Történelmi összeomlás: a 31–0-s katasztrófa nyomában

Szöveg Joe Brewin

Nicky Salapu több mint tíz esztedőn át hordozta terhét a világban, amelyben nem talált megértésre. Egy évtizeden keresztül minden reggel ugyanazzal a marcangoló vágyódással ébredt. Sosem felejti el, milyen volt húszévesen kiállni a válogatott színeiben, hogy aztán csúfos vereséget szenvedjen. Tíz évig nem vágyott másra, mint hogy elűzhesse a démonait, és a 2001. április 11-i vereség után először végre meccset nyerjen a szamoaiakkal. Hogy végre büszke lehessen rá a hazája.

Végül 2011-ben teljesült az álma, amikor a világ legrosszabb válogatottjaként számontartott Amerikai Szamoa legyőzte Tongát egy FIFA-tétmérkőzésen. A győztes mérkőzésről és a csapatról dokumentumfilm is készült. Az egész világ együtt örült az Amerikai Szamoa-iakkal: végre nem voltak örök vesztesek.

Valami mégis hiányzott. A nemzetközileg elismert alkotás és a sajtóvisszhang ellenére a rajongóknak csak a töredéke tudott arról, mi vezetett a hírhedt 31–0-s bukáshoz. Most, húsz évvel később Salapu tudja, hogy már sohasem szabadulhat a futballtörténelem legmegalázóbb vereségének árnyékától: nekünk azonban kötelességünk rávilágítani a Coffs Harbour-i selejtező mögött húzódó visszásságokra.

KISFÚK A NAGYOK KÖZÖTT

Kétezer-egy februárjában Tunoa Luinak, Amerikai Szamoa szövetségi kapitányának elképesztő feladattal kellett szembenéznie. Épp a 2002-es világbajnokság selejtezőjére készültek, amikor a nemzetközi szövetség akkora gyomrost vitt be neki, hogy elakadt a lélegzete: az Ausztráliában rendezett, ötcsapatos első fordulóra csak olyan játékosokat nevezhetett, akiknek volt amerikai útlevelük.

Elméletileg ez nem jelentett volna gondot, hiszen Amerikai Szamoa hivatalosan is az Egyesült Államokhoz csatolt terület 1899 óta. A lakosság nagy részét azonban a szomszédos Szamoa szigetország bevándorlói teszik ki: Lui húsztagú kerete hirtelen egyszemélyes lett: egyedül a tétmeccsen még sohasem szerepelt Pago Pago-i Nicky Salapu volt helyi születésű.

És ez még csak a kezdet volt. Amikor Lui körülnézett az utánpótlásnál, megtudta, hogy az U20-as válogatott java része a selejtezők idején teszi le az iskolai vizsgáit. A kapitány kénytelen volt még lejjebb tenni a lécet: Amerikai Szamoa végül két 15 évessel a fedélzeten, 16 játékossal utazott Ausztráliába az óceániai selejtezőkre. A csapat átlagéletkora 18 körül volt. Salapu szerint nagy részük még sosem játszott végig egy teljes, 90 perces mérkőzést.

„Igen, a legtöbben a labdát is alig találták el – sóhajt Salapu. – A végén már csak az számított, hogy kinek van amerikai útlevele. Mindegy, hogy tudsz-e játszani: ha van útleveled, velünk jössz.”

Ennek fényében már az is diadalnak számított, hogy első mérkőzésükön sikerült csak 13–0-ra veszíteniük a tűrhetően játszó Fidzsi-szigeteki válogatott ellen. Két nappal később a régi rivális Szamoától kaptak ki, ezúttal csak 8–0-ra. Maga Salapu élete java részét Szamoán töltötte.

„Három hónapos korom óta a nagymamám és a nagynéném neveltek, vagyis tizenkilenc éves koromig Szamoán éltem. Először a falusi csapatban játszottam, utána a szamoai U12-es és U17-es válogatottban. Ha Amerikai Szamoa ellen játszottunk, mindig biztosak lehettünk benne, hogy győzni fogunk. Nem mondanám, hogy riválisok lettek volna: olyan volt, mintha mi lennénk a nagy testvér, aki folyton megveri a kisebbet.”

A Szamoa elleni selejtezőn Salapu teljesen kifulladt, mert minden egyes szabadrúgást neki kellett elvégeznie. „A többiek harmincöt méterre sem tudták elrúgni a labdát – emlékezik nevetve. – Nemcsak a vereségekbe fáradtam bele, hanem abba is, hogy fel-le rohangáltam a pályán.”

És ez így ment tovább. A csapat második legjobb játékosa, Alex Savea megsérült, így kénytelen volt hazatérni. Igazság szerint lehet, hogy csak kikészült a megterheléstől: néhány hónappal korábban az U17-es válogatottal 30–0-ra kaptak ki Ausztráliától. „Nincs kizárva, hogy ezúttal hasonló vereségre számíthatnak” – jósolta komoran a Sydney Morning Herald napilap.

A találkozó napján már mindenki tudta, mik az esélyeik: az ausztrálok néhány nappal korábban döntötték meg nemzetközi mérkőzéseik rekordját, amikor 22–0-ra verték Tongát. Az ausztrálok szövetségi kapitánya, Frank Farina egyáltalán nem örült a diadalnak. „Semmi értelmük ezeknek a meccseknek. Ilyenkor senki sem nyer. Gyalázat az egész” – morogta a sajtótájékoztatón. Az Óceániai Labdarúgó-szövetség határozata alapján a 2006-os vb-selejtezők első fordulójában már csak a kisállamok csapatai játszottak.

Ahogy a világon hetvenötödik legjobbnak számító ausztrál válogatott felkészült, hogy bedarálja a kifulladt csapatot, Salapu próbált nem összeomlani. „Tudtam, hogy a srácok nem lesznek elég jók, de megpróbáltam erős maradni és bízni a csapatban. Már nem számított, ki tud játszani, és ki nem. A lényeg az volt, hogy a hazánkat próbáltuk képviselni. Azt akartuk, hogy otthon büszkék legyenek ránk. Ami persze aznap nagyon nem jött öszsze.”

A szeme láttára fordult a meccs „vérfürdőbe”. Az ausztráloknak tíz percükbe tellett, hogy a Bolton korábbi középpályása, Con Boutsianis berúgja az első gólt, de utána már nem kegyelmeztek. A szünetben tizenhatnál jártak: olyan sűrűn szerezték a gólokat, hogy a kilencvenedik percnél az óriáskijelző tévesen már 32–0-t jelzett. Ha nem számítjuk a mérkőzés első tíz percét és a félperces visszaállásokat minden egyes gól után, az ausztrálok átlagosan kétpercenként lőtték a gólokat.

A SZERENCSÉTLEN 13-AS SZÁM

Salapu harmadik mérkőzése a válogatottal igazi tragédiának bizonyult, pedig másnap a lapok sokat méltatták az Amerikai Szamoa-i kapus tehetségét. Ezalatt a másik oldalon egy 22 éves csatár szintén csak harmadszor játszott a válogatottal, mégis történelmet írt: Archie Thompson egymaga tizenhárom gólt ért el, csapattársa, David Zdrilic pedig nyolcat. A világbajnokságok és selejtezőinek a történetében addig az egy mérkőzésen lőtt gólok rekordját az ausztrál Gary Cole és az iráni Karim Bagheri tartotta fejenként héttel. Tétmérkőzésen addig csak John Petrie tudott ennél többet szerezni (szám szerint tizenhármat), azt is 1885-ben, amikor a skót Arbroath 36:0-ra verte meg az ausztrál Bon Accordot.

„Ki akartam jutni a vébére, a selejtezőn lehetőséget kaptam, hogy bizonyítsak – mondja Thompson, aki akkoriban a sydneyi Marconi Stallionsban játszott. – Nehéz volt bejutni, mert Frank Farina inkább azokat akarta a csapatban látni, akik a korábbi selejtezőkön is szerepeltek. Szinte zártkörű volt a keret. Persze tény, hogy a legjobbak közül sokan ott voltak, szóval minden lehetőséget meg kellett ragadnom, hogy pályára léphessek.”

Felfogta akkor, mennyire elkeserítő helyzetben volt az ellenfél?

„Néhány hónappal korábban hallottam az útleveles balhéról – vallja be Thompson. – Már akkor is feltűnt, hogy milyen fiatalok, de most komolyan: visszanézve a felvételeket már nem is emlékszem, milyen érzés volt játszani. Persze ha manapság belenézek a meccsbe, szörnyen kínosnak találom az egészet. Nagyon sajnáltam őket, mert nem tehettük meg, hogy visszafogjuk magunkat. Rossz érzés volt, hogy milyen könnyedén rúgjuk a gólokat, de tettük, amit tennünk kellett. Nem gondoltam, hogy ilyen csúnya lesz a végeredmény, de ha az ember a válogatottban játszik, akkor mindent belead. Van is rólunk egy kép, ahol csak fogom a fejem és nevetünk a srácokkal. Vicc volt az egész. Csak egy kiruccanás volt egy hétre Ausztrália egyik izgalmasabb sarkába, ahol olyan játékosokkal futballozhattam egy csapatban, akik a példaképeim voltak.”

Az óceániai selejtezőből csak egy válogatott juthatott tovább, és mivel a Fidzsi-szigetek valódi fenyegetést jelentett (három nappal később csak 2–0-ra sikerült megverni), Farina azzal érvelt a megalázó gólözön mellett, hogy kellett a gólkülönbség a továbbjutáshoz. Salapu szerint azonban nem volt mentség az ausztrálok hozzáállására.

„Lósz…rt – mondja. – Még hogy nem gondolták, hogy ennyire rossz helyzetben vagyunk. Mintha nem látták volna, mit művelt velünk a Fidzsi-szigetek egy héttel korábban! Tizenhárom gólt kaptunk akkor, amikor az ausztrálok huszonkettőt rúgtak a tongaiaknak. Mi az, hogy nem számítottak ekkora gólkülönbségre? Aki az első fél órában tíz gólt rúg, ne mondja, hogy meglepődött a végeredményen. Nálunk gimnazisták meg általános iskolások játszottak. A legjobban az zavart, hogy ha szereted a focit, nem röhögöd ki az ellenfelet akkor sem, ha huszonnyolc góllal vezetsz. Ott van a fotókon, ahogy nevetnek. Ez így nem foci, ezért mondom, hogy lósz…r az egész.”

„A LABDÁT IS ALIG TALÁLTUK EL. A VÉGÉN CSAK AZ SZÁMÍTOTT, KINEK VAN AMERIKAI ÚTLEVELE”

A döntés a selejtező módosításáról már a meccs előtt megszületett, így arra az Amerikai Szamoa-iak veresége nem volt hatással. Az is eldőlt még a meccs előtt, hogy a következő világbajnokságra Ausztrália már az ázsiai selejtezőben indul, ahol nagyobb kihívásra számíthatott, mint Óceániában. Kétezer- tízben és 2014-ben így is automatikusan kijutott a vb-re, 2018-ban viszont ugyanezért már két rájátszásban kellett megküzdenie Szíriával és Hondurasszal.

Salapu és Thompson élete a mérkőzés után egészen máshogy alakult. A gólrekordot döntő csatár mindössze három szerepléssel meghaladta saját edzője tízéves teljesítményét is, nem csoda hát, hogy megnőttek vele szemben az várakozások. Miután az Anderlecht és a Sturm Graz is próbát tett vele, a belga Lierse egy évvel később szerződtette. A hírneve azonban súlyos teher volt.

„Nyilván a mai napig lehet róla beszélgetni – folytatja Thompson. – Az egész világot bejárta a történet, és már amúgy is külföldön akartam folytatni. De amikor Belgiumba érkeztem, mindenki azt várta tőlem, hogy az összes meccsen szórjam a gólokat. Persze remek volt a zsebemben tudni a rekordot, de lehetetlen elvárást is jelentett. Nem volt könnyű, de ha ma visszagondolok, azért mégiscsak az én nevem került bele a rekordok könyvébe, nem? Lehet, hogy a tizenhárom gólom Amerikai Szamoa ellen csak apró betűs rész a nagykönyvben, de nem mindenki mondhatja el magáról, hogy csúcsot döntött.”

A sors iróniája, hogy miután hiába védte ellenük hősiesen a kaput, Salapu a meccs után nem sokkal Ausztrália felé vette az irányt.

„Úgy volt, hogy a Palm Beach szerződtet, de baj volt a vízumommal – magyarázza. – Egy hónap próbaidőt töltöttem ott, aztán hazamentem, de két héttel később felhívtak. Akkor már négy-öt hónapot maradtam.”

Miután 2002-ben lejárt a vízuma, Salapu jobb híján Seattle-be utazott. Vagy ezt választja, vagy beáll a hadseregbe, mint a legtöbb fiatal honfitársa.

„A szigeten lakó családoknak az amerikai hadsereg az egyetlen kiút. Vagy kijárod az iskolát és mehetsz a konzervgyárba tonhalat csomagolni, vagy elmész a hadseregbe. Én is fontolgattam, de túl sokat jelentett nekem a futball. Kétezer-egyben elhatároztam, hogy a selejtező után abbahagyom a labdarúgást, és elmegyek rögbizni. A találkozót követően azonban már úgy éreztem, ha most befejezem, elpazaroltam az egész addigi életemet. Továbbra is azt akartam csinálni, amit szeretek. Úgy gondoltam, csak találok egy klubot Amerikában, ahol játszhatok, ezért befizettem ötven dollárt a Seattle Soundersnél, hogy próbaidős lehessek. Ám túl sokan voltunk. Már megvolt a csapatuk, nekem pedig nem voltak kapcsolataim.”

Bár már 40 éves, még mindig nem akasztotta szögre a kesztyűt. Sőt az idén, 2021ben talán újra büszke lehet rá a hazája.

A KÖVETKEZŐ FELADAT: (ÚJRA) GYŐZNI

Salapu ma már boldog ember: feleségével és fiával az Egyesült Államokban él, és egy biztonsági cégnél mérnökként dolgozik. Kollégái még mindig a dokumentumfilmes szerepléséről faggatják, ahogy a helyi ligában is felismerik őt, ahol játszani szokott. Hétvégente játékvezető a környékbeli ifjúsági bajnokságokban, így tartja magát formában. És rengeteg jól fizető magánedzői ajánlatot kell elutasítania.

„Nem tudnék a fociból megélni, nem olyan a hozzáállásom – magyarázza. – Itt az Államokban a klubok heti száz dollárért rám bíznának egy gyereket. Ilyenkor mindig azt mondom, vegyenek a pénzből a gyereknek felszerelést. Itt a foci csak a pénzről szól: amikor bíró vagyok a srácok meccsein, rendre elgondolkodom, hogy ennyi pénzből ezeknek a fiataloknak már vébét kellett volna nyerniük. A klubok beszedik a pénzt, és elszórják rosszabbnál rosszabb edzőkre.”

Salapu szerint a játék szeretete a lényeg. Az idén júniusban ismét esélyt kap, hogy hazáját képviselje, ezúttal a 2022-es világbajnokság selejtezőjében. Legutóbb 2019-ben játszott a válogatottban, és nincsenek kétségei afelől, milyen nehéz dolguk lesz. Utolsó két mérkőzésükön 13–0-ra kaptak ki a Salamon-szigetektől és 8–1-re Tahititől. De mit ér az élet álmok nélkül?

„Amikor 2019-ben a Csendes-óceáni Játékokon léptünk pályára, nagyon nem voltunk rendben. Nem volt, ami összetartsa a csapatot. A negyedét sem adtuk annak, amit 2015-ben a vébéselejtezőn tudtunk nyújtani. Most keményen edzek: még mindig formában vagyok, és nem is vagyok rossz. Egy selejtezőre csak elég leszek még! Szeretném, ha eljutnánk a második fordulóig, mielőtt végleg visszavonulok. Az a baj, hogy ha túl vagyunk a selejtezőn, négy évig megint nincs mit csinálni. Idegesítő, irritáló, frusztráló. Nézzétek meg a Fidzsi-szigeteket vagy Pápua-Új Guineát: nekik van mit tenniük két vébé között, ezért jobbak nálunk.”

„A SELEJTEZŐK UTÁN NÉGY ÉVIG NEM JÁTSZUNK, AMI IDEGESÍTŐ”

Amerikai Szamoa jelenleg a százkilencvenkettedik a FIFA kétszáztíz tagországának ranglistáján: a sorsfordító 2011-es győzelem óta már kétszer sikerült tétmérkőzésen győznie, de a kihívások még mindig ugyanazok. Az Új-Zéland és Hawaii között félúton található, 50 ezer lakost számláló sziget hiába küzd figyelemért egy olyan régióban, ahol más sportok a mérvadóak.

„Már a sport népszerűsítése is nehéz, de a legnagyobb és talán legrendhagyóbb kihívás mégis az Államoktól való függés – mondja Ola Bjerkevoll, a footballoceania.com honlap szerkesztője. – A legtöbben oda mennek tanulni, vagy beállnak a hadseregbe, és aztán nem jönnek vissza. A válogatottba persze visszatérhetnének, de Amerikai Szamoa együttese ritkán játszik. Van, akiről otthon nem is tudják, hogy profi futballista lett az Egyesült Államokban. A pénz a legfőbb probléma. Errefelé igen költséges az országok közötti utazás, és az óceániai szövetség a legszegényebb föderáció a labdarúgás világában. A játékosoknak van rendes állásuk, és inkább kedvtelésből fociznak. A négy legrosszabb válogatott, vagyis Amerikai Szamoa, Szamoa, a Cook-szigetek és Tonga nagyjából egy súlycsoportban van mind pénzügyileg, mind képességekben. A többi kilenc válogatott kilométerekkel előttük jár, és ez olyan különbség, amit nehezen lehet áthidalni.”

Salapu és csapata azonban újra belevág. Őt ebben az évben nemcsak a selejtezők foglalkoztatják majd: a csapat 2014-es dokumentumfilmjéből játékfilm készül, amelynek forgatókönyvét Iain Morris és a film ünnepelt rendezője, Taika Waititi írta.

„Jó barátom a srác, aki engem alakít – vigyorog Salapu. – Még nem láttam a filmet, de furcsa lesz. A munkahelyemen már most rengetegen felismernek. De nem akarok keresni a történeten, meg ilyesmi, én csak szeretek focizni.”

Van valami, amit azért szeretne elérni ezzel az interjúval. Sőt, két dologról van szó.

„Szóljatok minden Amerikai Szamoa-inak, akit csak ismertek, hogy jöjjenek és drukkoljanak a válogatottnak, hogy bejussunk a második fordulóba – mondja, majd rátér a második kérésre. – Néhány éve összefutottam Tim Cahill-lel, és mondtam neki, hogy szeretnénk egy visszavágót Ausztrália ellen. Azt mondta, ő is benne lenne egy jótékonysági mérkőzésben, ha kicsit öregebbek vagyunk. Itt üzenem neki, hogy én készen állok.”

Nicky Salapu mindig készen áll rá, hogy a hazáját képviselje. Egy jó ember mindig kiáll az elveiért.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)