A cikk 2015. decemberében jelent meg!
Kérdezzük csak meg bármelyik labdarúgót, mi a különbség egy sima győzelem és egy nehezen kiharcolt döntetlen között, a válasz ugyanaz lesz: „A közönség. Nekik köszönhetjük a sikert, nélkülük nem jött volna össze.”
Sokat számít a hazai pálya előnye a modern futballban. A pályaméreteket ma már szabvány határozza meg, csak nagyon kis változtatásokra van lehetőség, a talaj minősége pedig olyan nagymértékben fejlődött, hogy a libalegelő ma már történelem. Eközben az utazás modern lehetőségei az idegenbeli meccsekre eljutást is elviselhetővé, kényelmessé tették, a játékosok teljesen kipihenten léphetnek pályára otthonuktól távol is.
Ezek szerint a hazai pálya utolsó előnye ma már tényleg csak a kőkemény, partizán közönség. Tényleg így van ez?
A hazai győzelmek aránya az angol futball-liga 1888-as megalapítása óta folyamatosan hanyatlik, a 20. század fordulóján még 60 százalék volt, ma már csak 40. Sőt október közepéig 80 Premier League-mérkőzésből csupán 27 ért véget hazai győzelemmel, ami 33.75 százalékot jelent.
A hazai közönség jellemzően elégedetlen, és elégedetlenségének rendre hangot ad már a félidő előtt. Akkor hát mit tesz hozzá valójában a játékhoz? A fejlődés jelenlegi fokán elképzelhető, hogy a „B-közép” néha már inkább hátrányt jelent?
Lehet, hogy halványul már a hazai pálya előnye, de egyes felmérések szerint még így is meccsenként 0.3 gólt és fél pont előnyt jelent a meccs/idény arányban. Nem szabad alábecsülnünk továbbá azt az inspirációt sem, amit az jelent, hogy a csapat szeretne bizonyítani az otthoni közeg előtt.
A kérdést a tudomány is boncolgatja. Az amerikai Wisconsin-Madison Egyetem tanulmánya az androgén receptorokat – az agy tesztoszteronfogadó központjait – vizsgálta úgy, hogy hím egereknek adott olyan feladatokat, amelyekben győzniük kellett. Azt figyelték meg, hogy a tesztoszteronszint emelkedett, amikor sikerült nyerniük, ám egyenesen kivirágzott, amikor a diadalt saját területükön, egy csoport részeként érték el. Röviden: az emlősök úgy kondicionálódtak, hogy jobban izgalomba hozza őket az övéik előtt aratott siker.
„Az ember a lelke mélyén tudja, hogy nagyon sokan gyűltek össze viszonylag szűk helyen olyanok, akik szeretik őt – mondja a Brentford sportpszichológusa, Tom Bates.
A Stoke szurkolói az őrület határán, amikor Sidibe bevágja a Villának
– Minél több játékos tudatosítja ezt magában, annál valószínűbb, hogy jól fog menni a csapatnak. Szeretnének ugyanis megfelelni az várakozásoknak.”
Viszont az a tudat, hogy figyelnek, terhelővé is válhat, ha a dolgok rosszra fordulnak.
„A szurkolók a játékot tűzdelő kisebb szünetekben válnak igazán fontossá, mondjuk egy szabadrúgás készületeinél, egy támadást követően vagy a félidei kezdésnél – folytatja Bates. – Még az edzőre is a játékosok kevesebb mint harminc százaléka figyel ilyenkor, annyira a játékra koncentrálnak.
A szurkolók ezeket a szüneteket tudják kihasználni. A labdarúgóknak pedig nagyon kell a támogatás, különös, hogy érzelmileg mennyire rászorulnak az ilyesmire.”
A Liverpool korábbi védője és csapatkapitány-helyettese, Jamie Carragher nagyon hisz a hazai közönség fontosságában, és abban, hogy annak szerepe már a mérkőzés előttre is kiterjed.
„A legnagyobb biztatást a bemelegítéskor képes adni a közönség – mondja az FFT-nek. – Ha a stadion tele van, a hangulat pedig vibrál, tudod, hogy ez a segítségedre lesz. Ha pedig véletlenül korai gólt kapsz, a közönségből erőt meríthetsz, legalább tíz százalékkal emeli a teljesítményed. Az ellenfélre és a játékvezetőre is hatással van a közönség. Joe Cole mondta nekem, hogy sem a 2005-ös, sem a 2007-es BL-elődöntőn nem tudott koncentrálni a Chelsea Liverpoolban játszott meccsein, annyira hangos volt a lelátó. Épp annyira érintette őket negatívan, amennyire minket pozitívan. A Chelsea akkoriban sokkal jobb csapat volt, mint a miénk, de a zaj nekünk dolgozott. Őrületes volt, akkora, hogy attól tényleg megfekhet egy csapat.”
Sehol sem inspirált még csapatot annyira látványosan a közönség, mint a Stoke City Britannia-stadionjában. Ez az egyetlen olyan pálya a Premier League-ben, ahol átlépték már a száz decibelt.
„Minden egyes mérkőzésnek, különösen az első élvonalbeli idényünkben, 2008–09-ben, olyan hangulata volt, mint egy kupadöntőnek” – állítja a Stoke egykori csatára, Mamady Sidibe. Abban az idényben a frissen feljutott csapat mindössze öt mérkőzést veszített el otthon, ezzel a 12. helyen végzett a tabellán. Ha nem így alakul, valószínűleg kiesik, mert idegenben csak tíz pontot sikerült összeszednie. „Szó szerint igaz, hogy nem hallottam a két méterrel mellettem üvöltöző csapattársaimat – folytatja Sidibe. – A közönség viselkedésében mindig volt valami fenyegető. Sohasem felejtem el az első hazai mérkőzésünket az Aston Villa ellen 2008 augusztusában. Három kettőre nyertünk, és én lőttem a meccset eldöntő gólt a ráadás perceiben. A szurkolóknak elképesztően nagy szerepük volt abban, hogy így alakult az eredmény. Elérték, hogy higgyünk magunkban, mi pedig szerettünk volna hálásan viselkedni velük. Mindenki megőrült, amikor belőttem azt a gólt.”
Azért a felfokozott otthoni hangulat másról is szól, nem csak arról, hogy sikerüljön legyőzni a jobb ellenfelet. A sporttudomány egyre többet foglalkozik azzal, miként befolyásolja a hazai hangulat a játékvezetőket. Ryan Adam és Mark Boyko 2007-es, a Journal of Sportsban megjelent tanulmánya arra mutat rá, hogy a Premier League történetében a hazai csapatok fele annyi sárga és piros lapot kaptak, továbbá 50 százalékkal több büntetőhöz jutottak.
Nem nehéz elhinni, hogy léteznek ilyen anomáliák – igaz, a Manchester United ellen például azért nem sokan harcoltak ki tizenegyest a ’90-es években és a 2000-es esztendők elején az Old Traffordon, mert messze a legjobb csapat volt, és nem sokan jutottak el a tizenhatosáig – de az ilyen vizsgálatok azt sugallják, hogy általánosan elterjedt a hazai csapatok megsegítése.
Carra: Az őrült lárma segíthet a riválisokkal szemben
Az egyik legtöbbet hivatkozott kísérlet során negyven játékvezetőt kértek meg arra, hogy felvételről nézze és „vezesse” végig a Liverpool Leicester elleni, 1999-es, 1–0-s hazai vereségét. A felének a hangot is rátették, a másik felének némán kellett megtekintenie a mérkőzést. Azok, akik hangot is kaptak, többször döntöttek a hazaiak mellett. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a bírók tudat alatt is az otthon játszó csapatnak kedveznek, így védik magukat a stresszes helyzetektől.
„Csak a magam nevében beszélhetek, de sosem éreztem azt, hogy befolyásol a közönség. De, hogy tudat alatt mi történik, azt már ki tudja?” – vetette fel Jeff Winter korábbi Premier League-játékvezető. Az ő esetében pont fordítva működött, ha mégis észrevett magán valami részrehajlást.
„Ha játékvezetőként épp az ellenséges közeg elé vonultam ki, pláne úgy, hogy már voltak is közös élményeink az adott szurkolókkal, a természetem szerint nem éreztem úgy, hogy segítenem kellene rajtuk. A szegény kis Bolton Wanderers megkapja a kétes helyzetekben is a szabadrúgást, mert a csintalan Manchester United-szurkolók épp rólam énekelgetnek.”
Lehet, hogy működik José Mourinho összeesküvés-elmélete, és ezért nem jut a Chelsea büntetőhöz?
A 12. játékos efféle tudományos megközelítése nem várt változásokat hozott az ezredfordulón. Az a hatás, amit a hazai közönség gyakorolhat egy mérkőzés kimenetelére, annyira fontossá vált, hogy a stadionok tervezésénél az akusztika legalább olyan lényeges szempont, mint a pálya minősége és a mosdók száma. A Tottenham három év múlva elkészülő arénájáról úgy sejtjük, a leghangosabb lesz egész Nagy-Britanniában.
„Legalábbis ez a cél – mondja Christopher Lee, a stadion építésze. – Szempont volt a tervezésnél, hogy a lehető legjobb hangulat uralkodhasson benne. Igazi művészi kihívás, hogy a legtöbbet nyújtsuk a szurkolóknak. Éveket töltöttünk azzal, hogy minden egyes millimétert megtervezzünk a katlanban, így a lelátók nagyon közel lesznek a pályához, a drukkerek azt érezhetik majd, hogy részei a játéknak.”
Lampard nem járt jól a hazai szurkolókkal
Hozzáteszi még, hogy az akusztika alapja egyrészt a hang visszapattanásának ideje, másrészt az: miként érheti el a legtisztább formájában egy ének a stadion másik végét.
„A U2 hangmérnökeivel dolgoztunk, hogy a tetőt olyanra tervezhessük, ami nem engedi ki a hangot, és az onnan visszaverődre megőrzi erejét. Ez a stadionkoncerteknél is az egyik legalapvetőbb szempont.”
A létesítmény lelke a 17 ezer ülőhelyes déli lelátó lesz, ami 35 fokos szögben dől majd.
„Azt akarjuk, hogy ott legyen a középpont, ahonnan árad majd a hangulat, a játékosokat is inspirálva. A hagyományos nézőtér tovább rezgeti a hangot, így az énekek is tovább szólnak, mert mindenki szinkronban marad a többiekkel. Amikor egy dal úgy hangzik, mintha három különböző helyről szólna, az zavaró, és sokan abbahagyják az éneklést.
Dolgoztam az Emiratesen is, és amikor először ültünk le beszélni Arséne Wengerrel, azt hittem, legjobban az öltözők érdeklik majd, de nem, leginkább a katlanról és a várható hangulatról kérdezgetett. A fenyegető atmoszféra érdekelte, ami szerinte ahhoz kell, hogy az ellenfél berezeljen, csapata pedig győzedelmeskedjen.”
A klasszikus lelátók szerencsére továbbra is divatban vannak, és ez nagyban köszönhető a Borussia Dortmund Sárga falának, ami nagyban ihlette meg a Tottenham új, déli lelátóját, továbbá a Liverpool híres Kop lelátójának. Ezeken a helyeken a vendégek valóban nem érzik magukat komfortosan.
„Ez pusztán pszichológia. A Kop önmagában elég, hogy beszippantson egy gólt az ellenfél kapujába – mondja Carragher. – Játékosként nagyobb hittel támadunk az irányába, és fordítva, ha védened kell azt az oldalt, nagyon komolyan veszed a feladatot, mert azok előtt a szurkolók előtt nem kaphatsz gólt. Ennek nem kellene számítania, de szerintem mégis számít.”
Ma már te is szólhatsz úgy egy stadionban, ahogy Bono
A Tottenham, amikor elhagyja a White Hart Lane-t, amely 1899 óta az otthona, szeretné elkerülni azokat a 12. játékos problémákat, amelyek az Arsenal életét nagyban megkeserítették. Könnyű azzal előhozakodni, hogy a klub 2006-ban elköltözött a Highburyről, és birtokba vette az Emiratest. A probléma azonban ennél mélyebb.
„Nem rózsaszín szemüvegen át nézem a múltat – mondja az Arsenal szurkolói csoportjának, a RedActionnek tagja, Raymond Herlihy. A csoport 2003-ban alakult azzal a céllal, hogy megadja a drukkolás dinamikáját, és az új stadionban ők most az énekfelelősök. – Kezdetben féltünk a költözéstől, de kiderült, hogy az akusztika tökéletes. A klub is nagyon jól állt hozzá, egymás mellé ültette a nagyhangú szurkolókat. Határozottan jobb lett a hangulat.
Mostanra azonban ez sokat romlott, ott ül negyvenezer bérletes tök csöndben. Amikor októberben három nullára vertük meg a Manchester Unitedot, tíz perccel a vége előtt sokan már elkezdtek szállingózni a stadionból, hogy elkerüljék a tülekedést a metrón. Meg kellett volna ünnepelnünk a játékosokat az elmúlt évek legnagyobb sikeréért, erre már félig üres volt a stadion. Tipikus »tyúk vagy a tojás« helyzet. Szinte csak akkor van lárma, ha nyerésre állunk. Ha gyengébbre sikerül a kezdés, a közönség nagyon gyorsan hangnemet vált, és az egész átmegy idegeskedésbe. A játékosok emiatt nem mernek kockáztatni, pedig az kellene a gólhoz. A jegyárak sem segítenek. Persze, nem jár automatikusan a győzelem, de ahhoz jogunk van, hogy hangot adjunk a véleményünknek, mert nagyon sokat kell fizetnünk azért, hogy áteresszenek a kapun.”
Vajon milyen hatással van az idegenben játszó csapatra, ha azt hallja, hogy a közönség a saját együttesét ócsárolja? „A Stoke-nál bementünk az öltözőbe, és azt mondtuk egymás közt, hogy a feladatunkat elvégeztük. Ha a közönség bennünket gyaláz, az minket demoralizál, az ellenfelet pedig jó helyzetbe hozza. A pfújolás nem válasz. Ha a játékosok melletted állnak, biztosan jobban fogsz játszani.” – így Sidibe.
Gyakran előfordul, hogy a hazai közönség egyetlen játékost szúr ki magának a saját csapatából. Frank Lampardot például gyakran kifütyülték pályája kezdetén a West Hamnél, mert az apja volt a segédedzője nagybátyjának, Harry Redknappnek.
„Amikor idegenben játszol, a sértések rendben is vannak, teljesen más a helyzet – írta önéletrajzában. – De otthon nem. A »Menj, és ülj le apáddal együtt!« jellegű bekiabálások mindennaposak voltak. Már az is megpróbáltatást jelentett, hogy csereként a padon üljek, és elérkezett az a pillanat is, hogy már nem akartam ott lenni.”
Ezért sem szívesen buzdítják a sportpszichológusok a játékosokat arra, hogy a közönségre mint érzelmi támogatóra tekintsenek.
„Akad itt némi ellentmondás, a terület nagyon összetett, nem csupaszítható le tisztán fekete vagy fehér állításokra – mondja Bates. – Nem lehet teljesen függetlenedni a közönségtől, néha énekel, néha nem. De az is kiszámíthatatlan, mit eredményez, ha túlzottan a szurkolókra támaszkodnak a játékosok. A futball hullámzó, hősből egy pillanat alatt közellenséggé válhatsz. Külön foglalkozom Saido Bearhinóval. Voltak problémái a West Bromnál, de sokat dolgozott rajtuk, és jól jött ki belőlük. A passzokra, a kapura lövésekre, a munkájára koncentrál, és nem a közönségre.”
A 12. játékos hatására bizonyító erejű példát hozhatunk Ukrajnából. A Sahtar Doneck 2014 júliusa óta Kijevben edz, és a tőle ezer kilométerre, nyugatra fekvő Lvivben játssza a „hazai” mérkőzéseit az orosz megszállás és az annak nyomán kialakult háborús helyzet miatt. Alig tudják megtöltetni a 35 ezres aréna felét, és általában a kilátogatók is inkább ellenük szurkolnak.
„Nagyon nehéz az élet a szurkolóink nélkül – panaszkodott a klub igazgatója, Szerhij Palkin. – Jelenleg ez a legnagyobb problémánk.
A Bányászok a második helyen végeztek a Dinamo Kijev mögött az előző idényben, ez először fordult elő a 2008–09-es évad óta. Nem kis mértékben azért, mert kilenc pontot veszítettek el hazai meccseiken. Korábban három idény alatt veszítettek tizenkettőt összesen.
Jamie Carragher pontosan érti ezt. „Nézzük csak meg az isztambuli döntőt! – utal a 2005-ös, a halálból visszahozott BL-fináléra, amelyen a Liverpool 0–3-ról egyenlített ki, majd nyert a Milan ellen. – A stadion hetven százalékban angol szurkolókkal volt tele, és ennek meg is lett az eredménye. Egyre feljebb húztak bennünket. Pedig a félidőben még az járt a fejemben, hogy b…meg, kiszúrtunk velük.”
Nem kőbe vésett törvény, de az látszik, hogy a szurkolók abban lehetnek a kedvenceik segítségére, ha magukkal húzzák a csapatot.
„A hazai pályán játszott meccsek kilencven százaléka pszichológia – vonja le a következtetést Bates. – Nagy lehetőség a játékosoknak, hogy összhangba kerüljenek a szurkolótáborral. Akárcsak egy nagy család.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. decemberi számában.)
