Tényleg futball-világhatalom lesz Kína?

 

 

Szöveg John Duerden Kiegészítő riportok Marcus Alves Fordítás Kovács Gergely

 

Ha a pénzügyi oldalát nézzük, a kínai Szuper Liga máris veri az európai második vonalbeli bajnokságokat, például a hollandot vagy a portugált – mondja Joseph Lee, az indonéziai születésű brazil játékosügynök, aki számos Brazília és Kína közti szerződéskötés szemtanúja volt az utóbbi időben. – Kína felzárkózott gazdaságilag, és a világ legnépesebb országában a lakosság nagyjából harminc százaléka foglalkozik a labdarúgással. Ha sikerülne őket beterelni a stadionokba, itt lenne a legnépesebb szurkolótábor a világon. A japán futballnak évtizedekre volt szüksége, hogy nemzetközi szinten is elismert legyen, a kínainak is ezt az utat kell végigjárnia, és akkor viszonyítási pont lehet világszerte.”

Most (cikkünk 2016. áprilisában jelent meg – a szerk.) épp e folyamat közepén járunk. Novemberben 50 ezer Kuangcsou Evergrande-szurkoló ünnepelte önfeledten, hogy csapatuk megnyerte az Ázsiai Bajnokok Ligáját. Ez volt a csapat második kontinenssikere három éven belül, ráadásul egymás után ötször lettek hazai bajnokok. A buli késő éjjelig tartott, de a klubvezetőség már a következő lépésen töprengett, történetesen: hogyan lehetne megnyerni a FIFA klubvilágbajnokságát, és így bekerülni a világ tíz legjobb csapata közé. A Kuangcsou lett az első kínai csapat, amely őrületes pénzeket kezdett befektetni, de ahogy azt a legutóbbi események is mutatják, messze nem az utolsó.

 

Egyre több kínai együttes szeretne világszerte a címlapokra kerülni, miközben helyi szinten nyeri a trófeákat. Ezen a télen öten követik a nyáron Kínába igazolt Demba Bát és Paulinhót, név szerint Fredy Guarín, Jackson Martínez, Ramires, Gervinho és Alex Teixeria. Az öt játékos négy különböző klubba szerződik. (J. Martínez és Gervinho azóta visszatért Európába – a szerk.)
„A klubok külföldieket vásárolnak, és ez segíti őket abban, hogy gyorsan fejlődjenek – mondja a montenegrói válogatott Dejan Damjanovics, aki 2013-ban igazolt a Csiangszuba. – Kína hosszú időn át Dél-Koreával és Japánnal versenyzett, most viszont az egész világgal szeretne. A Csiangszu nem a legnagyobb helyi klub, de jó eséllyel válhat naggyá.”

Az igazolási díjak csak a nagy terv egy részét képezik. Az egyesületek számos tervvel készülnek hosszabb távra is. A cél, hogy a világ második legnagyobb gazdasága a futballban is ezt a helyet vívja ki magának. Ha a kínai politikára és diplomáciára esik a szó – taktikájuk az, hogy kis lépésekkel haladnak előre, és évek, évtizedek alatt aratják le a munka gyümölcsét –, a nemzetközi kapcsolatokat tanuló diákok és a sajtó munkatársai kicsit visszavesznek a hangerőből. Ha azonban a futballról van szó, nincs ez az óvatosság, és a kínai tempó is gyorsabb. A hatalmas ország a világ legjobbja, vagy a legjobbak egyike szeretne lenni ebben a sportágban, és minél hamarabb, annál jobb.
„A mi csapatunknak nincsen költségvetése – mondja Gabriel Skinner, a Tiencsin Csüancsien brazil segédedzője. – Ha pénzre van szükségünk, továbbítjuk a kérésünket az elnöknek, aki eddig minden segítséget megadott. A felkészülési időszakban Brazíliában edzőtáboroztunk, amihez összesen egymillió dollárra volt szükségünk. Egy telefon és néhány perc kellett ahhoz, hogy a vágyunk teljesüljön.„

 

Az elnök arra is figyelmeztetett: a fő feladunk az, hogy megteremtsük a helyi futball hagyományait, az nem működik, hogy rengeteg pénzért hozunk három-négy külföldit, de ebből Kína semmit sem profitál.” A labdarúgásra költött összeg ezen a télen minden eddiginél nagyobb volt, de a pénz már 2010 óta ömlik a kínai futballba, az Evergrande nevű ingatlanfejlesztő cég ekkor vette meg a bundarészvétel miatt a másodosztályba száműzött Kuangcsout.
Az elmúlt évtized végéig a kínai futball a következőkről volt híres: korrupció, botrányok. Ennek hatására a szurkolók és a szponzorok elfordultak a sportágtól. Az elmúlt években eldöntötték: megtisztítják a játékot. A kormány, amely eddig az asztaliteniszre és a tornára fókuszált (kiválasztották a megfelelő „áldozatot”, agyonnyomták edzésekkel, majd várták, hogy beguruljanak az aranyérmek), tudta, hogy az első lépés a teljes megtisztulás.

Drákói volt a szigor: 2009-ben vezetőket, játékvezetőket és játékosokat állítottak bíróság elé. 2012-ben két egykori szövetségi elnököt ítéltek egyenként egy évtizednyi börtönre. Már egy ideje tudni lehetett, hogy Hszi Csin-ping lesz a Kínai Népköztársaság elnöke, ahogy azt is, hogy a politikus elkötelezett az iránt, hogy véget vessen a futball gyenge teljesítményének. Tervei közt szerepelt, hogy a kínai sportipar értéke meghaladja a 850 milliárd dollárt. Továbbá hogy az ország világbajnokságot rendezhessen, a válogatott pedig vb-címet szerezzen.
Azonban nem mindegyik klub lőtt be magának ennyire nagy ívű terveket, mondja Ma Tö-hszing, a népszerű Titan Sport magazin egyik országszerte ismert sportújságírója. „Ők egyszerűen csak szeretnének mérkőzéseket és címeket nyerni, és úgy látják, ehhez a legegyszerűbb, ha külföldről szerződtetnek játékosokat. Hogy ez mibe kerül, az nem számít.” Ma szerint a klubok a politikusok és a kormány kedvében akarnak járni. Az akarat ugyanis – folytatja gondolatmenetét – fentről jön.

Jelenleg a Kuangcsou Ázsia legjobb csapata, bár otthon egyre többen próbálják letaszítani a trónról, és erre nem sajnálják a pénzt. Európában sokan úgy vélik: ez a tempó nem fenntartható. Ugyanakkor elfelejtik, hogy a világ egyik legnagyobb gazdaságáról beszélünk, amelynek nem jelent problémát stadionokat építeni Dél-Afrikában vagy gyorsvasutakat Délkelet-Ázsiában, és az ország valószínűleg abba sem fog beleroppanni, ha még megvásárol néhány magasan jegyzett brazil labdarúgót. A pénzügyi szakértők nem látnak különösebb veszélyt, még akkor sem, ha egyébként lassult a gazdaság bővülése. Kínának megvannak a forrásai, és ami még ennél is fontosabb, a politikai akarat sem hiányzik.

Simon Chadwick, a Salford University professzora régóta tanulmányozza már a kínai labdarúgást. Úgy látja, a költekezés nem áll majd le. „A pénz jelentős része állami forrásból származik – mondja. – Különösen igaz ez a tartományi szinteken. Ugyanakkor az összegeket valójában a vállalkozói szektor termeli meg, és pumpálja bele a sportágba, mert szeretne megfelelni a politikának.” Ezt az álláspontot Tim Cahill is osztja. Az utóbbi időkig ő volt az egyik legnagyobb név a kínai labdarúgásban (azóta már Indiában légióskodik – a szerk.). A Sanghaj Senhua sztárja azt jövendölte, hogy már nincs messze egy 100 millió dollár értékű igazolás az ázsiai országban. A befektetések nem csupán egy forrásból érkeznek. Az Evergrande hatalmas hasznot húzott a kínai ingatlanrobbanásból, és az így szerzett pénzt többféle vállalkozásba fektette be. Épp elég fejtörést okoztak az Ázsiai Labdarúgó-szövetségnek, amikor a Bajnokok Ligája-mérkőzéseiken saját márkájú vizeiket fogyasztották. Nem mindegyik klubot segítik ingatlanvállalkozók. A 2015-ös év második helyezettje, a Sanghaj SIPG mögött a Sanghaj International Port Group áll, ez a cég felügyeli a sanghaji kikötők polgári termináljait. A Csiangszu nemrégiben még középszerű kiscsapat volt, ám később megvette a kiskereskedelmi óriás, a Suning. A Santung Lunenget a világ legnagyobb villamossági cége, a State Grid Corporation of China vette meg.

A politikai kapcsolatok is nagyon sokat számítanak, de az említett tranzakciók közül nem egy a brandet is segítette. Például a Suning több mint ezer boltját nagyban népszerűsítette az a puszta tény, hogy Ramires és Alex Teixeira a Csiangszuba igazolt. A klubok adásvételén nyerni is lehet. Az Evergrande mindössze 15 millió dollárért vette meg a klubot 2010-ben, majd folyamatosan tette bele a pénzt. 2014-ben az 50 százalékát eladta az Alibaba internetes kereskedelmi portálnak, a vételár 180 millió dollár volt.
Kína a saját határain kívül is terjeszkedik. Jackson Martínez akkor igazolt az ázsiai országba, amikor egy kínai egyesület nagy összeget fizetett érte egy félig kínai tulajdonú spanyol klubnak. Azok a hírek, amelyek Portugáliából érkeztek (a másodosztály kínai szponzorának köszönhetően tíz kínai játékos kap játéklehetőséget az ország legjobb csapataiban), egyelőre úgy tűnik, nem állják meg a helyüket, de azt azért alátámasztják, hogy a külföldön befektető ázsiaiak egyik szeme mindig ott van az anyaországon. Korábban már történt hasonló. Amikor az Everton 2002-ben megvette Li Tiét, a klub maga is meglepődött, hogy csomagban kapta vele Li Vej-fenget is. 2015 júliusában a Rayo Vallecano szerződtette Cang Cseng-tungot, mert a csapat szponzora kínai. Az edző, Paco Jémez az ott tartózkodása alatti legrosszabb döntésnek minősítette az esetet, mert „a szponzor nem szólhat bele személyi kérdésekbe”. Cangot ismét a kínai fővárosban érte az év vége.

A keletre érkező játékosok többsége még mindig dél-amerikai. A brazilok mindig is nagyon népszerűek voltak Kelet-Ázsiában, és Sao Paulóból bejáratott út vezet Sanghajba, Szöulba és Szapporóba. A szamba még mindig izgalomba hozza a világnak ezt a részét. Manapság már jobb játékosok tartanak ebbe az irányba, mint korábban, mert nagyobb összegeket fordítanak a fizetésekre. Brazíliában már arról folyik a vita, hogy jót tesz-e a játékosoknak – a 2015-ös bajnok Corinthians keretéből négyen távoztak Ázsiába – és a válogatottnak ez a fajta elvándorlás. Pekingben ugyanakkor örülnek, mert a külföldiek emelik a bajnokság színvonalát, és a helyiek sokat tanulhatnak tőlük.

„Azok a légiósok, akik nem csak a pénzért jöttek Kínába, biztosan sokat tudnak segíteni a helyi társaikon – mondja Damjanovics. – A kínaiak még mindig nem annyira jók, mint koreai vagy japán társaik, de a különbség egyre csökken.” A Kuangcsou futballistái máris sokat fejlődtek, bár tegyük hozzá, sokat segíti a helyi futballt, hogy olyan edzők dolgoznak az országban, mint Marcello Lippi és Luiz Felipe Scolari (utóbbi 2018-ban visszatért Brazíliába – a szerk.)
A külföldiek lehetőségei ugyanakkor korlátozottak is, hiszen egy csapatnak öt határon kívülről érkezett tagja lehet. Az egyiknek ázsiainak kell lennie, a maradék négy közül pedig csak három léphet pályára egy időben. Ha egy kínai együttes pályára lép, ott minden esetben hét kínainak kell kiállnia. A nagyobb klubok sok mindent megtennének, hogy megváltoztathassák ezt a szabályt.

E pillanatban ahhoz, hogy egy gárda az élvonalban is megállja a helyét, fontos, hogy legyenek jó hazai játékosai. A Csiangszu drukkerei nem is tagadják, örülnek a nagy külföldi neveknek, ugyanakkor egy kicsit meghökkentek azon, hogy klubjuk, amelyik az utóbbi időben vált igazán tehetőssé, milyen tempóban szerződteti a légiósokat. „Egyrészt nagyon izgalmas ez az egész, másrészt viszont nem látjuk, van-e mögötte bármilyen stratégia – mondja Luo Ming, a csapat szurkolója. – Mindenkit megveszünk, aki külföldön híressé vált. Nem számítana, mennyire jók vagy gyengék, ha vannak megfelelő hazai játékosaink. Közülük viszont eladtuk a legjobbakat, és nem építettünk be a helyükre senkit. A legtöbb kínai klubban ma már játszanak jó külföldiek, muszáj lesz a sajátjainkra koncentrálnunk, ők lesznek a különbség két csapat közt.”

A kínai labdarúgók jelenleg nem elég jók ahhoz, hogy nemzetközi színtéren is megállják a helyüket. Innen nem érkeznek játékosok a nagy európai bajnokságokba, ahogy Japánból és Dél-Koreából. Ennek igen egyszerű az oka: az ország még nem termelte ki ezeket a tehetségeket. Ez alól talán csak a Csiangszu futballistája, Csang Lin-peng lehet kivétel, iránta a Chelsea és a Real Madrid is érdeklődött. A védő kétségkívül jó játékos. De nem sok társa akad. Igaz, ők még az értékelhetetlen utánpótlás-nevelésből érkeztek, középszerű edzők foglalkoztak velük, és az orvostudomány sem sietett a segítségükre.
Ez mindig is problémát jelentett, de van egy ennél is nagyobb. Hiába mondják sokan, hogy az 1.3 milliárd lakosú ország előbb-utóbb kitermel tizenegy olyan játékost, akik magas szinten képviselhetik hazájukat a nemzetközi porondon, az emberek egyszerűen nem fociznak. 2010-ben kevesebb mint tízezer 12 éven aluli játszott igazoltan. Ez a gyenge teljesítmény valódi oka. Elég csak körbesétálni Sanghajban vagy Pekingben, nincsenek az utcán vagy a parkban focizó gyerekek. A szülők szerint ugyanis ez a sportág nem megfelelő karrierlehetőség.

2014 novemberében az oktatási miniszter úgy döntött, kötelezővé teszi a futballoktatást az iskolákban. A következő esztendőre 20 ezer suliban lesz új focipálya. Ezzel azt szeretnék elérni, hogy 100 ezer igazolt játékos legyen. Az olyan klubok, mint a Csiangszu, sokat fektettek már be eddig is az akadémiáikba, a kormány pedig szeretné, ha az egész országban épülnének új létesítmények.
Tom Byer utánpótlás-szakértő a kínai kormány alkalmazásában a program felelőse. „Az oktatási minisztérium 37 millió fontnyi összeget kért a kabinettől erre a célra, a helyi kormányzatok is hozzáteszik a magukét, valamint a magáncégek, szponzorok is szép összegekkel szállnak be.”
A gyerekek biztosan nem járnak majd rosszul. A labdarúgás mindig is népszerű volt errefelé, de a bajnokság most robbanás előtt áll. Most születik majd új megállapodás a tévés közvetítések összegéről, és a tavaly még egymillió fontnyi összeget érő jogok 132 millióra ugranak majd.

Több pénz fog befolyni, nő a közönség száma (ebben az idényben átlagosan 25 ezren látogattak ki a mérkőzésekre), emelkednek a fizetések, és a hivatás egyre elfogadhatóbbá válik a gyerekek és a szülők szemében is. Ha meglesznek a jobb felszereltségű létesítmények, a megfelelő minőségű edzések és az iskolai oktatás, egyre több gyerek akar majd labdarúgó lenni. De akad majd újabb probléma is: a kreatív posztokon mindenütt légiósok lesznek, kiszorítva a helyieket.
Minden gond ellenére a kínai labdarúgás szép reményekkel készülhet a jövőre. Mindennek a kulcsa, hogy szülessenek meg azok a kínai játékosok, akik futballnagyhatalommá tehetik az országot.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. áprilisi számában.)