Szöveg Paul Brown Illusztrációk Lovatto
Amióta a labdarúgás létezik, szurkolók is vannak. A játék ősi formája több mint 2000 évvel ezelőtt jelent meg, az első szurkolók egyikét pedig egy Krisztus előtti negyedik századból való görög vázán láthatjuk megörökítve az athéni Akropolisz Múzeumban. A srác egy szülinapi buliba való maskarában bámul valakit, aki éppen a foci ősi, primitív formáját űzi.
A rómaiak ősi fociját harpastumnak hívták, és a polgárok előszeretettel nézték a meccseket, amelyek minden bizonnyal kevésbé brutális látványt nyújtottak, mint például a keresztények nyilvános kivégzései.
Egy történelmi feljegyzés szerint a harpastum szurkolói a következőket kiabálták: „Túl rövid!”; „Laposan add!”; „Passzold hátra!”. Egy tehetséges, Piso nevű játékost még külön dallal is buzdítottak, ami így kezdődött: „Ilyen játékos láttán a közönség lenyűgözve bámul…”
Nos, innen már nincs is olyan messze Billy Ray Cyrus szerzeménye, az Achy Breaky Heart, nem?
A LABDARÚGÁS ŐSI FORMÁIT MÁR 2000 ÉVE IS JÁTSZOTTÁK
Ahogy a világraszóló futballesemények mindenki számára megtekinthetőek lettek, a hagyományos falusi összecsapások népszerűsége csökkent. Ezek a kaotikus és sokszor erőszakos mérkőzések az utcára csődítették a falu népét szerte Nagy-Britanniában a középkortól kezdve évszázadokon át. Az órákon át tartó meccseken több százan is beszálltak a játékba. Számtalan esetben csonttöréses balesetek, halálesetek és tömegverekedések történtek. Nem is csoda hát, hogy ilyen sok embert megigéztek az összecsapások. A falusiak az utcán felsorakozva, ablakokból lógva és tetőkről ugrálva mindent megtettek, hogy előnyhöz juttassák sajátjaikat.
Saját barátaiknak, falubelieknek szurkoltak, közben szikrázó hangulatot teremtettek. Kedvenc játékosaikra virágokat, az ellenfélre sarat szórtak. A gyerekek rigmusokat kántáltak, a hangerő egyre nőtt, ahogy a verseny élesedett. A kimerült játékosok és szurkolók hordónyi mennyiségű ale-lel csillapították szomjukat.
A munkásosztálybeli labdarúgás az 1880-as évektől bontakozott ki a gyárakban, malmokban és öntödékben. A munkaidő szabályozásának köszönhetően a szombat esték szabadok voltak, így a munkások a gyárak mocskát lemosva magukra öltötték vasárnapi ruhájukat, fejükre húzták micisapkájukat, és elmentek a meccsre.
Az új és rendkívül népszerű játéknak köszönhetően elfeledkezhettek a mindennapi rutinról, és olcsó, szórakoztató tevékenységben lehetett részük, amiből akkoriban nem sok állt rendelkezésükre. Átlagosan hat penny volt a belépő egy meccsre. A legtöbben álltak a lelátókon, ahol énekelhettek, dohányozhattak, és a meccs kimenetelét jósolgathatták, de a tehetősebbek ülőhelyről, tető alól nézhették a mérkőzést. És hogy mit ittak? Bovrilt, azaz „folyékony marhahúst”, ahogy azt az 1800-as évek végén hirdették nem túl étvágygerjesztő módon.
Ekkoriban a fizikai munkásoknak már az első olyan generációja dolgozott, amelyik kötelező módon részesült elemi oktatásban, vagyis ők már tudtak olvasni, és természetesen nagy lelkesedéssel olvastak el bármit az új kedvenc sportjukról. Szinte falták az újságok egyre terjedelmesebb sportrovatait, és az idegenbeli meccsek alkalmával a szerkesztőségek körül gyülekeztek, hogy azonnal értesüljenek az eredményről. A friss híreket eleinte postagalambbal, később telegráffal küldték, ami megbízhatóbban biztosította az információáramlását.
1888-ban, a Football League megalapításakor az egyik újság beszámolt arról, hogyan válik a sport egyre népszerűbbé a munkásosztály körében: „Néhány éve a labdarúgás még csak bizonyos körökben és a játékosok barátai közt volt népszerű – írta a Northern Echo. – Most minden osztály képviselteti magát a meccseken, amelyek fantasztikus szórakozást nyújtanak a nézőknek szerte az országban.”
A labdarúgást egy londoni pub hátsó helyiségében néhány bajszospofaszakállas úriember keltette életre 1863-ban, így a korai futball első szurkolói is hasonló megjelenésű urak voltak. Minden klubmeccs társadalmi eseménynek számított, ahol a nézők a legújabb frakkjukban, mellényükben, színes nyakkendőben és keménykalapban villoghattak egymás előtt. A korabeli újságok beszámolói szerint a nem túl későn kezdődő meccseket a „gyengébbik nem képviselői is látogatták, ezzel ünnepélyesebbé téve az eseményeket”.
Persze kezdetben mindössze pár százan jelentek meg a londoni székhelyű futballszövetség által jegyzett csapatok összecsapásain. Glasgow-ban és Sheffieldben akkoriban hevesebb összecsapásokat és nagyobb tömegeket láthatott az, aki meccsre ment.
Egy újságcikk beszámol egy sheffieldi szurkolóról, aki „különösen szabad szájú módon buzdította csapatát, sőt könnyelmű vicceket és gúnyos tréfákat is megengedett magának”. Ezek szerint a kötekedés és csipkelődés már 150 éve összefonódott a szurkolói viselkedéssel.
Nem új keletű, hogy a drukkerek a nappalijuk kényelmét élvezve követik figyelemmel kedvenc csapatuk sikerét vagy bukását. Már az 1920-as évek elején összegyűltek a szurkolók a recsegő rádiók körül, hogy élőben hallgassák a közvetítést.
A korai tudósításokat nehezen lehetett érteni, de a hallgatók élvezték a pálya széléről behallatszódó éljenzést és a lelátókról beszűrődő lábdobogás hangját is. Az újságok szerint „a kommentátorok pompásan érzékeltették a helyszíni hangulatot a rádióhallgatókkal”.
Az első, televízióban közvetített meccset 1938-ban játszották, „a nézők a képernyő előtt úgy érezhették magukat, mintha a lelátón ülnének”. A klubok rögtön tiltakozni kezdtek, mert a tévés közvetítések rossz hatással voltak a jegyeladásra, de a ’30-as években elképzelhetetlen volt, hogy aki választhatott, az ne élőben nézze a meccset, hanem a tévén keresztül. Egy kritikus szerint: „nem létezhet olyan szurkoló, aki a fotelt választaná, ha egyébként kijutatna a meccsre”.
„Több millióan lehetnek!” – rikoltotta a Daily Mail 1901-ben. Nem az idegenek növekvő száma miatt aggodalmaskodtak az újságban, hanem arról tudósítottak, hogy országszerte jelentősen megnövekedett a mérkőzésekre látogató emberek száma. Még ugyanabban az évben a Crystal Palace FA-kupa döntőjére 115 000 kalapos-bajszos, hangosan szurkoló néző volt kíváncsi. Amikor gól született, a szurkolók „önkívületi állapotban integetettek nyakkendőjükkel, és a kalapjukat dobálták”.
A nézőszám 1923-ra ért a csúcsra, amikor becslések szerint 300 000-en jelentek meg a 125 000 fő befogadására alkalmas Wembleyben, azon a bizonyos fehér lovas döntőn, ami a később megjelenő sajtófotóról kapta a nevét. A fényképen egy fehér lovas rendőr látható, amint szurkolók ezreit próbálja leterelni a gyepről.
Habár a ’40-es és ’50-es évek háború utáni hangulatát csak fekete-fehér fotók örökítik meg, valójában ezek a szurkolók voltak a legszínesebbek a futballtörténelem során. A korábban viselt sötét öltönyöket és felöltőket a klubjuk színei szerinti sálakra, kalapokra, kokárdákra cserélték a szurkolók, akik egyre többet hangoskodtak kereplőkkel, harangokkal és trombitákkal. Egy riporter szerint a meccsen „szikráztak a színek, kereplők csattogtak, kürtök harsogtak, autós dudák tülköltek, sőt volt, aki lábasfedőket vert össze; mindegy, csak hangos legyen”.
A szurkolói énekek már meglehetősen korán népszerűvé váltak, de sokszor csendült fel a God Save the King/Queen is. Számos csapatnak már saját himnusza is volt, amit kezdőrúgás előtt énekeltek el a drukkerek.
A Portsmouth himnusza az 1890-es évektől, a Norwiché a századforduló után terjedt el. A kezdőrúgás után rendszerint hatalmas zajongás, éneklés, buzdítás következett. A háború utáni időszakban népszerű dalok dallamára írtak szurkolói énekeket, így született meg a Que Sera, Sera alapjain a „We’re Going to Wem-ber-ley”.
A háború utáni időszakban a színesbe öltözött szurkolók rekordszámban érkeztek a meccsekre. Az 1948–49-es idényben összesen 41.2 millió nézőt engedtek be a mérkőzésekre. Átlagosan 38 792-en mentek ki egy élvonalbeli meccsre, ami máig is megdöntetlen rekordnak számít. Ezzel párhuzamosan a belépődíjak is emelkedtek: a legalacsonyabb ár egy shilling és három penny volt 1948-ban, ami 1955-re már két shillingre emelkedett.
Futballhuligánok már a viktoriánus kor óta léteznek, de a ’60-as évektől kezdve terjedt el erőszakos viselkedésük. Az évtized közepére a szurkolók szervezettebben tömörültek, klubjuk színeit öltötték magukra, és közös rigmusokat kántáltak. Ebben az időszakban már nagyobb távolságok sem jelentettek akadályt számukra, így jelentősebb számban tudták meglepni a helyi szurkolókat a farmeros, edzőcipős huligánok, amikor csapatuk idegenben játszott.
Ekkoriban jelentek meg az első huligáncsoportok is. A Manchester United bajkeverői, a Red Army emberei az elsők között kezdtek balhézni az Old Traffordon a ’70-es évektől. Ezt a West Ham, a Leeds, és a Chelsea szurkolói csoportjainak megjelenése követte. Talán az egyik legrettegettebb csoport a Millwall F-Troop nevű alakulata volt.
A ’70-es évek közepétől egyre többször kerültek a címlapokra a pályát elözönlő ultrák, amit minden esetben szégyenteljes tettként bélyegzett meg a sajtó. Az 1977 és 1985 közötti időszak az angol labdarúgás legdurvább éveinek számít, a huligánok brutális kitöréseire a nézőszámok drasztikus csökkenése volt a válasz.
Miközben a huliganizmus csak egy kis réteget érintett, és baj is jellemzően azokat érte, akik kifejezetten keresték azt, mégis az egész sportot megbélyegezte a jelenség. A média olykor felületesen, az összes szurkolót egy kalap alá véve ítélkezett a drukkerekről, aminek következtében – akárcsak az állatokat – kerítés mögé zárták őket a lelátókon. A szurkolókkal szembeni erőszakos intézkedéseknek tragikus következményei voltak.
A modern futball kegyetlen világán felháborodva, Andrea Pirlo és a drága edzőcipők iránti rajongásukban eltelve öltik magukra St. Pauli-mezüket és Dulwich Hamlet sáljukat. Mostanra ez a csoport is része a labdarúgás világának, sőt ennek köszönhető az alternatív szurkolói kultúra megteremtése is, amit áthat a zene és a divat iránti rajongás és a régi idők meccseinek nosztalgiája.
Hitüket blogokon és az újból életre keltett kiadványokban, a szurkolói magazinokban terjesztik. A futballhipsztereknek köszönhető az alsóbb osztályú csapatok népszerűségének növekedése és az emelkedő nézőszám. Elkezdték szervezni az európai futballhétvégéket, megpróbálják népszerűsíteni az európai koreográfiákat, a biztonságos zónákat a lelátókon és a szurkolói tulajdonjogot a klubokban. Nem minden értelemben ellenségei a modern labdarúgásnak, sőt néhányuknak még csak szakálla sincs.
A FUTBALLHIPSZTEREKNEK KÖSZÖNHETŐ AZ ALTERNATÍV SZURKOLÓI KULTÚRA MEGTEREMTÉSE, AMIT ÁTHAT A ZENE ÉS A DIVAT IRÁNTI RAJONGÁS ÉS A RÉGI IDŐK MECCSEINEK NOSZTALGIÁJA
A sötét ’80-as évek alatt, amikor az emberek kiábrándultak a játékból a minőség és a szurkolókkal való bánásmód miatt, néhányan egyedi módszert találtak arra, hogy hangot adjanak közös elkeseredésüknek: szurkolói magazinokat készítettek. Szinte minden csapatnak volt egy vagy két ilyen kiadványa, amelyek hasonló tipográfiával, fénymásolással sokszorosítva kerültek a lelátókra, és olvasásuk alternatív szórakozási lehetőséget kínált a meccsprogramok helyett. A kiadványokban fontos szerepet játszott a humor, ráadásul a címük is valamilyen klubbal kapcsolatos, bennfentes poén kapcsán született.
Abban a korszakban, amikor a szurkolókat rendszeresen lenézték, háttérbe szorították, a szurkolói magazinok útján mégis a hatóságok és a média tudtára lehetett adni a drukkerek nézőpontját egyes kérdésekben, ami végül lassacskán változást eredményezett. A szurkolói magazinok készítői hozzájárultak ahhoz, hogy az ország másképpen tekintsen a drukkerekre: gazemberekből lassan békés polgárokká váltak.
A Premier League időszaka a csak ülőhelyekkel rendelkező stadionokkal és a műszálas replikamezek viselőinek milliós ordító tömegével köszöntött be. Persze mezek már a ’70-es évektől voltak, az elsőt az Admiral gyártotta a Leeds Unitednak az 1973–74-es idényben, és akkor még tíz font alatt bárki megkaphatott egyet. A ’90-es évekre 35 fontig emelkedett az ár, de ez nem tántorította el a tömegeket.
A replikamezek viselőivel és a reklámokkal egy új, üzleties világ köszöntött a labdarúgásra. A három és fél fontos jegyárak 16 fontra emelkedtek 1990-re. A megnégyszereződött költséget már nem tudta mindenki kifizetni. A csak ülőhelyekkel felszerelt arénák kevesebb embert tudtak befogadni, és a hangulat is valamivel laposabb lett.
A fotelszurkolók számára hívogatóbb élménnyé vált a meccsre járás, mert élőben is a televízióban látottakhoz hasonlót tapasztalhattak, és már nem kellett számolni a kényelmetlenségekkel. Ezt a folyamatot a hangulat sínylette meg legjobban, hiszen egyre passzívabb szurkolók töltötték meg a stadionokat.
Ahogy a meccsre járók karaktere is megváltozott, úgy tűnt el fokozatosan a meccsnapi pite a büfék kínálatából, és jelent meg helyette a garnélarákos szendvics. Ahogy egyszer Roy Keane megjegyezte: „Az Old Trafford tábora jól elvan néhány itallal és egy rákos szendviccsel, de azt sokan észre sem veszik, hogy mi zajlik a pályán. Néhányukat nem érdekli a játék, sőt talán lehet, hogy nem is értik az egészet.”
Ülnek a sötét szobájuk mélyén, esetleg egy kávézóban vagy a buszon, a szemük a képernyőre tapad. A focit csak a telefonjukon, laptopon vagy tableten követik a streameken, blogokon és közösségi oldalakon keresztül. Megnézik a meccset, kiposztolják a véleményüket, megosztják a statisztikákat, üzennek a játékosoknak. Lájkolják a vicces öngólos gifeket és a Sam Allardyce-os mémeket. Ez az internetes szurkolók szupergenerációja.
A betárcsázós internet a Premier League-gel egy időben, 1992-ben érkezett az Egyesült Királyságba. Most, 25 évvel később az internet teljesen megváltoztatta a futballélményt. Mostanra bárki lehet fanatikus szurkoló anélkül, hogy egyetlen meccsre is kimenne, vagy akárcsak tévéje is lenne.
Az előző korok meccsre járói talán tudomást sem vesznek telefont nyomogató leszármazottaikról, pedig jobb, ha beletörődnek, az internetszurkoló ma már egy elfogadott faj.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. novemberi számában.)
Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!
