardiolával hasonlították össze. Közben a Nigériában nyújtott teljesítménye alapján kiszúrta őt a Milan alelnöke, Adriano Galliani, és készen állt, hogy kifizesse érte a kivásárlási díjat.

„Pep huszonhét vagy huszonnyolc éves volt, és élete legjobb formáját hozta – emlékszik vissza azokra az időkre Xavi. – Apám is azt mondta, jobban teszem, ha megyek. Úgy tűnt, nincs helyem a csapatban, míg a Milannál megígérték, hogy Demetrio Albertinivel játszhatok a középpályán.”

Nagyon furcsán hat, hogy arról beszél, játszhatott volna más csapatban is, pedig ehhez tényleg nagyon közel állt. „Testvéreim is azt akarták, hogy menjek. Egyedül anyukám javasolta, hogy maradjak. Ma már az a legenda, hogy az ő tanácsára nem mentem Olaszországba, pedig a döntést egyedül én hoztam meg.”

A Barcelonánál minden kicsit rosszabb lett, mielőtt minden elkezdett volna jobbá válni. Van Gaal csak ritkán játszatta, és meg kellett várnia 2001-et, amikor Pep Guardiola a Bresciába távozott. Ekkor lett állandó helye az első csapatban. Mégis őt vádolták azzal, hogy kitúrta Guardiolát. Az együttes 1999 után hat éven át nem tudott trófeát nyerni.

 

„A Barcelona még csak esélyes sem volt semmire akkoriban – folytatja Xavi, és beszélgetésünk során először vág csalódott arcot. – A sajtó bűnbakot keresett, és erre én voltam a legmegfelelőbb: lassú voltam és idejét múlt, legalábbis szerintük. Azt hangoztatták, hogy magasabb, erősebb játékos kell nálam a középpályára, velem nem állja meg a helyét a csapat a nemzetközi porondon. Ragaszkodtunk a filozófiánkhoz, de a közvélemény változást akart, mert akkor már néhány éve sikertelenek voltunk. Elfogadom a kritikát, de akadt néhány kemény és személyeskedő is. Bántották a családomat, és nagyon fájt. Azt a következtetést vonták le: semmi hasznomat nem veszi a csapat.”

A spanyol sajtó „ablaktörlőnek” nevezte, mert általában abból állt a tudománya, hogy egyik oldaltól a másikig passzolgatott.
„A kritikákra kétféleképpen lehet reagálni: összeomlasz vagy küzdesz – mondja. – Makacs vagyok, rendkívül keményfejű, és ez megerősített. Be akartam bizonyítani, hogy igenis jó vagyok. Lépésről lépésre végül eljutottam a csúcsra. Erre nagyon-nagyon büszke vagyok.”

Volt egy pillanat, amikor a vezetők elárulták, kik „udvarolnak” neki. Xavi azért nem szédült meg, mert ekkoriban mutatkozott be az európai hadszíntéren is, méghozzá a Manchester United ellen, az Old Traffordon 1998-ban. Ekkor tett szert rengeteg angol rajongóra is.

„Nem lehet összehasonlítani az angol és a spanyol szurkolókat. Az angolok minden futballistát tisztelnek, nyerjen épp, vagy veszítsen. Emlékszem, 2001 novemberében három egyre nyertünk az Anfielden, fantasztikus meccset játszottunk a Liverpool ellen. A szurkolók mindvégig kitartottak, és az utolsókig buzdították a csapatukat. A lehető legjobb formánkban voltunk, de ettől még nem hagyták abba, a kilencvenedik percig kitartottak. El sem hittem.”

Kezd belemelegedni, és már ugrik is előre a jelenre. „Beszéltem Juan Matával és David de Geával még az előző előtti idény végén. A Manchester United a hetedik helyen végzett, de az utolsó mérkőzés végén a drukkerek fantasztikusan ünnepelték a csapatot. Spanyolországban ez elképzelhetetlen lenne, úgy kellene kiosonnunk az öltözőből, különben meglincselnének. A mérkőzés családi esemény, együtt látogatnak ki nagyapák, apák, testvérek és unokatestvérek. Ilyen látvány máshol nincs is: együtt vonulnak, mindenkin mez, egyaránt a klub részének érzik magukat.”

Ahhoz, hogy Xavi ismét a Barcelona részének érezze magát, új edzőnek kellett érkeznie a Camp Nouba. Amikor 2003-ban Frank Rijkaard (balra) foglalta el a kispadot, és Joan Laporta lett a klubelnök, a Barcelona visszatért a dicső múlthoz.
„Olyan volt, mintha Johan Cruyff négy–három–hármas, labdabirtoklós játékstílusa köszöntött volna újra be – mondja Xavi. – Négy éven keresztül olyan labdarúgókat vásároltunk, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy eleget tegyenek hozzá a játékhoz. Majd szerződtettük Decót, Ronaldinhót és Eto’ót, akik már válogatottak voltak, és így már álmodozhattunk.”
Rijkaard első idényében még a második helyen végeztek Rafa Benítez Valenciája előtt, de utána két egymást követő idényben is bajnok lett a csapat, és 2006-ban emellé még egy Bajnokok Ligája-cím is párosult. Igaz, ez utóbbit Xavi a kispadon töltötte egy ronda sérülés miatt. Ebben az időszakban szerepe is változott a csapatban, oldalára Deco került, hátulról Edmilson vagy Thiago Motta fedezte, így többet támadhatott, osztogathatott, azt csinálhatta, amihez igazán ért.

„Nekem fontosabb a gólpassz, mint a gól”
A Barcelona-románc tehát újjáéledt, de igazán akkor lángolt fel, amikor 2008-ban, hét évvel azt követően, hogy távozott, visszatért a csapathoz Pep Guardiola. Épp jókor, mert Rijkaard utolsó hónapjai már igen rossz hangulatban teltek, rengeteg nagy egó lángolt, amíg tehette. Amíg az új főnök meg nem jelent az öltözőben.

„Pep úgy kifacsarja az embert, akár egy citromot – mondja Xavi, miközben a kezével imitálja is a mozdulatot. – Csodálatos, amikor az edző így viselkedik. Minden egyes tréningen, összejövetelen és megbeszélésen magabiztos volt. Ő mindig a tökéletességre törekszik, született vezér, aki mindig elmegy a falig.”

A kapcsolat az egykori csapattárs és játékosai között júliusban kezdődött a skóciai St. Andrews edzőpályán. Az egykori Barcelona-kapitány erre így emlékszik vissza:
„Megkérdeztem őt, hogy számít-e rám a következő idényben, mire azt válaszolta, hogy nem tudja elképzelni nélkülem a csapatot. Nekem meg csak ennyit kellett hallanom. Emlékszem, az első skóciai edzést – végig labdával gyakoroltunk, nagy volt a nyomás, intenzív a tempó – követően arra gondoltam, hogy most már minden rendben lesz körülöttünk. Azt azért nem mondanám, hogy gondoltam: már az első idényben hat trófeát nyerünk, de a személye nagyon feldobott. Az elképzeléseit világosan mondta el, és pontosan tudta, mit kell tennie.”

A 2008–09-es idényben Xavi kilenc gólt szerzett, és 27 gólpasszt adott, ezek pályafutása legjobb statisztikái. Így történhetett meg, hogy a Barca példa nélküli módon megnyerte a bajnokságot, a kupát, a Bajnokok Ligáját, a Szuperkupát, az európai Szuperkupát és a klubvilágbajnokságot, méghozzá azzal a rövid passzos játékkal, amely ma is jellemzi.

„Ahhoz az évadhoz semmi sem fogható, és nem is hiszem, hogy lesz még valaha ilyen – említi dagadó büszkeséggel. – Az volt a legnagyszerűbb futball, amelyet életemben bármelyik csapattól is láttam. Meccseinken nagyjából nyolcvan százalékban mi birtokoltuk a labdát. Az első perctől fogva irányítottuk a játékot. Mérkőzésenként húsz-huszonöt gólhelyzetet alakítottunk ki. Mindent megnyertünk, hat trófeát! Verhetetlenek voltunk. Négy évvel korábban erre még csak gondolni sem lehetett volna. Akkor még én voltam a Barcelona nehezéke, most pedig a kulcsfigurája. Hogy változott-e bármit is a játékom? Semmi esetre sem. Pontosan ugyanúgy futballoztam, mint korábban, mint tizenegy éves koromban. Az eredmények változtak meg.”

A serlegek meg csak gyűltek, és Xavi továbbra is Guardiola forradalmának kirakatarca maradt. Amikor a 2011-es BL-döntőben 3–1-re legyőzték a Manchester Unitedot, Xavitól kapta az első gólpasszt Pedro.
„Nekem fontosabb a gólpassz, mint a gól – folytatja Xavi, és mozdulataiból kitűnik, hogy az a passz ott a Wembleyben egyáltalán nem volt annyira egyszerű. – Láttam, hogy a United játékosai rohannak felém, hogy szétszedjenek. Pedro viszont gyönyörűen lerázta a védőit. Betört, megállt, majd visszafordult két védő között, hogy neki adhassam a labdát. Mindezt láttam, de muszáj volt várnom, majd bumm, külsővel elküldtem. A három-négy másodperc alatt, ami a passzom és a gól közt eltelt, libabőrös lettem. Ezek a mozdulatok, és az, ahogy az ellenfél védői táncoltak egy BL-döntőben! Hátborzongató volt.”

 

Luis Aragonés olykor hajnali kettőkor zörgetett Xavi ajtaján
Várható volt, hogy Xavi ilyen hangnemben emlegeti majd Guardiolát, aki már játékosként is a példaképe volt, és akihez edzőként is a leginkább ragaszkodott abban a négy idényben. De a tréner sem járt rosszul a fénykorát élő játékossal. Ahhoz, hogy Xavi ilyen formában legyen, nagyban hozzájárult egy másik példakép is: Luis Aragonés.

„Egyedül Guardiola és Aragonés kezei alatt mentem haza úgy minden edzésről és megbeszélésről, hogy…, hogy is mondjam… – egy kis időre elhallgat, látszik, hogy görcsösen keresi a legmegfelelőbb szavakat –, tele voltam érzelmekkel, miközben a föld fölött jártam. Másoktól is nagyon sokat tanultam, de az az érzés, hogy minden egyes szónak súlya és értéke van: ezt csak kettejüknél éltem meg. Aragonés átformálta a spanyol labdarúgást.”

Azt, amit Aragonés mondott Thierry Henryról, már sohasem lehet kitörölni a krónikákból, de amikor 2004-ben átvette a spanyol válogatott irányítását, lefektette a modern futball legsikeresebb együttesének alapjait is. A nemzeti tizenegy pont ugyanazzal a problémával küzdött, mint a Barcelona Guardiola érkezése előtt: hogyan kell elérni, hogy egy csapat kiváló játékos nyerő szériába kezdjen. Aragonés Xavit tette meg a vezérré, és gyakran verte az ajtaját hajnali kettőkor, hogy elmondja neki, szeretné, ha gyakrabban érne labdához, és lám, Spanyolország megnyerte a 2008-as Európa-bajnokságot.
„Luis olyan volt, akár egy angol úr – állítja Xavi. – Azt magyarázta: mi vagyunk a legjobbak a világon, hogy már mindenkit látott, és nem hazudik, tényleg így van.”

Azon az Európa-bajnokságon a spanyolokat feldobta, hogy legyőzték az olaszokat a negyeddöntő tizenegyespárbajában, és viszonylag könnyen léptek át az oroszokon is az elődöntőben, de a németektől megijedtek. Aragonésnak (jobbra) azonban megvolt a terve.

„Volt olyan nagy ember, hogy olykor elfelejtsen egy-két nevet – mondja mosolyogva Xavi. – Mielőtt elindultunk volna a játékoskijáró felé, boldogan újságolta: fiúk, fiúk, kiderítettem, hogy Wallace nem melegített! »Ki a fene az a Wallace, főnök?« Mire azt válaszolta, hogy a tizenhármas játékosuk, a játékmester. Kiderült, hogy Ballackra gondolt. Wallace vagy Ballack, szinte mindegy is! Mi meg fetrengtünk a röhögéstől, és már nem is voltunk idegesek pályafutásunk addigi legfontosabb mérkőzése előtt.”

Spanyolország 1–0-ra nyerte meg a döntőt, a győztes gólt Xavi készítette elő Fernando Torresnek. Ezen az Európa-bajnokságon nevezték el Makinak, azaz „gépnek” a spanyol maquina szóból.
„Ez a torna jelentette nekem az ugródeszkát, és lettem nagy név Európában – mondja a passzmester. – Érthető is. Huszonnyolc éves voltam, nagyon sok fontos mérkőzésen léptem már pályára, de az eredmények még nem igazán jöttek. Még messze nem voltunk olyan viszonyítási pont a világfutballban, mint mostanában. Luis állított minket föld körüli pályára.”

Ez a vélekedés csak tovább erősödött, amikor két évvel később a spanyolok, immár Vicente del Bosque vezetésével kikaptak Svájctól első meccsükön a világbajnokságon.
„Aznap éjjel nem tudtam aludni, úgyhogy éjjel újranéztem a mérkőzést a hotelban – idézi fel. – Reggel átmentem Del Bosque szobája, ő meg azzal fogadott, hogy többször is megnézte a meccset, és egyszerűen semmin sem kell változtatnunk. A szerencsén múlott, hogy megvertek bennünket, ilyen a futball. Nagyon örültem, hogy ezt mondja. Úgyhogy nem is tértünk le az útról, amiért sok kritikát kaptunk, de a döntőig meneteltünk.”

Hondurason, Chilén, Portugálián, Németországon és Hollandián át vezetett az út az első világbajnoki címig, majd két évvel később már könnyedén védték meg Európa-bajnoki címüket.
A 2014-es világbajnokságra azonban valami megváltozott. Minden nagy csapat túllendül egyszer a csúcson, és Del Bosque alakulata ekkorra fáradt el.
„Nem voltunk elég jók – ismeri el Xavi, hangjából rezignáltság szól, mint aki meghajol a sors előtt. – A hollandokkal kezdődött, akik nagyon szerettek volna bosszút állni a négy évvel korábbi döntőért. Nagyon gyengén játszottunk, le is szerepeltünk. Nem nyomtunk eléggé, és végül megalázó öt egyre kaptunk ki. Ez már sok, nem is volt ránk jó hatással. Még sosem láttam magunkat olyannak. Egyénileg és csapatként is hatalmas hibákat követtünk el, annyit, amennyit korábban három tornán sem. Aztán jött a következő mérkőzés Chile ellen. Szerettünk volna bosszút állni, erre bumm, kettő nulla, és már oda is volt a világbajnokságunk.”

A korai kiesés nagy teherként nehezedett Xavi vállára. Maga is érezte, hogy sok minden változik a válogatott és a Barcelona körül. Carles Puyol bejelentette a visszavonulását a nemzeti csapatból, Víctor Valdés kikerült, és 2012-ben már Guardiola is távozott a klubtól. Mindebbe Xavi is belefáradt.

 

Maga is elismeri, hogy 2014 júliusában már megvolt a távozását szentesítő szerződés, ekkor lépett közbe egy jó barát, aki a csapat békéjével és harmóniájával érvelt.
„Örök hálával tartozom Luis Enriquének, aki maradásra bírt – említi Xavi az akkor érkező vezetőedzőről, aki 17 évvel korábban a csapattársa volt. – Megkért, hogy egy idényt maradjak. Azzal érvelt: nagyon sokat segíthetek a csapatnak, és mindent meg fogunk nyerni. Nagyon jólesett, amit mondott.”

2015 januárjában azonban az örömbe üröm keveredett. A Barcelona a Real Madrid mögött kullogott, és a pletykák szerint jelentős feszültségek gyülemlettek fel a csapattagok közt. „Nagyon aggódtam – ismeri el Xavi, hogy a vélekedés nem alaptalan. – Tudtam, hogy az idény végén távozom, nem álltunk jól, és sok volt a probléma. Arra gondoltam bárcsak egyetlenegy trófeát felemelhetnék még kapitányként, hogy így búcsúzzak szurkolóinktól.”
Nem véletlenül tartotta egyben egy ennyire rutinos játékos az együttest, aki ráadásul általában a végén állt be csereként, hogy biztossá tegye a vezetést: a Barcelona rákapcsolt, és történelmet írt.

„A csapat legnagyobbjai elfogadtak engem vezérüknek arra a három-négy hónapra – mosolyog, mintha mind a 12 győzelem egyenként pörögne le a szeme előtt abból a 14 mérkőzésből, ami a nyolcadik bajnoki címig még hátra volt.
„Egyszerűen nem tudom elhinni azt a tiszteletet, amit a Camp Nou közönségétől kaptam az utolsó bajnoki mérkőzésemen a Deportivo La Coruna ellen – idézi fel azokat az időket, és általában magabiztos hangja e pillanatban elcsuklik. – Nagyon elérzékenyültem. Végül a Király-kupa döntője következett szintén hazai pályán, és kedves barátommal, Andrés Iniestával emelhettem a magasba a serleget az elnöki páholyban. De még ezzel sem volt vége, a Bajnokok Ligája-trófea is lendült, és azt hiszem, ennél szebb búcsú nem is nagyon kell.

A kislányom lenyűgöző” – büszkélkedik. A család Doha külvárosában él, abban a házban, ahol Raúl is lakott, amikor az asz-Szadd játékosa volt 2012 és 2014 között.
Útba esik az Aspire Akadémia, ahol megkezdődött Xavi életének legújabb fejezete. Az U23-as korosztállyal foglalkozik, és mindent megtesz azért, hogy ismereteit átadja a fiataloknak.
„Céljaim világosak – mondja, miközben nyíltan néz a szemünkbe. – Szeretnék a pálya közelében maradni, és ott kamatoztatni a tudásomat. Megőrülnék egy irodában. Vagy jól akarom csinálni, vagy sehogy. Nem titok, szeretnék az egykori otthonomban dolgozni.”

A szükséges papírokat szerzi meg ehhez mostanában, és közben folyamatosan tanulmányozza a játékot.
„Ha csak tíz szabad percem is akad, már meccset nézek a tévében. A feleségem nem is nagyon szereti a futballt – mondja nevetve. – Ma este tíz körül például bekapcsolom majd a La Liga közvetítését, miközben a fél szemem a Premier League-en lesz. Megnézem, milyen felállásban mennek ki, és számon tartom a gólszerzőket. Nagyon tetszik, ahogy a Premier League-ben elosztják a jogdíjakat. Mindenki ugyanannyit kap, ilyesmi Spanyolországban nincsen. Hatalmas a különbség a Real Madrid, Barcelona páros és a maradék között. Angliában más a helyzet. A Stoke City például simán verheti jó játékosaival a Chelsea-t, mert a költségvetésük többé-kevésbé hasonló.”

Xavi a Championship mérkőzéseit is figyeli. „Érdekelnek a Middlesbrough mérkőzései a korábbi Espanyol-csatár Cristhian Stuani és az edző, Aitor Karanka miatt. És a Brentford meccseibe is bele-belenézek. Az ottani alacsonyabb osztályok egészen más világot képviselnek. Egyszer egy angol kisfiú jött oda hozzám autogramért, és megkérdeztem, kinek drukkol, gondolván, hogy a válasz a Chelsea, az Arsenal, a Mancheter United, a Tottenham vagy a Liverpool lesz. De ő azt felelte, hogy a Sheffield Unitednak. Csodálatos!”

Semmi sem kavarja fel azonban jobban az érzelmeit, mint szeretett klubja.
„A Barcelona egészen más világ. Még csak levegőhöz jutni sem engedi ellenfeleit. És ők hárman ott elöl! Bárhonnan betalálnak! Sohasem láttam még három ekkora kvalitású játékost egy csapatban. Soha. Messi, Suárez és Neymar csodálatos futballt játszik. Ahogy az egész csapat. Sergio Busquets maradéktalanul ellátja a feladatait a középpályán, mégsem jelölik soha Aranylabdára. Botrány! Nem nézik a meccseit? Nem értik, hogy a labdarúgás nem a cselekről szól?
Az a szenvedély, amivel a legapróbb részletekig menően beszél a játékról, magával ragadó. Ismeri a futball múltját, jelenét és jövőjét, és azt is tudja, miben kellene fejleszteni.

„Elsőként szabályt hoznék arra, hogy milyen pályákon lehessen meccset játszani – mondja dörgedelmesen, és hogy nyomatékosítsa, mutatóujját a magasba tartja. – Ha például Novak Djokovics ellen teniszeznék, biztosan kikapnék tőle, mert jobb nálam. Hogyan vehetném fel ellene a harcot? Például úgy, hogy fogok egy ásót, és feltúrom a térfelét. Ez például a futballban megengedett. Vannak olyan csapatok, amelyek tudatosan rontják a pályájuk minőségét. 2016-ot írunk. Az ilyesmi nem történhetne meg! Tönkremegy a térdünk, a bokánk, és még a mérkőzés sem olyan látványos.”

„Szerintem Anglia titkos esélyes az Európa-bajnokságon”
Az időnk lassan lejár, este tíz lett hirtelen, jön a meccsnézés és az apai örömök időszaka. Pedig úgy érezzük, akár egész éjszaka képes lenne folytatni, hiszen visszaugrottunk az angol futballra.
„Ma már sokkal magasabban van a léc. Korábban nem volt annyi született tehetség, talán csak Rooney, Lampard és Gerrard, a többiek inkább fizikálisan állták a sarat. Most viszont ott van Raheem Sterling, Adam Lallana, Eric Dier, Dele Alli és Jack Wilshere. Aztán néhány ösztönös gólvágó, például Vardy és Harry Kane, és néhány nagyon kemény hátvéd. Szerintem Anglia titkos esélyes az Európa-bajnokságon. Azok a nem angol edzők, akik a szigetországban dolgoznak, nagyon sokat formáltak a tipikus angol stíluson – hosszú indítások, klasszikus kilences játékos szerepeltetése, aki megszelídíti a labdát, keresztlabdák. Mauricio Pochettino remek munkát végez a Tottenhamnél, Pep Guardiola a Manchester Citybe tart, és ez nagyon sokat fog emelni a bajnokság színvonalán, Jürgen Klopp káprázatos, José Mourinho, aki állítólag a Manchester Unitedot veszi át, úgyszintén. Emlékszem, amikor a Barcelona B-ben edzett bennünket Louis van Gaal segédjeként. Már akkor látszott rajta, hogy szeretne vezetőedző lenni, bár bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokra viszi. Győztes típus, még akkor is ezt mondom, ha egyébként nem értek maradéktalanul egyet az elképzeléseivel. Minden a kontrákról szól, nincs annyi labdabirtoklás.”

 

Ha valamit megtanultunk ebben a néhány órában a katalán világklasszis társaságában, az az, ami egyben a játékos hagyatéka is lehetne: csak a labda számít. Na meg a tehetség.
„Persze, hogy fontos a fizikum is, de az igazán tehetséges futballisták tudnak hozzáadni valamit a játékhoz. Romantikus típus vagyok, reménykedem, hogy ezt a pályafutásom is bizonyította. Igyekeztem mindent passzra váltani. Mi van meg Cristiano Ronaldóban? Tehetség, hogy a hálóba találjon. És Neymarban? Tehetség, hogy kicselezze az ellenfelét. És Messiben? Ő a történelem legtehetségesebb játékosa. Amikor visszavonul, a látványos futball is véget ér. Akkor majd csomagolhatunk, és elköltözhetünk vidékre, mert mi értelme is marad a folytatásnak?”

Ezzel a gondolattal zárjuk, kezet rázunk, és hagyjuk hazaindulni, hogy még elérje a La Liga és a Premier League mérkőzéseit. (Ezen az estén végül Adam Lallana a mérkőzés legjobbja lett a Manchester City ellen.) Azonban még gyorsan átadjuk szerény ajándékunkat, merthogy nem üres kézzel érkeztünk Katarba.
„Azt a mindenit! – sikítja Xavi, amikor átnyújtjuk neki Matt Le Tissier dedikált mezét, ami ott hevert a szerkesztőségben. – Tényleg megtarthatom? El sem hiszem! Ismeritek őt?!”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában)