Van értelme a FIFA-világranglistának?

Szöveg Bodnár Zalán

A futballról szóló diskurzusok rendre vissza-visszatérő eleme az egyes csapatok világranglista-helyezésére vonatkozó utalás. Papírformaként könyveljük el, ha egy válogatott legyőzi a világranglistán nála hátrébb helyet foglaló ellenfelét, és meglepetésként azt, ha kikap tőle. Tehát a világranglista a csapatok egymáshoz viszonyított erősségét hivatott megmutatni. Pedig a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) minden hónapban frissített – és marketinggépezete által viszonylag nagy sikerrel futtatott, a Coca-Cola által szponzorált – világranglistája minden, csak nem mértékadó és megalapozott rangsor.

Megszámlálhatatlan példa bizonyítja állításunkat. Induljunk ki a jelenből: cikkünk megírásának pillanatában a FIFA világranglistájának első két helyén Argentína és Belgium áll. Vagyis aktuálisan Argentína és Belgium nemzeti csapata számít a világ két legjobb válogatottjának. Továbbmegyünk: ez alapján, ha most hirtelen, váratlanul rendeznének egy világbajnokságot, az lenne a papírforma, ha Argentína és Belgium jutna a döntőbe. Nem a világbajnoki címvédő Németország, nem a friss Európa-bajnok Portugália vagy a Copa Américát idén zsinórban másodszor is megnyerő Chile, hanem Argentína és Belgium. Az az Argentína, amely a világranglista 1993-as bevezetése óta, vagyis immár csaknem negyedszázada nem nyert meg egyetlen felnőtt-tornát sem, egymás után kétszer is alulmaradt Chilével szemben a Copa América döntőjében, még odahaza sem tudta megnyerni a tornát úgy, hogy a nagy rivális Brazília a B-csapatát küldte el. És az a Belgium, amely története során soha, semmilyen viadalt nem nyert meg, az 1980-as Európa-bajnokság óta érmet sem szerzett egyetlen világ- vagy kontinensversenyen sem, 1986 óta pedig még a négy közé sem jutott el vb-n vagy Eb-n. Persze, a világranglista nem a múltnak szól, de Belgium kiváló példa a jelenre is: 2015 végén és 2016 elején öt hónapon át vezette a világranglistát, majd ugyan már csak másodikként (Argentína mögött), de legelőkelőbb helyen rangsorolt európai csapatként utazott a franciaországi Eb-re, ahol már a negyeddöntőben búcsúzott, mert az újonc Wales könnyedén kiejtette (3–1).

De hogy ne csak az argentinokat és a belgákat pécézzük ki, szemezgessük még egy kicsit a legfrissebb világranglistát. Azt látjuk, hogy Spanyolország a 11. helyezett, vagyis hét hellyel jobb nála Kolumbia. Olaszország a 13. helyen van, egy pozícióval Anglia mögött – miközben egy 1977-es vb-selejtező kivételével nem tudunk olyan tétmeccset mondani a futballtörténelemből, amelyen az angolok megverték volna az olaszokat. Egyet sem. A közelmúltból sem: a 2012-es Eb-n és a 2014-es vb-n is az azzurrik oktatták a sportág tanítómestereit. Az idei Eb-n is egy körrel tovább jutottak Conte játékosai, mint Hodgson fiai, a FIFA szerint mégis Angliának van erősebb csapata. Aztán: Svédország csak a 41. Állítólag jobb nála Irán és Peru is, nem is beszélve Costa Ricáról, amely nagyságrendekkel jobb lehet, merthogy 18. A listán csak 56. Japán a papírforma szerint olyan válogatottakkal sem képes felvenni a versenyt, mint Üzbegisztán, Kongói DK, Szaúd-Arábia vagy Mali. Noha a rendszer szigorúan matematikai alapú, olyan, mintha a világranglistának mindig lettek volna „liblingjei”. Senki sem érti, miért, de 1995-ben Norvégiát képtelenség volt kirobbantani az első négy hely valamelyikéről (miközben az 1994-es vb-n kiesett a csoportban, az 1996-os Eb-re ki sem jutott…), az ezredforduló után az Egyesült Államok volt felkapva, de több olyan év is akadt, amikor Mexikó nem tudott olyan rosszul futballozni, hogy ne férjen be valahogy a top 5-be.

Tény, hogy 1993-as bevezetése előtt a futballvilág nagyon jól megvolt világranglista nélkül is. Amikor a FIFA bejelentette a bevezetését, sokan kérdőn vonták össze a szemöldöküket: mi szükség egy ilyen rangsorra? Hiszen nagyon pontos, kézenfekvő és egy évszázada bevált módszer létezik annak eldöntésére, melyik futballcsapat is jobb: le kell játszani a mérkőzéseket. Gyanítjuk, hogy Waterloónál is esélyesebb volt a Szent Szövetség a francia haderőnél vagy Normandiánál a szövetséges hadsereg a német parti véderőnél, mégis le kellett győzni a csatamezőn Napóleont, illetve partra kellett szállni a német tűzviharban…

A világranglista szó korábban leginkább a teniszből volt ismerős a sportrajongóknak. Abban a játékban leginkább az egyes tornák kiemelési rendszerének alapjaként használták, és hamar kiviláglott, hogy a futballban is elsősorban erre használják majd. Kvázi a világranglista lett a selejtezősorozatok és a különböző tornák kalapbeosztásának alapja, vagyis egy 16 csapatos, négycsoportos tornán a rangsor első négy helyezettje került az első kalapba, az ötödik és a nyolcadik közötti helyezettek a másodikba és így tovább. Magyarán: afféle igazodási pontként kellene, hogy szolgáljon.

Ám ennek a funkciójának a betöltéséhez mindenekelőtt az szükségeltetik, hogy hűen kifejezze a valós erőviszonyokat. A valóságban azonban a legritkább esetben van azzal köszönőviszonyban. Vegyük csak példaként az idei Európa-bajnokságot. A 24 résztvevő csapatból csak 16 olyan van, amelyről a rangsor a selejtezősorozat kezdetén azt „jósolta”, hogy helye lesz a mezőnyben. Tehát a pontrendszer találati aránya csupán 66.6%-os volt. Még kevésbé szolgálta a papírformát a ranglista a franciaországi tornán: az elődöntőbe jutó csapatoknál 50, a negyeddöntőbe jutóknál 37.5%-os aránnyal volt képes előre jelezni az esélyeket (lásd Delphoi hitelesebben működött című keretes írásunkat). Vagyis a FIFA világranglistája mind igazodási pontnak, mind alapvető erősorrendnek alkalmatlan.

Természetesen a rangsort nem hasraütésszerűen alakítják ki, és nem azért jönnek ki abszurd helyezések, mert a FIFA alkalmazottjai a zürichi központban így akarnak trollkodni vagy felvillanyozni havonta egyszer a munkanapjukat a sokszor monoton irodai munka közepette. Matematikai alapú számításról van szó, amely súlyozottan – hogy jó arányérzékről tanúskodik-e a súlyozás, az már megítélés kérdése – veszi figyelembe a tétmérkőzéseket, a barátságos találkozókat, a hivatalos FIFA-tornákat (a vb-ken és a kontinenstornákon túl a Konföderációs Kupát is), a legyőzött ellenfelek erejét, sőt még annak a kontinentális szövetségnek az erősségét is, amely földrészről az ellenfél érkezett (lásd a FIFA-számtan keretes írásunkban). A ranglistához a tárgyidőszakot megelőző négy év első osztályú válogatott mérkőzéseinek eredményeit veszik figyelembe. Ugyanakkor éles határt kell húznunk a 2006 előtti és utáni időszak közé: tíz éve ugyanis gyökeresen átalakították a számítási rendszert, mivel világszerte rendkívül éles kritikákkal illették. Egyrészt akkoriban még nyolcéves periódust vizsgált a rendszer, ami különösen torzító volt, hiszen olyan gyorsan változnak az erőviszonyok, hogy még a ma használatos négyéves keret is meglehetősen korszerűtlennek hat. Másrészt a korábbi rendszer nem éppen igazságosan számolta be a barátságos meccseket, így egyebek mellett olyan jelenségek szemtanúi lehettünk, mint hogy Németország visszaesett a 22. helyre, miközben az Egyesült Államokat ki sem lehetett robbantani a legjobb tíz közül. A szisztéma 2006-os átalakításával lényegében a feje tetejére is állt a rangsor, ami ugyancsak azt bizonyítja, hogy mennyire viszonylagos és esetleges.

A négyszeres világbajnok Olaszország sem volt soha a rendszer kegyeltje: még akkor sem vezette a ranglistát, amikor világbajnok lett, 2006-ban. Hiszen az egyik szegmens, ami hitelteleníti a ranglistát, éppen az, hogy hiába veszi immár más elbírálás alá a barátságos meccseket a FIFA, vannak olyan válogatottak, amelyek nem tulajdonítanak jelentőséget az ilyen meccseknek, míg mások annak tekintik, ami: felkészülési, kísérletezési lehetőségnek. Sőt, mivel vannak olyan csapatok, amelyek a már valós tét nélküli tétmeccseket is annak tekintik, ezeket a torzításokat sem tudja kiküszöbölni a rendszer.

De az egész koncepció legnagyobb aknamezeje az „eredeti tőkefelhalmozás”, vagyis a kezdeti rangsor önkényes felállítása. Hiszen a világranglista egyik kulcsfontosságú eleme, hogy egy-egy meccsen az ellenfél világranglistán elfoglalt helye alapján képvisel egy erősségi szintet, ám a kezdetek kezdetén ezt mesterségesen állították össze, az elmúlt nyolc év mutatói alapján, így eleve kódolva volt a rendszerbe a torzítás.

Szerencsére annyira azért nem nyomja rá a bélyegét a világranglista a futballra, mint mondjuk a BCS-rangsor az amerikai egyetemi sportra (ahol is a rájátszásban résztvevő csapatokról nem a számszerű eredményt, hanem a mutatott játékot alapul véve, egy 12 tagú bizottság dönt), de azért a FIFA listája is alakítója a sportágnak. Leginkább azzal, hogy a sorsolásokkor a kalapbeosztás alapját képezi. A FIFA és az UEFA is ez alapján dönti el a selejtezők és a tornák csoportjának párosítása előtt, hogy melyik válogatott milyen erőt képvisel, így fordulhat elő, hogy – mint a jelenlegi világbajnoki selejtezőkben – egy csoportban van Spanyolország és Olaszország, míg egy másikban Dánia és Lengyelország számít a két nagymenőnek.

Az „előkelőbb” kalapba kerüléshez ugyanis nemcsak a vb-ken és Eb-ken kell jó szerepelni, de „marketing­győzelmeket” is kell aratni a barátságos meccseken. Azt kell mondanunk: ennél még az is jobb lenne, ha egy szakértői bizottság jelölné ki a kalapbeosztást, hiszen még egy mezei futballrajongó is meg tudja állapítani, hogy mind a spanyoloknak, mind az olaszoknak ott a helyük a tíz legjobb európai válogatott között, miközben egyetlen matematikai algoritmus sem képes erre.

A világranglista egyszerűen túlságosan matematikai alapú ahhoz, hogy a futballpálya valóságát értelmezni lehessen általa.

Ha pedig mindenképpen szeretne egy rangsort nyilvántartani a nemzetközi szövetség, legjobban tenné, ha a legutóbbi világbajnokság helyezései alapján állítaná fel és azt hagyná érvényben négy évig, hiszen épp azért játszották le a vb-t, hogy kiderüljön: melyik csapat a legjobb. Úgyis csak az a lényeg, hogy ki a világbajnok, ki az ezüst- és bronzérmes, ki a negyedik. A többieknek a világranglista épp arra jó, amire véleményünk szerint kizárólag szolgál: olcsó vigasznak.

A FIFA 1993 óta vezetett világranglistáján a magyar válogatott éppen az 1997-es esztendőt zárta a legrosszabb (77.) pozícióban, pedig akkor volt a legközelebb a világbajnoki szerepléshez – igaz, a jugoszlávok elleni összesítésben 1–12 aligha dobott túl sokat a mutatónkon…

Az Élő (vagy nemzetközileg ismert nevén Elo, illetve ELO) pontrendszer Élő Árpád magyar származású amerikai fizikaprofesszorról kapta a nevét, és sok kétszereplős játékban, mint a sakkban vagy a góban is ezt alkalmazzák a versenyzők egymáshoz viszonyított aktuális játékerejének mérésére. Ma már ezt használják a számítógépes játékokban a virtuális játékosok értékeléséhez is, és egyre több csapatsport mutat érdeklődést – elvégre a labdajátékok is értelmezhetőek kétszereplős játékként – a módszer iránt.

Az Élő-pontszámítás statisztikai módszer, amely arra épül, hogy egy sakkjátékos teljesítménye egy adott játszmában egy normális eloszlású valószínűségi változó, és bár ugyanazon játékos egyik partiban szerepelhet jobban, a másikban rosszabbul, a sportoló átlagos teljesítménye az idő folyamán csak viszonylag lassan változik.

Egyre többen adnak hangot annak, hogy a FIFA világranglistáját is az Élő-módszer alapján kellene összeállítani. Az eloratings.net internetes oldalon mindenesetre évek óta vezetik már a sportágak között a labdarúgás Élő-világranglistáját is, amely jelentős eltéréseket mutat a hivatalos FIFA-mutatóhoz képest. Cikkünk írása idején a FIFA-rangsor top 10 helyezettje: 1. Argentína, 2. Belgium, 3. Németország, 4. Kolumbia, 5. Brazília, 6. Chile, 7. Portugália, 8. Franciaország, 9. Uruguay, 10. Wales, …20. Magyarország. Az Élő-rendszerben ugyanakkor így fest a kép: 1. Argentína, 2. Németország, 3. Brazília, 4. Chile, 5. Franciaország, 6. Spanyolország, 7. Kolumbia, 8. Olaszország, 9. Anglia, 10. Portugália, …42. Magyarország.

Nem tisztünk eldönteni, melyik reálisabb, de egy tanulság van: nem lehet olyan matematikai modellt találni, amely ne az 1993 óta egyetlen trófeát sem nyerő Argentínát hozná ki a világ legjobb csapataként…

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. novemberi lapszámában.)