Vihar a müncheni éjszakában, avagy a magyar „majdnem csoda”

Szöveg Babják Bence Fotó AFP, Getty Images, ifj. Thaly Zoltán

Visszafogott bizakodás és a kudarccal végződő 2018-as világbajnokság sötét emlékképei.

Nagyjából ez a hangulat lengte körül Münchent az Európa-bajnokság alatt, az utóbbi évtized tornáira rendre aranyesélyesként utazó együttes játékosai nem mosolyogtak ránk irodaházakat beborító óriásplakátokról, és a Nationalelf Eb-meccseinek programját sem olvashattuk a buszmegállók falain. A belvárost, a Karlsplatz és a Marienplatz között húzódó széles sétálóutcát persze feldíszítették a torna lobogóival, az Új Városháza előtt az egyik kezében focilabdát, a másikban az Eb-trófeát fogó nagy figura színesítette a látképet, ám a külső kerületek felé haladva már híre sem volt a belvárosra korlátozódó futball-láznak.

 

Németország 2006-ban világbajnokságot rendezett, 2024-ben pedig az Európa-bajnokság házigazdája lesz, emiatt a három Eb-csoportmeccs ténye nem adott okot az össznépi örömünnepre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a legutóbbi világbajnokságon már a csoportkörben búcsúzott az együttes, könnyen megérthetjük, miért csak a meccsnapokon pezsdült fel az élet Bajorország szívében.

Az első csoportmeccs napján a francia, a másodikon a portugál fanatikusok lepték el a belvárost. Előbbieknél a felfújható gall kakas és a füstbomba sem hiányzott, míg a latinok inkább egymással táncoltak a Marienplatzon, na meg Cristiano Ronaldóról dalolásztak a mérkőzés előtti órákban. Utána már nem, mert amíg a világbajnoki címvédő a pragmatikus, minimumra törekedő futballal 1–0-ra nyert az Allianz Arénában, addig a portugálok 4–2-es vereséget szenvedtek, így Joachim Löw együttesének már a döntetlen is biztos továbbjutást ért a Münchenbe egy ponttal érkező magyar válogatott ellen. Ilyen előjelekkel kanyarodtunk rá a több szempontból is viharos meccsre, amelynek utolsó perceiben nagyjából tízezer német várta lélegzetvisszafojtva a hármas sípszót…

 

Ami a vihart illeti, a Németországon áthaladó fergeteg épp a mérkőzés napjának estéjén érte el Münchent, a játékosok szereléséből már a bemelegítés alatt csavarni lehetett volna a vizet, az első félidőben pedig olykor valóságos vízfüggönyben gyűrték egymást a futballisták. A viharos szél iránya folyamatosan változott, miközben az Allianz Arena tetején a kövér esőcseppek dörömböltek.

Az időjárás mellett egyfajta politikai vihar is átsöpört az országon. Ha már az Európai Labdarúgó-szövetség nem engedte a szivárványszínű kivilágítást, a helyiek a városházát öltöztették ilyen színekbe, valamint a buszokat és a villamosokat tűzték tele a sokszínű zászlókkal, amelyekből az UEFA-önkénteseknek is jutott néhány. Szerencsére a fekete-sárga-piros és a piros-fehér-zöld zászlóból sem volt hiány, és a meccs előtti órákban jó volt látni, hogy a szurkolók nem keverték a focit a politikával: békésen sörözgető német és magyar drukkerek kölcsönösen tapsolták meg egymást egy-egy rigmus elhangzását követően. Legalábbis azok a drukkerek, akik idejében megérkeztek, merthogy a helyi hatóságok az osztrák-német határnál ellenőrzés címszó alatt a magyarokat szállító vonatot és buszt is feltartóztatták, végül határozott magyar konzuli fellépés kellett ahhoz, hogy továbbengedjék azt a járművet, amelynek előbb a vámhatóság, majd a rendőrség állta útját.

A BAJOROK NEM ENGEDÉLYEZTÉK SZURKOLÓINK KÖZÖS VONULÁSÁT

A nem túl udvarias bánásmód a határ átlépése után is folytatódott, a bajor tartományi hatóságok nem engedélyezték a magyar szurkolók közös vonulását, ahogyan azt sem, hogy magyar konzulok jelen legyenek a stadionnál. A Wiener Platznál gyülekezőket végül különbuszokkal szállították az Allianz Arenához, aztán sokáig úgy tűnt, a győzelem mindenért kárpótolja őket.

Szalai Ádám már a 11. percben bevette Manuel Neuer kapuját, a Bayern München klasszisa dühösen hajította a labdát a kezdőkör felé, miközben a Mainz csatára a kapu mögötti táborhoz rohant ünnepelni, a stadion többi szektorára pedig néhány pillanatig néma csend ereszkedett.

A Portugália elleni gálaelőadás után kevesen számítottak arra, hogy Németországnak szenvednie és kínlódnia kell Marco Rossi együttese ellen, mégis ez történt. Hiába próbálta Toni Kroos forgatni a széleket, hiába szorította olykor kapuja elé ellenfelét a német együttes, hazai részről már az első játékrész közepén felharsant a füttyszó. A német válogatott ötlettelenül és kreativitás nélkül futballozott, a magyar csapat fegyelmezett tolódással védekezett a szélsőjáték ellen, a kapu elé beívelt labdákat pedig magabiztosan takarította el a védelem. Bár a fordulás után Kai Havertz egyenlített, a gól miatt talpra ugró németek talán még vissza sem ültek helyükre, amikor Schäfer András ismét a magyar együttest juttatta előnyhöz.

 

A németeknek nem maradt más választásuk, tovább daráltak, már a sérüléssel bajlódó Thomas Müllert is pályára küldték, és bár igazi gólhelyzetet nem sikerült kialakítaniuk, Leon Goretzka megpattanó lövése így is utat talált a hálóba. A 2–2 már a házigazdának kedvezett, ám az egyenlítő gól is kevés volt ahhoz, hogy az Allianz Arena közönsége megnyugodjon. Az utolsó tíz percben szó sem volt szurkolásról vagy közös éneklésről. Nagyjából tízezer német figyelte feszülten, amint a hosszabbításban a hazai játékosok a szögletzászló felé terelik a labdát, és húzzák az időt. Münchenben, Magyarország ellen…

A hazaiaknak megváltással ért fel a hármas sípszó, a meccs után csendben összehajtották zászlóikat és hazaindultak, miközben a magyar válogatott vastaps közepette vonult a kapu mögötti szurkolótábor elé, ahol – akárcsak az első két csoportmeccsen – közösen énekelték el a himnuszt. A második magyar gólt szerző Schäfer András a könnyeivel küszködött, az első német gólnál hibázó Gulácsi Péter a fejét csóválta, a tábor pedig Marco Rossi és Szalai Ádám nevét kántálta.

 

A viharos müncheni éjszakában a magyar válogatott végül nem nyerte meg a meccset – ám a szurkolók szívét igen.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)