Immár két rekord is a nevéhez fűződik: világbajnoki mérkőzésen és az Európa-ligában is neki volt a legtöbb védése egy mérkőzésen belül (Belgium ellen 16, illetve a Wolfsburggal szemben 12 hárítás). Világsztárként is szerény tudott maradni – gyerekkori betegségét előnyére fordította, és nem feledkezett meg a magyar gyökereiről sem. Az Egyesült Államok magyar származású és kettős állampolgárságú kapusa, Tim Howard, aki a mellére tetováltatta a nagyszülők, Fekete Pál és Éva nevét, és arra készül, hogy meglátogassa az egykori sasadi családi házat, Liverpoolban fogadta az FFT-t és a köztévének is forgató Lukács Csabát, aki Timmy édesanyját, Fekete Esztert is meglátogatta Floridában. (Cikkünk 2014. novemberében jelent meg – a szerk.)
Floridába készülve az ember sok unatkozó nyugdíjasra, pálmafákra és nem túl izgalmas városokra számít. Az ötvenezres Sarasota a félsziget nyugati partján viszont meglepően pezsgő város – egyrészt a népszerű strandok vonzzák az embereket minden korosztályból, másrészt számtalan kulturális rendezvény cáfol rá a kulturálatlan Amerikáról alkotott sztereotípiánkra.
Meglepően sok magyar él itt. Nemcsak idős emigránsok, hanem fiatalok is: szállodánkban például a recepciós azonnal magyarra váltott, amikor meglátta az útlevelünket, és nagyon örült az ajándékba kapott Sport szeletnek, mert öt éve nem járt otthon. Tim Howard anyukája, Esther Howard (leánykori nevén Fekete Eszter) is magyar szomszédok között él egy takaros kis házban.
Reggelire vagyunk hivatalosak, és miközben a gyümölcssalátát és az igazi, kotyogón lefőtt kávét fogyasztjuk, a nappaliból a lakópark közös trópusi kertjét csodáljuk, amelyet mexikói kertészek tartanak rendben.
Ugyan negyvennégy éve nem járt itthon, tökéletesen beszél magyarul – természetesen a nyári labdarúgó-világbajnokság a téma, hiszen Eszter a két unokával ott volt Brazíliában az amerikai válogatott „friends&family” programjának keretében. Mégsem láthatott minden mérkőzést: a Németország elleni meccs délelőttjén akkora eső hullt a városra, hogy a hozzátartozókat szállító autóbuszok is elakadtak a dugóban, így csak az okostelefonok képernyőjén követték a mérkőzést.
A hatéves kora óta Amerikában élő hölggyel a család kivándorlásának körülményeit is végigbeszéljük. A Fekete házaspár két kisgyerekkel 1956. december 2-án indult el Budapestről. Már le volt zárva a határ, ráadásul hóviharba kerültek, így eltévedtek, és nem jutottak át. A második kísérlet már sikerült, és december végén már le is szállt velük a repülőgép a New Brunswick melletti katonai támaszponton: azért ide jöttek, mert a nagyszülők már itt laktak a második világháború vége óta, és garantáltak a friss kitelepedőknek munkahelyet és lakhatást.
Tim édesanyja, Fekete Eszter fogadja a stábot
A szülők mindketten kutatóként dolgoztak: Fekete Éva a Rutgers Egyetem mikrobiológia osztályán, Fekete Pál pedig a Johnson & Johnson gyógyszervállalatnál. Gyári munkásként került a céghez, aztán ahogy megtanult angolul, kutató lett – 59 éves korábban a legmagasabb rangú szakemberként ment nyugdíjba. Tevékenyen részt vettek az emigráció szervezésében is, megalapították a Magyar Öregdiák Szövetséget, támogatták a magyar disszidens írókat és művészeket, és Magyarországon élő ellenzéki gondolkodásúaknak szerveztek utakat Amerikába.
Haza eleinte nem mertek menni: Fekete Pált a családi emlékezet szerint halálra – vagy legalábbis életfogytiglanra – ítélték az akkori Magyarországon amiatt, hogy közreműködött a forradalomban.
Eszter korán elvált, egyedül nevelte fel két fiát. A foci családi hagyomány, az öccse is játszott – Timmy is úgy ismerkedett meg vele, hogy anyukájával vasárnaponként elment meccset nézni. Ő hároméves volt akkor, és általában kapott egy labdát, hogy kergesse, amíg tartott a nagybátyja mérkőzése.
A kutatóként dolgozó nagyszülők nagyon büszkék voltak a válogatott kapusra
Nagyon tehetséges sportoló a fiam – mondja Eszter –, ezt ajándékként kapta a Jóistentől. Pont azért irányítottuk a foci felé, mert úgy éreztük, hogy ott nagyobb a lehetőség az érvényesülésre, mert kevesebben vannak. Nagyon szerette a kosárlabdát is, de több millió gyerek kosárlabdázik az országban.
Kamaszként ez nem okozott neki problémát? Nem volt ciki labdarúgónak menni egy olyan közösségben, ahol mindenki amerikai futballista, profi kosaras vagy jégkorongozó szeretne lenni?
Nem, mert már a gimnáziumban kitűnt a többi közül. Nagyon élvezte a versenyt, és a barátai közül egyik sem ért el olyan sikereket, mint ő.
Kisfiúként az óceán partján
Amikor még csak pelyhek serkentek az állán
Büszkén feszít ifistaként a 22-es számú kapusmezben
Hogyan működött ez akkoriban Amerikában? Voltak már ifjúsági csapatok és bajnokságok, vagy az európai labdarúgás hobbinak, egyfajta úri passziónak számított?
Voltak már klubok, és szerencsére a lakóhelyünk közelében élt egy gazdag család. Létrehoztak egy ifjúsági csapatot, a New Jersey Cosmost. (Akkor még New Brunswickben, New Jersey államban éltek Howardék – a szerző) Volt nekik egy Timmel egyidős fiuk, és számára teremtettek lehetőséget – úgy gondolták, ha lesz egy sikeres együttes, akkor az ő fiúk is jobban fog fejlődni, és felfigyelnek rá a környező egyetemek edzői. Ők vették észre a fiam tehetségét, és beválogatták a csapatba tizenhárom éves korától. A klubnak jól ment, az ifjúsági korosztályúak között többször megnyerték az északkeleti országrész bajnokságát. Ennek ellenére ebből a csapatból Tim volt az egyetlen, akit behívtak az amerikai ifjúsági válogatottba.
Forgatás közben cikkünk szerzője beszélget Timmel
Melyik volt az első professzionális klubja?
A New Jersey/New York MetroStars volt. A klubot most úgy hívják, hogy New York Red Bulls, jelenleg itt játszik Thierry Henry is. Érdekes, hogy ez a csapat még sohasem nyert amerikai bajnokságot.
Tudja azt, hogy annak idején az ön szülei kinek szurkoltak Magyarországon? Megérték ők azt, hogy az unokájuk sikeres kapus lett?
A családban gyakran hallottam azt, hogy „Hajrá, Fradi!”, így gyanítom, hogy a Ferencvárosnak szurkoltak. Szerencsére mindketten megérhették az unokájuk sikereit, bár sajnos édesapám meghalt a dél-afrikai világbajnokság előtt, édesanyám pedig a brazíliai sikert nem érhette meg.
Milyen érzés látni a fiát az amerikai válogatott mezében?
Mindig nagy élmény, és mindig valami új. Nem voltam felkészülve erre a hihetetlen sikerre, amit elért Brazíliában, de persze minden pillanatát nagyon élveztem. Gyakran eszembe jut az első válogatottsága, amely 2002-ben volt
Ecuador ellen. Nagyon fiatal gyerek volt, féltettem a feladat súlyától. Sokat változott, sokat fejlődött, de megmaradt jó embernek. Nagyon jó apa, és nem szállt el a sikertől sem. Nagyon büszke vagyok rá. Most már nem nagyon tud úgy kimenni az utcára, hogy ne ismerjék fel. Megállítják, beszélni akarnak vele, közös fényképet készítenek. Ezt a gyerekei viselik nehezebben – ha valaki megkérdezi az apjuktól, hogy „Are you Tim Howard?”, akkor a kislány válaszol: „He’s not!” („Te Tim Howard vagy?” „Nem, ő nem az!”). Szerencsére nem veszi komolyan ezt az őrületet, nincs eltelve magától, helyén maradt az esze – még nevetni is tud magán.
Előkerülnek az újságok – a vb óta megszaporodtak a címlapos megjelenések, még a Wall Street Journal első oldalán is ott díszeleg a fotója, pedig az egy gazdasági újság. Levelek is előkerülnek: az egyiket egy floridai szenátor írta, a másikban a magyar miniszterelnök gratulál a sikerhez. Szóba kerül egy kényes téma is, Tim gyerekkori betegsége, a Tourette-szindróma.
Ez egy idegrendszeri probléma – mondja Eszter –, Tim esetében önkéntelen rángatózásokkal és hangadással, valamint tikkeléssel járt. Sosem tudott nyolc órát egyfolytában végigaludni, nagyon félt a hangos zajoktól, úgy tűnt, mintha az idegei nagyon közel lettek volna a bőréhez. Az évek során megtanulta ezt kezelni – profi sportolóként annyira koncentrál a mérkőzésre és a feladatára, hogy kontrollálni tudja a rángatózást.
A betegsége miatt nem volt a legjobb diák az iskolában, és én azt reméltem, hogy talán meg tud valahogy élni a fociból, lesz egy kis lakása, talán egy kocsit is kifizethet, és akkor már elértünk valamit. Ehhez képest volt olyan év, amikor Amerikában ő volt a legtöbbet adományozó sportoló.
Megnézzük a nagymamáknál kötelező unokafotókat is, és kiderül, már ők is fociznak. A kislány lovagol is, a fiú pedig a kosárlabdát, az amerikai futballt és a baseballt is űzi. Tim pedig minden nyáron kapusiskolát szervez itt Floridában, immár harmadik éve.
Következő állomásunk Liverpool – mivel Tim a zsúfolt programja miatt nem tud élni a közmédia magyarországi meghívásával, mi megyünk hozzá forgatni. Egyébként a túlterheltségre panaszkodó magyar labdarúgónak tanulságos lehet az Everton FC szeptember 13. és 27. közötti programja: három bajnoki mérkőzés (idegenben a West Bromwich és a Liverpool, otthon pedig a Crystal Palace ellen), Ligakupa-meccs a tavalyi címvédő, Swansea City otthonában, ráadásul Európa-liga meccs otthon a Wolfsburggal.
Ez utóbbira megkapjuk Tim jegyeit – egy játékosnak négy belépőhöz van joga, és mivel nemrég elvált, a család Memphisben él, nekünk adja a neki járó adagot. A csapat öt év kényszerű szünet után tér vissza a nemzetközi kupaporondra, ezért nagy a készülődés, de én előzetesen nem fogadnék nagy összeggel az Everton sikerére.
Vásárolok egy Tim Howard-pólót a hivatalos boltban (75 fontba, csaknem 30 ezer forintba kerül), és örömmel látom, hogy a stadionban még szép számmal akadnak, akik a 24-es számú sárga kapusmezben virítanak a hagyományos Everton-kék trikó helyett.
Telt ház előtt kezdődik a meccs, amelyet a német csapat kezd jobban, de aztán a 15. percben mindjárt góllal fejeződik be az első jelentősebb Everton-támadás: hatméteres, közeli lövés, a labda a kapus és Rodríguez között ide-oda pattog, majd a hálóban köt ki. Öngól. A németek tovább nyomnak, de a 35 éves magyar-amerikai kapus jól véd. Az első félidő hosszabbításában egy visszapattanó labdát az Everton-csatár, Mirallas „eltör”, de így lesz éppen jó Colemannak, aki közelről a hálóba fejel, 2–0.
A második félidő is jól kezdődik a hazaiaknak, igaz, ehhez egy súlyos bírói tévedés is kellett: a 47. percben Konche a tizenhatoson kívül szabálytalankodik, a bíró tizenegyest ítél, Baines bevágja. Ezután igazi Tim-parádé következik, egymás után hárítja a veszélyesebbnél veszélyesebb német lövéseket. Például Rodríguez 19 méteres, tökéletesen helyezett szabadrúgását tornássza ki a hosszú felsőből, majd újabb bravúrokat mutat be. Összesen tizenkettőt – másnap azt olvasom a Daily Mirrorban, hogy ezzel Európa-liga-csúcsot döntött. Tim nagyszerű teljesítményéből az sem von le semmit, hogy a hosszabbításban tehetetlen volt Rodríguez újabb szabadrúgásánál, így az Everton végül 4–1-re megnyerte a meccset.
Másnap a csapat edzőközpontjában, a Finch Farmon várunk Howardra – azt nem engedik meg, hogy forgassunk a tréningen. A másik teremben fiatal játékosoknak tartanak taktikai értekezletet. Az elemző a falra vetített képen egyenként „megfogja” a játékosokat, és új pozíciókba „helyezi” őket – azóta is azon gondolkodom, ezt milyen technikával tudta megcsinálni.
Timet a csapat sajtófőnöke hozza, aki szerencsére nem ragaszkodik ahhoz, hogy végig bent maradjon a beszélgetésen. A kapus őszintén örül a neki hozott fűzős labdának, amelyen Puskás aláírása díszeleg – természetesen ismeri a leghíresebb magyart, és megígéri, hogy az ajándék új lakása dísze lesz.
Édesanyjával és testvérével
Nagyszerű gyerekkorom volt bátyámnak és nekem. Egy idősebb testvérem van, és nagyon sok időt töltöttünk a nagyszülőkkel. Összetartó család voltunk, anyám, nagybátyám és a nagyszüleim. Nagypapa rengeteg történetet mesélt a háborúról és Magyarországról – mi nagyon jól ismerjük az örökségünket.
Emlékszik valamire, ami tipikusan magyar? Néhány szóra, ételre?
A kedvenc ételem a „csirkepaprikás” (ezt is magyarul mondta – a szerző). A szavakkal már gondban vagyok, mert édesanyám próbált ugyan engem és a bátyámat magyarul tanítani, de mi nem voltunk túl jók ebben. De ha bárhol magyar szót hallok a világban, azt felismerem, mert a gyerekkoromra emlékeztet. A nagyszüleim és az édesanyám együtt mindig magyarul beszéltek.
Milyen a kapcsolata az édesanyjával?
Ő a mindenem, a legjobb édesanya a világon, amilyenről csak egy gyerek álmodhat. Keményen dolgozott, hogy minket elvált szülőként felneveljen, de közben nem felejtett el szeretni. Megmutatta nekem és bátyámnak a helyes utat, hogy éljük az életünket, hogyan kezeljük a többi embert. Büszkék vagyunk a magyar örökségünkre, és erről bátran beszélünk az embereknek.
Nem túl gyakori, hogy egy amerikai kapust igazoljanak Angliába, ráadásul olyan világhírű csapathoz, mint a Manchester United, ahol azelőtt éppen az aktuális világbajnok kapus, Fabien Barthez védett. Hogy esett önre a választás?
Nem tudom. Huszonhárom éves voltam, épp a New York-i MetroStarsnál voltam, amikor egyszer csak csörgött a telefonom, hogy a Unitedtől keresnek. Nagy kihívás volt nekem egy Bajnokok Ligája-győztes csapathoz kerülni. Később megtudtam, hogy Sir Alex Ferguson stábja évek óta figyelemmel kísérte pályafutásomat, még az ifjúsági világbajnokságra is eljöttek miattam Nigériába.
Mit gondol, melyik mérkőzés volt a legfontosabb a pályafutása során?
Nehéz kérdés, sok fontos meccset játszottam. Talán az első válogatott találkozóm az amerikai nemzeti csapatban. Huszonkét éves voltam, és ez volt a bizonyíték, hogy jó irányba tartok.
Azt gondoltam, hogy az idei, Belgium elleni vb-nyolcaddöntőt fogja említeni.
Az a legutóbbi mérkőzésem válogatott mezben. Ahogy az ember idősebb lesz, egyre tapasztaltabbá válik, és ezt a tapasztalatot jó esetben tudja hasznosítani. Ilyen értelemben ez is nagyon fontos mérkőzés volt, úgy gondolom, nem játszottam rosszul.
Egy a rekordot jelentő 16-ból: Tim-védés Belgium ellen
A világbajnoki nyolcaddöntő után nagyon sok üzenetet, telefonhívást kapott. Melyik volt a legérdekesebb?
Hívott az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Barack Obama, és ez nagyon kedves gesztus volt tőle – a legtöbb embernek nem adatik meg, hogy vele beszélhessen.
Elhitte, hogy ő van a vonal másik végén?
Igen, mert ez nem úgy van, hogy egyszer csak megszólal a telefon, és az elnök beleszól, hanem egy csomó előkészületet igényel. De nagyon fontos hívás volt az is, amikor a lányom keresett a mérkőzés után, és azt mondta, büszke rám.
Nagyon sok humanitárius akcióban vesz részt. Miért fontos segíteni a rászorulókon, különösen a beteg gyerekeken?
Alapvetően sokat számít, hogyan viszonyulsz a többi emberhez, és mi a fontos az életedben. A futball szakma és szenvedély, de mindenkinek van valamilyen szenvedélye. A legfontosabb, hogy hasznosan éljünk, és ha megtehetjük, akkor másoknak is segítsünk jobb életet élni. Ha tudunk javítani valakinek az életminőségén, ha önbizalmat adunk neki, az a legfontosabb dolog az életben. Vallásosan neveltek, és a hitem segít nekem túlélni a futball és a hétköznapi élet hullámvölgyeit. A Jézus Krisztusba vetett hitem tartja bennem a lelket, ez tesz boldoggá, magabiztossá a pályán és azon kívül is.
Meglehetősen sok tetoválása van. Akad olyan is, amely a magyar gyökereire emlékezteti?
Igen, van. A bal karomon például nagyapám magyar katonai egyenruhában. Mellette az édesanyám, és a mellemre tetováltattam a nagyszüleim nevét: Fekete Pál és Éva.
A pletyka szerint magyar állampolgársága, útlevele is van. Igaz ez?
Igaz. Valljuk be, az EU-s állampolgárság a Premier League szigorú munkavállalási szabályai miatt sem hátrány, bár gondolom, stabil amerikai válogatottként nincs szüksége kiskapukra.
Nagyapám nagyon elkötelezett volt Magyarország, a magyarság iránt, így ez nekem is fontos. Nem volt túl bonyolult visszakapni a magyar állampolgárságot, ezért én is megkértem.
Járt valaha Magyarországon?
Egyszer, amikor a Manchester Uniteddel Budapesten játszottunk a Bajnokok Ligájában-selejtezőjében. (A 0–3-ra végződő Debrecen–Manchester United meccsen a kispadon ült Tim 2005 augusztusában – a szerk.)
Tervezi még, hogy eljön?
Nagyon szeretnék Magyarországra menni. Nem azért, hogy futballozzak, hanem mert meg szeretném nézni az ottani életet.
Hívta már valaki Magyarországról?
Igen, a miniszterelnöktől kaptam egy nagyon kedves meghívást. Nagy megtiszteltetés egy ilyen fontos embertől levelet kapni. Határozott szándékom elmenni és felfedezni Budapestet.
Mikor kerülhet erre sor?
Az első adandó alkalommal. Profi futballistaként nagyon kevés a szabadidőm, de ahogy lehet, elmegyek. Meg akarom nézni a családom régi házát Budapesten, ahol édesanyám élt gyerekként.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)
