(Gól)szerző Kiss László Illusztráció Varga Tímea
Olvassa el sorozatunk első részét is!
1972-t írtunk. A mai napig nem tudom, hogy egy ifimeccset miért engedélyeztek lejátszani a kaposvári „gödörben”, a füvön. Ha minden igaz, 16–0 lett a végeredmény. Ha minden igaz, nyolc gólt szereztem. Roppant elégedetten sétáltam a mérkőzés után az öltöző felé. Egy, a korlátnak támaszkodó bácsi odaszólt nekem: „Fiú, gyere már ide, légy szíves!”. Mint illedelmes falusi gyerek, odaléptem hozzá: „Tessék, bácsi!”. „Szeretnél sokkal több gólt rúgni?” – kérdezte. Persze, válaszoltam kényszeredetten, amiben szinte benne volt, hogy éppen most rúgtam nyolc gólt, nem elég? „Akkor jól figyelj: ha a tizenhatoson belül vagy, s nálad a labda, akkor passzold nagyon erősen a társad belső lábának! A társad nem más, mint a kapufa. Megértetted? Sose felejtsd el!” Bambán nézhettem, de megígértem. Bementem az öltözőbe, ahol az edzőm, Feri bácsi a következőt mondta: „Laci, én nem tudom, mit mondott neked az a bácsi, de kérlek, jól jegyezd meg!”. Neki is megígértem. De mégis ki ez a bácsi? „Avar Ricsi bácsi – volt a válasz. – Érdeklődj utána” – kérte az edzőm. Utánaérdeklődtem. Azon kevés labdarúgó közé tartozik, akik voltak román és magyar válogatottak is. És mindkét ország színeiben több gólt ért el, mint ahány találkozón szerepelt. Tavaly beszélgettem Raduly Józsi bácsival. Megkérdeztem tőle, hogy ismerte-e a Ricsi bácsit. Persze, felelte. „Képzeld, Lacikám, a második világháború után a fogságban ismerkedtünk meg. Csapatot verbuvált, mérkőzéseket szervezett. Szerettem volna nála játszani, az ő csapatában. Betett a csapatba, rúgtam pár gólt, onnantól kezdve én is a kivételezettek közé tartoztam.” „Az mi volt, Józsi bácsi?” „Egy nap kétszer is kaptunk csalánlevest, egy-egy szelet kenyérrel – nem úgy, mint a többiek, akik nem fociztak.” Avar István (Ricsi bácsi) ott van eltemetve a Kaposvári Rákóczi pályája mellett lévő temetőben. Nyugodjon békében, nem felejtettem el sem őt, sem amit mondott!
Szinte már mindenki azt várja tőlem így hétvégenként, hogy a jópofa, derűs történeteket folytassam. De az aktív labdarúgó élete sem mindig vidám. Ebben a történetben aztán végleg nem. Nyolcvanöt tavaszán történt. Az MTK ellen készültünk idegenben. Megkerestek engem az ellenfél játékosai, hogy legyen döntetlen („Ne bántsuk egymást…”). Pénzről szó sem volt. Megkérdeztem négy játékost, hogy szerintük mi legyen. Kettő kettő lett. Döntöttem: legyen éles! Sokáig vezettünk az én gólommal, de a végén kaptunk két gólt, és kikaptunk. Másnap már összeült a fegyelmi bizottság (az elnökség tagjai Illovszky Rudolf vezetésével) az eset kivizsgálására. Hárman ültünk a vádlottak padján: Csorba János, Farkas Tibor és én. Megjegyezném, hogy ebből a hármasból F. T. visszautasította a döntetlent, Cs. J. meg meg sem lett kérdezve, illetve jómagam a fentiek szerint döntöttem. Az ítélet: igaz, nem volt bunda, pénz sem vetődött fel, vereségről végképp szó sem volt, de az előbbi két játékos figyelmeztetést, pénzmegvonást kapott. Tibi válaszát a kérdésre – megértette az ítéletet, egyetért-e vele? – sosem feledem: „Igen, egyetértek, ha azért kapom, mert nem akartam bundázni!”. Az elnökség felszisszent… Az én ítéletem: pénzmegvonás, eltiltás. Indoklás: megzavartam a fejeket, nem jelentettem fel a megkeresőket. A következő edzés előtt behívott I. R. négyszemközti beszélgetésre. Lényege: a csapat gonosz szelleme vagyok, rossz hatással vagyok mindenkire, a csapatot bomlasztom. Amennyiben eltűnök a Vasasból, garantálja a dobogós helyet (na, ez nem jött be). Hazamentem, nem sírtam – hanem zokogtam, napokig. Nagyon kellett a család támogatása. Többet nem játszottam a Vasasban. Száznyolcvanegy mérkőzés, száztizenegy gól. Ennyi jutott. Az adott év végén külföldre kerültem. Évekkel később összefutottam Illovszky Rudolffal. Odajött hozzám, a szemembe nézett, kezét nyújtotta, majd ezt mondta: „Elnézést kérek, tévedtem!”. Most nem sírtam, nem zokogtam. Csak a könnyeim csorogtak…
Kettősrangadót játszottunk a Népstadionban a Honvéd ellen. Nem volt telt ház, talán ha 25 ezren lehettek. Utánunk a Fradi játszott a Dózsával, de ott sem voltak többen 40 ezernél. A 60. perc környékén kaptuk a harmadik gólt. Zombori Sanyival gyakoroltuk ezen a meccsen a középkezdést. A Sanyi jó focis volt, de negatív. Morgott a bajusza alatt („Már három nem ide, mit csinálnak ezek ott hátul, jól el fognak verni minket” stb.). „Gyere velem, Sanyi” – szóltam rá. Bambán nézett, de jött. Ez még az az időszak volt, amikor még lehetett előre kezdeni. Gólt rúgtam, majd még egyet. A Komjáti Bandi egyenlített egy csodálatos góllal: előbb ernyőt adott a Dzsukinak (Kocsis István – a szerk.), majd ballal a hosszúba beverte. Nem nyertünk: három három lett. Évekkel később szomszédvári rangadót játszottunk a Nimes ellen Montpellier-ben. Közepet kezdtem, legurítottam a Törőnek, ő hátraadta, elvették a hátvédtől, és újra közepet kezdtünk. Mondom a Törőnek: „Gyere velem!”. Jó focis volt, jött. Végigvittük a pályán, de nem lett gól: szögletre mentett a kapusuk. Törő kiment jobbról beadni, érkeztem a rövidre, és befejeltem. Miközben a levegőt vertem, azt látom, hogy az edzőnk, Michel Mézy (jó focis is volt) a partvonal felé rohan, látva a partjelző szoborrá merevedett karját, miközben tartotta a zászlót: kintről jött vissza a labda. Gondoltam, mire odaér, lehiggad. Nem így történt: negyedórát állt a játék, mert az edzőnk egy csodálatos ütéssel fűre vitte. Ezt a meccset sem nyertük meg: négy négy lett. Kár, hogy ma már nem lehet előre kezdeni…
A ’86–87-es bajnokság utolsó mérkőzését játszottuk Montpellier-ben. Az akkor még kétpontos rendszerben két pont előnnyel vezettük a bajnokságot a Lyon előtt, és egy góllal jobb volt a gólkülönbségünk (tehát láthatóan jobbak voltunk). Na, velük játszottunk. Minden mérkőzés mindig fél 9-kor kezdődött – este. Minden mérkőzést pénteken rendeztek. Minden mérkőzés előtt a taktikai értekezlet 17 óra 15 perckor kezdődött. Minden mérkőzés előtt Michel Mézy, az edző a következő eligazítást adta az elnök jelenlétében egy demonstrációs tábla mellől, amelynek látható első lapja üres volt. Odament az edző, lapozott. A következő lapon az összeállítás volt látható, nevek, posztra beírva. Megkérdezte: mindenki látja? (A két csere a papír bal alsó sarkába volt beírva.) Továbblapozott, és a lapra ez volt írva: pousse (nyomulni, menni, hajtani). Ennyi. Ezzel vége volt a taktikai értekezletnek. Ezen a napon nem így történt. Vártuk az elnököt, hisz elmúlt már 17.15. Michel odament a táblához, hogy elkezdje a taktikai értekezletet. Felhajtotta az első lapot, és megkérdezte: mindenki látja? Bólogattunk. Na, akkor lépett be az elnök (Louis Nicollin). Szokásától eltérően nem fogott kezet senkivel (még az edzővel sem), odaállt elénk, és azt mondta: „Aki most ebben a teremben van, és ma este a Lyon ellen nyer, vagy nem kap ki a csapat, akkor itt mindenki kap harmincezer frankot” (ez egy kisautó ára volt akkoriban). Jelentőségteljesen körülnézett, és méltósággal kivonult. Bámultunk utána, de Michel ránk szólt: „Nézzetek ide!”. A tábla következő lapját megfogta, és így szólt: „Most ezt a lapot nem hajtom fel, mert a mai taktikát az elnök úr már közölte!”. (Megjegyzés: a mérkőzést három egyre megnyertük, mi jutottunk fel az első osztályba, valószínűleg a kimerítő, mindenre kiterjedő taktikai értekezletnek köszönhetően.)
Verebes Józsi volt az edzőm az MTK-ban. Öszszesen 13 mérkőzést játszottam ott, amelyből kettő együttvéve is csak öt percre sikeredett. Az egyik előtt a Főnök megtartotta taktikai értekezletét, a társaim lassan sétáltak ki a szűk helyiségből. „Dzsoni (így hívott), te maradj benn, csukd be az ajtót. Figyelj arra, kérlek, hogy ami itt elhangzott, azt te ne tartsd be. Az nem neked szólt. Az a többieknek szólt. Te azt csinálsz a pályán, amit akarsz, amit elgondolsz. Őket irányítani kell, te pedig a játékoddal irányítsd őket. Rendben?” Betartottam a Főnök utasításait… Remek formában voltam Montpellier-ben a tavaszi bajnoki előtt. Jött a telefon, édesanyám meg fog halni. Hiába ültem repülőre, már csak a temetésre értem haza. A bajnokság nélkülem elkezdődött, a csapat nyert. Ott ültem remek formában, de nyolc meccsből nyolcszor nyertünk. Jött a kilencedik, a Cannes ellen. A 70. perc körül álltam be, edzőm, Mézy utasítása: „Szarban vagyunk, nulla egy. Fordítsd meg!”. Bementem. Nem fordítottam meg. Mivel nem tartottam be a taktikai utasítást (gondolom), a következő öt meccset a a tarcsiban játszottam. A hatodik mérkőzés előtt Mézy behívatott, és a következőt mondta: „Hihetetlen jó formában vagy. Be kell, hogy rakjalak a kezdőbe. Beraklak. Ha jól játszol, a hátralevő összes mecscsen kezdő leszel, ha nem, akkor a hátralevő összes meccset a tarcsiban fogod lejátszani! Értetted?” Értettem. Hat nullra nyertünk, három gólpasszal, három góllal nemcsak a másod-, hanem az első osztály válogatottjába is befértem. Az összes hátralévő meccset végigjátszottam. Ne ítéljék el egyik edzőt sem. Ne is dicsérjék meg. Egyszerű pszichológia az egész. Történetek, amelyeket átélt az ember, és azzá vált, ami, aki. Hogy lehet valaki remek formában, míg édesanyja haldoklik, majd meghal? Ezek az átélt történetek, mások mondatai, megnyilvánulásai által is lettem, vagyok az, aki. Érzelem nélkül nem lehet futballozni…
Egyiptomban voltam a válogatottal. Mire hazaértem, a Vasas már Dél-Amerikában portyázott. Mondták, hogy ne pakoljak ki, mert lehet, hogy bármikor utánuk kell utazni. Két nap múlva reggel csengetett Orosz Mihály, a Vasas létesítményigazgatója: „Azonnal induljunk!”. Elindultunk – spanyol vízumért. A nagykövet régről ismerte Misit, elkezdtek viszkizni. Kedélyes italozás után kivitt a reptérre, de így is lekéstem a madridi járatot. Átírták a jegyemet: irány Bécs. Igaz, jómagam, mint a szocializmus szülötte, még nyögni sem tudtam a magyaron kívül. Ennek ellenére sikerült az átszállás Barcelonába. Ott ültem egy székben, amikor a hangosbemondó megszólalt: „Blablabla… Madrid”. Odamentem, de azt mondták: „No, szenyor”. Visszaültem. Megint „blablabla… Madrid”. Odamentem, de megint, „No, szenyor”. Visszaültem. Megint „blablabla… Madrid”. Gondoltam, velem ne szórakozzanak, fel sem álltam. Odajöttek hozzám: „Porfavor, szenyor”. Mentem utánuk. Megérkeztem Madridba. Itt viszont már a kijáratnál várt Östreicher Emil, a válogatott menedzsere. Elmentünk hozzá, majd egy elegáns étteremben megvacsoráztunk. Utána felkerestünk pár kávézót. Bevallom, nem akartam elhinni, hogy ennyien ismerik Emil „bát”. Szerintem egész Madrid (a Real Madrid menedzsere is volt). Hihetetlen szeretettel fogadták, veregették a vállát, akármerre mentünk. Kimentünk a reptérre, és a lelkemre kötötte, hogy el ne aludjak. Nem aludtam el – csak a gépen. Pikk-pakk, máris San Juanban találtam magam (hat óra múlva). Itt sikeresen átszálltam a bogotái gépre. Oda is megérkeztem. Csak kolumbiai vízumom nem volt. Mentem kifelé az utasokkal együtt az útlevél-ellenőrzéshez. Amikor majdnem odaértem, akkor kiálltam a sorból, és úgy csináltam, mintha keresnék valamit. Megint jött egy gép, és én rendkívül udvariasan őket is magam elé engedtem. De ez a sor is nagyon rövid lett. Én még mindig nem beszéltem a magyaron kívül más nyelven. És vízumom továbbra sem volt. Arra gondoltam, hogy engem vagy letartóztatnak, vagy hazatoloncolnak, vagy örökre itt maradok a tranzitban. Már majdnem belenyugodtam mindhárom megoldásba. Ketten voltak csak előttem, mikor egy férfi odalépett mellém, és megszólalt magyarul: „Kedves Laci! A nagykövetségről jöttem, nagyon örülök, hogy megismerhettelek.” „Hát még én hogy örülök!” felkiáltással, ha jól emlékszem, a nyakába ugrottam! Így én még életemben, és talán még később sem örültem ismeretlen embernek! Bemutatta a mellette álló kisfiát: „Azért jöttünk ki eléd, mert hallottuk, hogy jössz! A fiam nagy Vasas-szurkoló, kért tőled aláírt fotót, és te küldtél neki a múlt hónapban.” Na, ekkor határoztam el, hogy egész életemben bárki bármit is kér tőlem, én azt teljesítem. Sőt azt a mai napig be is tartom. Sikerült egyből vízumot is szerezni, majd felrakott a gépre Medellín felé, ahol a Vasas volt. Megérkeztem. Na, ott senki sem várt… Ekkor határoztam el, hogy ha gyerekeim lesznek, azoknak kötelező lesz idegen nyelvet tudniuk. Ezt is sikerült betartani három esetben is…
Ott álltam a kijáratnál fél óráig, senki sem szólt hozzám. A forgalom nagy volt, de magyar hang egy szál sem. Megakadt a szemem egy feliraton: Információ. Odaléptem. Minden bátorságomat összeszedtem, valamint teljes nyelvtudásommal a következőt mondtam az egyébként két igencsak csinos hölgynek: „László Kiss (magamra mutattam), futball, Vasas Budapest, Hotel, Vasas klub futball” – mindezt folyamatosan. Nagyon értelmesen beszélhettem, mert megkérdezték: „Ke Hotel?”. Széttárt kezemet értették, mert elővettek egy füzetet, és elkezdték hívni a szállodákat. Az ötödik kísérlet sikeres volt. Kijöttek a fülkéből, felkapták a két táskámat, közrefogtak, és odavezettek a taxikhoz. Nagyon sok ember érdeklődve nézett bennünket. Valószínűleg a helyi kartell meghívottjának gondoltak, látva a cipekedő hölgyeket. Bepakoltak a taxiba, megmondták, hova menjen, és én beültem. Megérkeztem. A csapat éppen ebédelt, sajnos a Rudi bácsi mellett volt csak hely. Leültem. A leves kanalazása közben megkérdezte, hol a Győző? (Rozner, technikai vezető – a szerk.) Sem én, sem más nem reagált. „Laci! (vészjósló hang tőlem balra), hol a Győző?” Nem tudtam. Erre megjelent a Győző bácsi szemben velem, és közölte: „Rudi, a Laci nem jött”. „Nem jött?” „Nem jött!” „Biztos nem jött?” „Biztos nem jött!” Na, ekkor kezdtek repülni a tányérok az asztalon: Rudi bácsi rám mutatott, és élénken érdeklődni kezdett a technikai vezetőnél, hogy a mellette ülő fiatalembert szerinte hogy hívják. Bemutatkoztam. Ő is. A délutáni mérkőzésen már játszottam. Csekély 40 órás sima utazás után…
A csekély kétnapos utazás és ebéd után kezdő lettem a délutáni meccsen. Fickándoztam vagy húsz percig, majd bekövetkezett az, aminek be kellett: lecseréltek, persze csak a szünetben. Az eredményre nem emlékszem. Majd következett két nap múlva egy olyan mérkőzés, amit az ott lévő Vasas-játékosok sohasem fognak elfelejteni. Kezdjük azzal, hogy valamiért jól játszottam. Rúgtam három gólt, vezettünk is ennyivel. Az ellenfél játékosai ezt nehezményezték, ezért összevissza rugdostak, hátulról belénk szálltak, alig tudtunk elugrálni a rúgó lábak elől. Amikor egy magyar edző a tévében a meccs után azt nyilatkozza, hogy mintha a játékvezető nem adott volna meg számukra valamit, amit a másiknak igen, no itt nem az történt. Először is, megelégelte, hogy rúgtam három gólt, ezért kiállított. Aztán még egyet, meg még egyet – tőlünk. Igaz, ők rugdostak bennünket, de ezt valamiért nem vette észre, vagy inkább fordítva látta (ezek szerint van ilyen). A lényeg a lényeg, hogy heten maradtak a pályán a kollégák. Na, ettől kezdve akármit csináltak, nem állított ki senkit, tehát azért a szabályt ismerte. De még mindig vezettünk. A Kokó (Kovács István – a szerk.), aki már a kiállítottak sanyarú kenyerét ette mellettem a kispadon, megszólalt: „Te, Náci (Izsó Ignác – a szerk.)! Bemegyek, és ezt a szemetet arcon köpöm. Mit tesz Isten, éppen kiállítottak valakit, a Kokó berohant a pályára, lefogta a bíró két kezét, és megtette, amit ígért. Sajnáltam a sporit, de a Kokó csak nem engedte el, és élénken kiabált a kispad felé, hogy jöjjön be a Náci, nézze meg, hogy bizony ő megtette azt, amit ígért. Náci jóságosan visszaintett: engedd el, elhiszem. Kokót megint kiállították (egyébként ez ritka, hogy valakit egy meccsen kétszer állítsanak ki). Sajnos az egyébként máskor 90 perces mérkőzésen a spori a „156.” percben, miután ellenfelünk bevitte a negyedik találatot, lefújta a mérkőzést. De nem azért kaptunk ki, mert csak heten voltunk a pályán, hanem a Komjáti Bandi miatt. Ő ezen a meccsen saját elmondása szerint öt poszton szerepelt, és kérte, ezt írjam meg, mert számára ez volt a csúcs egy meccsen. Plusz ő volt a cséká is. Na mármost, ha a Bandi egyszerre egy időben mind az öt posztot betölti a Vasas csapatában, ráadásul megfelelően ellátja a csapatkapitányi teendőket is, akkor véleményem szerint nem kaptunk volna ki… Ezt az elmúlt Vasas-meccsen megbeszéltük…
Akkor még így hívták ezt a várost. Azt nem tudom, hogy így írták-e. Ami biztos, hogy India. Ha jól emlékszem (nem mindig emlékszem jól), egy békéscsabai bajnoki után mentünk ki a Nehru-tornára a fent említett városba a Vasas csapatával mint ligaválogatott. Megemlíthetném, hogy fantasztikus játékkal, mindenkit legyőzve nyertük el a kupát, de nem teszem. Mert még a döntőbe sem kerültünk. Nagyszerű körülmények, minden mérkőzésen 100 ezer néző (erre viszont jól emlékszem)! Mindenki higgye el, óriási élmény 200 ezer szem előtt futballozni. Kívánom minden focit kedvelő gyereknek, hogy élje át ezt az élményt. Ha valaki volt egy keleti bazárban, az azt is tudja, hogy az is felemelő élményt ad. Minden kapható, még az is, ami nincs! Szóval, éppen valami fantasztikus áruért alkudtam, amikor rám jött a hascsikarás. Mondták nekünk, hogy ne igyunk vizet, de én azért megkóstoltam. Kiabálva hívtam segítséget WC-ügyben. Magam sem akartam elhinni, hogy egy helyi ember odajött hozzám, és azt mondta: „Gyere velem!”. Mit mondjak, mentem, sőt rohantam. Ezek az árusok egymás mellett árulnak, kihagyás nincs két hely között. Illetve az utolsó pillanatban a turbános fickó balra mutatott egy kb. egyméteres kihagyásra: „Itt a vécé!”. Nem volt hátulja, ott a másik folyosóról néztek velem szembe. Ezen az oldalon az innenső folyosóról bámultak, mert nem volt ajtaja. Nem volt teteje, bár a jó Istent nem véltem felfedezni. Volt viszont egy fajansz. Helyi szinten talán angol WC-nek nevezném. Igaz, tele volt. Lehúzni nem lehetett, mert ott víz sem volt. A fajansz volt, meg én. Meg a hátulról és a szemből érdeklődve néző helyiek és turisták. Elvégeztem a dolgom, mert el kellett! Este meccs volt. Nekem pedig hascsikarásom. A bemelegítés végén a sprinteket én az öltöző felé csináltam. Majd a szünetben megint. A végén szintén. A tényleges angol WC-ből kijövet pont a Lejkó doktorral találkoztam, és a következő párbeszéd zajlott köztünk: „Dezső! Légy szíves adjál valamit, mert borzasztó hasmenésem van!” „Nem adok!” – volt a válasz. Megdöbbenve vizsgáltam orvosunkat, mert eddig azt hittem, hogy az a dolga, hogy gyógyítson! „Miért nem?” „Mert én téged ilyen jól játszani az életemben nem láttalak, úgyhogy azon gondolkodom, hogyan tudnám ezt a hasmenést konzerválni!”. A hasmenésem azóta elmúlt, Dezső konzerválása nem sikerült, az a több ezer vásárló pedig, aki engem nem a pályán, hanem a fajanszon ülve látott, csak annyit jegyezhetett meg: ezek a magyarok mindenhol megtalálják azt, amire éppen szükségük van.
A honvédség nem tartott rám igényt. Leszereltek. Két napig februárban ténferegtem otthon, mire rájöttem: a Vasas labdarúgója vagyok. Pestre kell mennem a Fáy utcába. Kaposvári Rákóczi-focista voltam, de már mint Vasas-labdarúgó vonultam be a seregbe. Összepakoltam a motyómat, beültem a szüleim mellé a Zsiguliba: irány Pest. Megérkeztünk a Fáy utcába. Hátrairányítottak bennünket az óra mögé, ott voltak a „legénylakások”. Éppen ott zsugáztak a Bubuék. Nem ismertek, de abbahagyták a játékot: költözzek be. Délután átmozgató edzés volt. Előtte nap jöttek haza Jugóból, vajaskenyértúráról. Másnap az edzőmeccsen csak azok játszottak, akik kint kevés lehetőséget kaptak és a leszereltek: Izsó, Orosházi, én. Az ellenfélre nem emlékszem, de több gólt is lőttem. Virgonckodtam, mert már egy hónapja nem futballoztam. Hétvégén nagy meglepetésemre kezdőnek tett be a Kálmán (Mészöly – a szerk.) a Diósgyőr ellen. Kikaptunk. Nagy élmény volt itt játszani, egy olyan vidéki kisfiúnak, mint én. Akkor még végig sem gondoltam, hogy társaim is vidéki kisfiúk… voltak régebben. Következett a Dunaújváros, otthon. Ezt a meccset sohasem fogom elfelejteni. A Béla húsz méterről rúgott szabadrúgást. Oda, ahol Holló állt. Ötször-hatszor pattogott a labda a léc és a gólvonal között, majd a hálóba vágódott. A bíró nemes egyszerűséggel sárga lapot mutatott fel a Bélának: nem adott jelet a szabadrúgás elvégzéséhez. A Béla bólintott, majd nekifutott újra: ötször-hatszor pattogott a labda a léc és a gólvonal között, majd kijött a kapuból. A sporik szerint nem volt benn. Lehet. De azt azóta is állítom, hogy ilyet még sohasem láttam – egymás után kétszer. Az viszont felvillant, hogy mit keresek itt, ilyen tudású játékosok között. Ez a mérkőzés erre is megadta a választ. Béla elment a bal szélen, beadta a labdát, nekem csak érkeznem kellett. Később a Béla elment a jobb (!) szélen, beadta jobbal (!), s nekem csak fejelnem kellett. Nem nyertünk, kettő kettő lett. De ekkor elhangzott a B-középtől: „Kiss-La-ci, Kiss-La-ci”. Tíz nap alatt megtudtam, milyen dolog otthonról – hazaérkezni. A mai napig csak köszönni tudom az akkori játékosoknak, vezetőknek, edzőknek, szurkolóknak. A „család” akkor fogadott be, és maradtam a mai napig tagja, bárhova vetett is a sors!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)
