Temesvár visszavár: az elveszett kamaszkor nyomában Abraham Kleinnel

 

 

A világ izraeliként tartja számon a ’70-es, ’80-as évek talán legjobb játékvezetőjét. Ám az olyan legendás vb-meccseket, mint a ’70-es brazil–angolt vagy a ’82-es olasz–brazilt is vezető Abraham Klein magyar, Klein Oszkárként Temesváron született, ahonnan 13 évesen menekülnie kellett, a holokauszt után. Szülővárosát azóta sem akarta újra látni, de az izraeli sporttörténelem egyik legnagyobb alakja 2014-ben Haifából Budapestre utazott megünnepelni 80. születésnapját, és egy angol forgatócsoport kedvéért 67 év után visszatért Temesvárra, hogy felkeresse gyermekkora színhelyeit. Az FFT elkísérte erre az útra, az öt évvel ezelőtt készült riportunkat közöljük most online felületünkön.

Szöveg és fotó: Bodnár Zalán

 

 

A film forog. Nincs momentum, amely megörökítetlen maradna, így az sem, ahogy a nyolc ember beszáll Budapesten a mikrobuszba, és elindul a várhatóan érzelemdús útra, a romániai Temesvárra. Március 26-a van, három nappal vagyunk Abraham Klein 80. születésnapja előtt. Az ünnepelten kívül helyet kap a buszban felesége, Bracha, a lengyel asszony, akit azzal a feltétellel vett feleségül Klein, ha megtanulja elkészíteni a hagyományos magyar ételeket, különös műgondot fordítva a töltött káposztára. Megtette, maradhatott…
Aztán itt van az évtizedes barát, Nagy Miklós, a Vízművek elnöke, a volt FIFA-játékvezető, akivel akkor kötött életre szóló barátságot Abraham Klein, amikor ő az izraeli, Nagy Miklós pedig a magyarországi játékvezetői bizottság elnöke volt. A buszt Nagy Miklós felkérésére Landeszmann László, egy feltörekvő, fiatal játékvezető vezeti, aki nagy örömmel fogadja, ahogy egyik szakmai példaképe, Klein meglepi egy fotóval ellátott dedikált névjeggyel. A képen egy jelenet látható az 1982-es világbajnoki döntőről, az Olaszország–NSZK (3–1) találkozóról, amelyen Klein partjelzőként kapott szerepet.
E sorok írója pedig az olasz futball szerelmeseként nagy örömmel fogadott egy hasonló dedikált kártyát a szintén 1982-es olasz–brazil (3–2) meccs fotójával, amelyet Klein vezetett. Az utazó csoport a három angol filmessel vált teljessé, akik mozifilmet forgatnak a legendás játékvezető életéről, és emiatt kísérték el Haifába, az Egyesült Államokba, Mexikóba, Hollandiába, Budapestre és most Temesvárra is.

Sokan rácsodálkoznak: miért olyan nagy sztár egy játékvezető, hogy mozifilmet kell forgatni az életéről? Nos, nekünk, magyaroknak ezt talán nem kell elmagyarázni, hiszen az elmúlt csaknem három évtizedben csupán Puhl Sándornak és Kassai Viktornak köszönhetően volt hazánknak hírmondója a világbajnokságokon, Izrael pedig még sohasem szerepelt vb-n, és különösen nagy szó volt a ’70-es években, hogy Izrael játékvezetőt adhatott legendás vb-találkozókra. Az, hogy mekkora sztár a közel-keleti országban Klein, azt jól bizonyítja az is, amikor néhány éve kirabolták a lakását, a tettes úgy bukott le, hogy felvette az utcán azt a Mexico 70 feliratú tréningfelsőt, amelyet kereskedelmi forgalomban nem lehetett kapni, csak az ott bíráskodó játékvezetők kaptak a FIFA-tól emlékbe, és Haifában mindenki tudta, hogy ilyen melegítője csak Abraham Kleinnek van. Peche a tolvajnak, hogy talán csak ő nem…

 

Oszi a vonaton
De persze nemcsak Izraelben híresség, az angolszász világ is felfedezte magának nem mindennapi életútja miatt is. Amerikában négy évig volt játékvezető az MLS elődjében, az NASL-ban, amikor olyan sztárok vezettek le a gigászi országban, mint Pelé, Beckenbauer vagy Carlos Alberto – velük életre szóló barátságot kötött. Angliában terjedelmes cikket közölt róla a Guardian, most pedig készül róla az életrajzi film.
A filmesek kedvéért vállalta, hogy 67 év után felkeresi élete és gyermekkora meghatározó színtereit, pedig soha többé nem akarta látni Temesvárt. A munkája során kétszer-háromszor is úgy adódott, hogy a városba kellene mennie, de az UEFA-val is közölte: nem szeretne oda visszatérni, annyi rossz emléke van, hogy mindent el akar felejteni, ami ott történt vele. Mégis látszik rajta a jóleső izgatottság, ahogy beérünk Temesvárra. Elsőként a folyó ötlik a szemébe. „Ez a Bega – villanyozódik fel. – Itt tanultam meg úszni. Bedobtak a vízbe, és azt mondták, ha élni akarok, a partra kell jutnom.”

Ennél persze jóval nagyobb szörnyűségekből is kijutott neki. Ötéves volt, amikor kitört a második világháború, és az azt követő években tucatjával tűntek el zsidó rokonai és barátai a soha vissza nem térő vonatszerelvényeken. Édesapja, érezve a bajt, már 1937-ben elhagyta a családot, és a háború után megszülető új állam, Izrael területére menekült. A háború kitörése után azonban már lehetetlen volt utána indulni, és a famíliának számtalan nehézséggel megküzdve, családfő nélkül kellett túlélnie a vészkorszakot.

És a háború végével sem jött el a Kánaán. Utóbb már szerencsésnek mondhatja az életében 1947-ben beálló fordulatot az akkor még Klein Oszkár néven ismert fiú, ám akkor nem volt könnyű feldolgoznia, hogy 13 évesen édesanyjától is el kellett szakadnia, és fel kell szállnia a távoli Hollandiába induló vonatra. A holland állam ugyanis indított egy programot a háború után, amely révén ötszáz romániai zsidó gyereket fogadtak be egy évre, minden költségüket állva. Oszit is kiválasztották erre a programra, így Apeldoornba vitte a vonat.
„Három hétig tartott az út, és alig volt mit ennünk – idézi fel az utazást Klein. – Tudom, hogy azoknak a szülőknek nem volt más választásuk, akik elküldték erre az útra gyermekeiket, csak azt akarták, hogy legalább nekünk jó legyen. Amikor megérkeztünk, az étteremben, ahol fogadtak minket, nem volt elég kenyér az asztalon. Az összes gyerek beszaladt, és egymás kezéből vettük ki a kenyeret. Sietve szóltak nekünk, hogy van itt rengeteg ennivaló, leves, tej, burgonya, de mi csak ettük a kenyeret, amíg egy morzsa is maradt belőle.”
A Hollandiában töltött év azonban meghatározó volt az életében, tanulhatott, sportolhatott a többi gyerekkel, semmire nem volt gondja, leszámítva, hogy nem volt vele a családja. Az év letelte után aztán Izraelbe utazott, ahol 1948 júniusában ismét összeállt a család, édesanyját egy, édesapját 11 év után látta újra. Több mint egy évig még kibucban éltek, ami elmondása szerint szintén nem volt az álmok netovábbja, de aztán szép lassan visszatért az élet a normál kerékvágásba.

Legendás összecsapások, amelyeken Abraham Klein fújta a sípot
1965. november 1. Olaszország–Lengyelország 6:1 vb-selejtező;
1968. október 24. Mexikó–Japán 0:2 olimpiai bronzmeccs;
1970. június 7. Brazília–Anglia 1–0 vb-csoportmeccs;
1972. július 9.: Brazília–Portugália 1–0 Brazil Függetlenségi Kupa-döntő
1976. november 17. Olaszország–Anglia 2–0 vb-selejtező;
1978. június 21.: NSZK–Ausztria 2–3 vb-középdöntő;
1978. június 24. Brazília–Olaszország 2–1 vb-bronzmeccs;
1980. november 15. Olaszország–Jugoszlávia 2–0 vb-selejtező;
1982. július 5. Olaszország–Brazília 3–2 vb-középdöntő;
1982. július 11. Olaszország–NSZK 3–1 vb-döntő (partjelzőként)

Made by taylor
„Én voltam a legrosszabb futballista a világon – mondja Klein, amikor azt hozzuk szóba, hogyan és miért kezdett el bíráskodni. – Annyit ültem a kispadon, hogy már fájt a fenekem. Noha apám, aki Budapestről költözött Temesvárra, futballozott korábban az MTK-ban, és én is szerettem volna jól játszani, de semmi tehetségem nem volt hozzá. Az ötvenes évek közepén, amikor épp katonaidőmet töltöttem, a szüleim elküldtek egy Jonas nevű szabóhoz, hogy csináltassak magamnak egy nadrágot. Ez a Jonas azt mondta, hogy csak néhány óra múlva tudna nekikezdeni, mert el kell mennie levezetni egy meccset, ugyanis amatőr bíró volt. Mondta, hogy ha nincs más dolgom, menjek vele.” És aztán ahogy a mesében lenni szokott, jött a csodás fordulat: Jonas megsérült a találkozó elején, és megkérte Kleint, hogy fejezze be helyette a meccset. „Igazából nem is tudtam pontosan a szabályokat – idézi fel Klein. – Jonas azonban azt kérdezte: tudom-e, mi a jó és mi a rossz? Igennel feleltem, ő pedig rávágta, hogy az elég. És levezettem a meccset minden gond nélkül.
A végén megkérdezte, hogy csináltam, hogy senki nem reklamált egyetlen ítéletem után sem. Mert nála folyton reklamálnak. Hát így kezdődött – de az a nadrág a mai napig nem készült el… Azt szoktam mondani magamról, én vagyok a made by taylor referee, vagyis akit egy szabó tett játékvezetővé.”

A bíróra lőni tilos
A játékvezetői képzést elvégző Klein, aki civilben egyébként testneveléstanár volt, szépen lépegetett felfelé a szakmai ranglétrán. Előbb katonáknak vezetett meccset, majd jöttek az ifjúsági találkozók, és 1958-ban, 24 évesen vezette első izraeli bajnoki mérkőzését. Izraelből nem volt könnyű kitörni a nemzetközi porondra, tekintve, hogy az ország 1990-ig nem is volt UEFA-tagállam, ehhez képest 1969-ben történelmi jelentőségű, pikáns meccset kapott: ő vezethette azt a futballmérkőzést, amelyen a háború óta először találkozott német és izraeli csapat, a Bayern Hof és a Hapoel Nahariya.
De ekkor már túl volt egy nagy erőpróbán, az 1968-as, mexikóvárosi olimpia futballtornáján. A bronzmeccset mint nyomasztó emléket, sohasem feledi. „A házigazda Mexikó és Japán játszott a harmadik helyért, azt hittem, olyan sima meccs lesz, hogy a bíró nevére senki sem fog emlékezni. Ehhez képest óriási meglepetésre Japán nyert, a nyolcvanezer néző mind a pályára hajította dühében az ülőpárnát, amit a székekre tettek ki, és évekre közellenség lettem Mexikóban, pedig én nem hibáztam semmit.”

Az 1970-es világbajnokságon, amelyet ugyancsak Mexikóban rendeztek, már a repülő párnáknál nagyobb veszély is leselkedett rá, hiszen az egész arab világ felbolydult a hírre, miszerint a FIFA izraeli játékvezetőt akar alkalmazni a tornán. Kuvait és Algéria bojkottálni akarta a vb-t, ha izraeli bíró lesz, a FIFA végül úgy békítette meg őket, hogy hozzájárult: a nemzetközi közvetítés tv-képéről az arab országokban le lehet venni a feliratot, amikor a játékvezető neve van kiírva.
Az Anglia–Brazília vb-találkozón pedig, amelyet Klein vezetett, a mexikói rendezők figyelmességből elhelyeztek egy olyan táblát a nézőknek tájékoztatásul, hogy: „Figyelmeztetjük a nézőket, hogy a mérkőzés alatt tilos a játékvezetőre lőni!”. Azon most ne akadjunk fenn, hogy ezek szerint előtte és utána szabad, de a fenyegetés realitását hűen jelzi, hogy az 1972-es, müncheni olimpián palesztin terroristák tizenegy izraeli sportolót túszul ejtettek, akik a német hatóságok kudarcba fulladt szabadítási akciója során életüket is vesztették.

Minden bizonnyal közöttük lett volna Klein is, ha azon a nyáron nem a Brazil Függetlenségi Kupát választja az olimpia helyett. „Akkor ünnepelte felszabadulásának százötvenedik évfordulóját Brazília – meséli Klein. – És Joao Havelange (akkor a Brazil Labdarúgó-szövetség elnöke, későbbi FIFA-elnök – a szerk.) emlékezett rá, milyen jól vezettem hetvenben az angol–brazilt, ezért felkért, hogy legyek ott az évforduló tiszteletére szervezett tornán, ami lényegében mini-világbajnokság volt, tizenkilenc válogatott részvételével. A döntőt is én kaptam meg, a brazilok egy nullára nyertek Portugália ellen Jairzinho góljával. Érdekes, hogy ha én a braziloknak vezettem, mindig egy nullára nyertek, és mindig Jairzinho góljával. Ha nem hívnak el akkor oda, Brazíliába, akkor Münchenben lettem volna, és akkor most nem lennék itt. A terrorfenyegetettség miatt nem szerepelhettem aztán az 1974-es világbajnokságon sem, amelyet az olimpiához hasonlóan szintén Nyugat-Németországban rendeztek.”

 

Semmi sem változott?
Mindezt már Temesváron, kóser ebédünk elfogyasztása közben eleveníti fel a Gheorghe Lazar utca 5. szám alatt, vagyis a Temesvári Zsidó Hitközség ebédlőjében, ahová első utunk vezetett a városon belül. Itt fogadja őt volt általános iskolai osztálytársa és barátja, Schneider Ferenc fiziológia professzor, akit 67 éve nem látott. „Ha nem mutatják be, akkor is megismertem volna, ennyi év után is – mondja a professzor. – Folyton együtt voltunk gyerekként, együtt futballoztunk, úsztunk, atletizáltunk.”
A régi barátot örömmel köszönti, a város láttán azonban valóban nem érzékenyül el Klein. Jelentjük, nincs jó állapotban egyébként Temesvár – mindenhol vakolatlan házfalak, kaotikus közlekedés, szomorú látni ezt az egykori Monarchia egyik legékesebb városában. Különösen rossz érzés lehet annak, akinek tragikus emlékei kötődnek a helyhez. A háború évei alatt édesanyjuk hat gyermeket nevelt egyedül az alig másfél szobás házban, miközben a rokonok egyre-másra tűntek el, és sohasem tértek vissza.

 

Némileg vidámabb lesz főszereplőnk arca, amikor a filmes stábbal a nyomában bepillant egykori elemi iskolájába, és az amelletti zsinagógába a Fröbl utca 55. szám alatt, a IV. kerületben. A volt elemi iskola épülete úgy hat, mintha egy kis fás sufni lenne, az imaterembe érve viszont azt mondja, ugyanolyan, mint emlékeiben élt. Be is ül a padba, oda, ahol kisgyerekként volt a helye.
Amint belépünk a középiskolájába, a Zsidlicbe (vagyis Zsidó Líceumba, ahová 1946 és 1948 között járt Klein), tényleg az az érzésünk, mintha megállt volna az idő. És valóban meg is állt, az épületet már évek óta nem használják, már az enyészet az úr. A termek falán még ott vannak a festmények, amelyek az utolsó tanulók műveit idézik meg, de szomorúság telepedik a falakra. Az arcok viszont felderülnek, amikor szemükbe ötlik az ablak, amelyen át a higiéné tanár (ilyen tárgy is volt…) órájáról szökött ki gyakorta a két jó barát futballozni. Na, és csaknem 70 év távlatából is felidéződik a fiatal latin tanárnő legendája, akinek olyan hosszú combja és rövid szoknyája volt, hogy az első sorokban ülő fiúk radírja és ceruzája folyton kénytelen volt a földre esni, és amelyeket lassan, megfontoltan kellett felvenni…

 

 

Tagadhatatlan, hogy jóleső izgatottság vesz erőt a társaságon, amikor megérkezünk Klein szülőházához, a Ranghet utca 28/A-hoz. Sokáig csak a kaput nézhetjük, mert nem akarja senki beengedni a népes idegen sereget. Amikor végre egy hölgy kaput nyit, Klein elköveti azt a hibát, hogy a sztorit azzal kezdi, ez a ház régen az övék volt, és szeretne kicsit körülnézni, felidézni gyerekkori emlékeit. Öltönyben van, kamerák kísérik – máris gyanús. A román hölgy egyszerűen nem engedi be, mondván: ez már az ő háza, nem fogja visszaszolgáltatni senkinek, még ha ki is hívta a tévét… Ekkor már hiába magyarázzuk neki, hogy az öregúr Haifából utazott ide a filmesekkel, azzal az ártatlan szándékkal, hogy csak meg szeretné nézni, hol nőtt fel, nem nyerünk bebocsátást. Csalódottak vagyunk, úgy érezzük, a hölgy nem a ’82-es olasz–brazillal kel és fekszik.

Átmegyünk hát következő helyszínünkre, a temesvári vasútállomásra, mert a filmesek felvennének néhány snittet, képesítve, hogy ez az állomás, ahol 67 éve Klein Oszkár felszállt a Hollandiába induló vonatra, és ahová most ennyi év után Abraham Kleinként visszatért. De alig állítják fel a kameraállványt, jön intézkedni a rendőr: a vasútállomáson tilos forgatni. Csodálkozó kérdésünkre, hogy miért, annyi a válasz: „mert nem lehet forgatni”.
„Itt semmi sem változott” – jegyzi meg némi keserűséggel Klein, majd elmosolyodik.

Nem mintha Abraham Klein olyan sokat változott volna az évek során. Nyolcvanévesen olyan formában van, hogy azt bármelyik ötvenéves megirigyelhetné. Ugyanúgy 65 kiló, mint az 1970-es világbajnokságon. Minden nap tornázik, rendszeresen úszik és teniszezik. A zsidó hitközségbe visszatérve az ő felköszöntésére egybegyűlteknek szívesen mesél az életéről, válaszol a kérdésekre, még a Bajnokok Ligája és a világbajnokság végső kimenetelére is tippel, de a születésnapjára átadott két, egyébként rendkívül finom tortát meg sem kóstolja – nem engedheti meg magának, a cukor az cukor, és az egészség mindenekelőtt.

 

Két nappal később ezen a téren újabb kihívások várnak rá, az óbudai Puskás Pancho Pubban tartott születésnapi ünnepségén is teljesítenie kellene az asztalnál, de ő továbbra is szigorú önmagához. „Azért vagyok gazdag ember, mert nem hízom, így nem kell új ruhákra költenem” – üti el egy tréfával már-már aszkétikus önmegtartóztatását.
Ez a meg nem alkuvás sikereinek az egyik titka. A ’70-es angol–brazil mindössze az ötödik nemzetközi meccse volt. „Az egyik oldalon állt Pelé, Carlos Alberto, Rivelino és Jairzinho. A másik Bobby Moore, Bobby Charlton, Geoff Hurst és Gordon Banks – eleveníti fel a hazaúton. – Ez volt a legnagyobb érdeklődéssel kísért mérkőzés, a favorit és közönségkedvenc Brazília a címvédő Anglia ellen. A játékvezető pedig egy ismeretlen izraeli. Olyan volt, mintha egy cserkészt küldtek volna Vietnamba. Izzadt a tenyerem, és azon izgultam, csak a játékosok meg ne érezzék a kézfogásnál, mennyire félek.” Nem sokkal az első félidő vége előtt Pelé a földre kerül, miután összeakad Alan Mulleryvel. A fiatal bíró könnyen arra csábulhatna, hogy tizenegyest adjon a világ kedvenc játékosának. Klein azonban továbbot int. „Ez volt a legjobb döntés az életemben” – mondja.

No, meg az, amikor 1982-ben annak ellenére vállalta a szereplést a világbajnokságon, hogy kitört a libanoni háború, és nem volt semmi hír a fiáról, akit katonaként elvittek. Végül az is megoldódott, mint az életében minden.
Biztosak vagyunk benne, hogy a kisebb-nagyobb kellemetlenségek ellenére azt sem fogja megbánni, hogy ennyi év után visszatért szülővárosába, hogy megtalálja mindazt, ami hosszú, sikeres és szép életéből egyedül kimaradt. A boldog gyermekkort.

David Miller, a híres futballszakíró 1990-ben azt írta Abraham Kleinről: „Talán ő volt a legjobb játékvezető az elmúlt húsz évben”. Az 1978-as vb-n, az argentin–olasz meccs után azt írta róla a Daily Mirrorban Frank McGhee, hogy „a világbajnokság eddigi egyetlen hiteles hőse nem egy elkényeztetett, túlfizetett profi futballista, hanem egy játékvezető. Ő Abraham Klein, Izraelből. Köszönjük, Abraham, hogy visszaadta a hitünket.” Azon a tornán mindenki szerint neki járt volna a döntő, ám a FIFA játékvezetői testületének olasz elnöke, Artemio Franchi honfitársának, Sergio Gonellának adta (akinek aztán tíz perc után ki is csúszott a kezéből az Argentína–Hollandia finálé irányítása), Kleint pedig a bronzmeccsel vigasztalták. Máig élő vád, hogy azért nem Klein kapta a döntő, mert az apeldoorni egy év miatt túlságosan kötődött érzelmileg a hollandokhoz.
De mitől volt ilyen jó játékvezető Abraham Klein? Sokan esküdnek rá, hogy hatodik érzéke volt ehhez a játékhoz, ösztönösen meg tudta ítélni, mi a helyes döntés egy-egy helyzetben, de hát ez egyébként is sajátja minden világhírű játékvezetőnek. Sokkal fontosabb, hogy a fizikai és mentális felkészülés terén Klein évtizedekkel megelőzte a korát. Amikor első válogatott mérkőzését kapta 1965-ben, az Olaszország–Lengyelország vb-selejtezőt, saját költségén elutazott előtte Rómába, megnézni egy Roma–Napoli meccset, mert Izraelben legfeljebb 20 ezer néző előtt vezethetett, és meg akarta szokni az atmoszférát, milyen az, amikor 80 ezren vannak a lelátón. Feljegyzéseket készített a játékosokról, megtanult róluk mindent, egy olyan korban, amikor még hírből sem ismerték az internetet.
A mexikói világbajnokság előtt elment hegyet mászni Izraelben, hogy szokja a magaslati légkört. A vb előtt felkért egy személyi edzőt, Jacob Almort, hogy felkészítse az esetleges hosszabbításokra, amikor 120 percet kell futni. A koncentráció szintén nagyon fontos eleme volt a felkészülésének. Két héttel korábban megérkezett a vb-re Guadalajarába, ahol hidegen hagyta a lenyűgöző város vonzereje, el sem hagyta két hétig a szállodát, csak a felkészülésre koncentrált a meccs előtt. Az ő idejében még 2600 métert kellett teljesítenie a játékvezetőknek a Cooper-teszten 12 perc alatt, de amint a játékvezetői bizottság elnöke lett hazájában, felemelte a szinten 3000 méterre. És mindezeken túl az első játékvezetők egyike volt, aki nagy hangsúlyt fektetett a testbeszédre, a határozott kézfogásra és sípszóra, a testtartásra és mindenekelőtt a szemkontaktusra.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. júniusi számában.)