A cikk 2011. márciusában jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük! – a szerk.
„A taktika nem nyer meccset.” Amikor Harry Redknapp ezt mondta, sokan pellengérre állították, neander-völgyi menedzsernek bélyegezték, és aláhúzták, hogy pontosan a szigetországiak effajta edzői vaksága vezetett ahhoz, hogy Magyarország 6:3-ra megalázta Angliát a Wembley-ben 1953-ban.
A legtöbb edző azonban egyetért vele. A fiatal Arséne Wenger imádkozott csapata győzelméért. „Később – mondja – már inkább jó játékosokért imádkoztam.” És az Auxerre sármos edzője, Jean Fernandez azt nyilatkozta: „A legmagasabb szinten már nem a taktika dönti el a meccseket, hanem a játékosok”.
Amikor Redknapp kifejtette a véleményét a taktikáról, mondván, hogy „a futballban a számok játéka nem hoz szép játékot”, tulajdonképpen az 1960-as évek szellemét idézte meg. Akkoriban a brit futballszakírók rutinszerűen gúnyolódtak a formációkon és a taktikán, a „számok játékán”, különösen feldühítve Sir Alf Ramsey-t, akit gyakran szidalmaztak. Még Sir Matt Busby, az 1960-as évek legsikeresebb angol klubmenedzsere is lelkesen üdvözölte Arthur Hopcraft könyvét, a Homo futballicus: Emberek és szenvedélyek a pályánt, mondván, hogy ő sohasem használt palatáblát és taktikai rajzokat a Manchester Unitednél töltött évei alatt. Azok, akik Ramsey-vel szemben Busby mellé álltak, igazolva érezték magukat az 1970-es világbajnokság után, amelyet egy magával ragadó stílusban futballozó, felülmúlhatatlanul ösztönös játékot mutató brazil válogatott nyert meg, előtérbe helyezve az egyéniségeket a csapatjátékhoz képest. Carlos Alberto, Pelé, Rivellino vagy Tostao tényleg nem a számokkal játszott. Olyan gyönyörű futball volt az, hogy még az oly sokat látott profi, mint Don Howe is csak könnyes szemmel tudta felidézni 35 évvel később.
De változnak az idők. A 2010-es világbajnokságon a világ öt legjobb játékosa – Messi, C. Ronaldo, Kaká, Rooney és Torres – egytől egyig csalódást okozott, mert nem találták helyüket az új slágerfelállásban, a 4–2–3–1-ben, amelyet José Mourinho fejlesztett tökélyre az Internél. Ha a világbajnokság bizonyított valamit, akkor azt, hogy a csapatmunka mindent meg tud ölni.
Ezért hat vízválasztóként, hogy a Real Madrid 2010-ben Mourinhót nevezte ki edzőnek, akinek nyíltan hangoztatott hitvallása, hogy mindenekelőtt a csapatmunkára épít. A Special One megkérdőjelezhetetlen edzőfejedelem, aki ezernyi feljegyzésének felhasználásával folyamatosan formálja a futball stratégiai és taktikai arculatát. Nem Mourinho hibája, hogy a taktikát ismét elsőrendű tényezővé tette, de rávilágít arra, hogy valami rohadt a mai futballban.
És ez a „valami” a mi rögeszménk a taktikázásról. A Guardian szerzője, Barry Glendenning azt írja: „a taktika a bikaba…ók művészetévé teszi a futballt, ezért elítélem azokat, akik a végeláthatatlan formációkkal és taktikai elemekkel próbálják bonyolítani ezt a tökéletesen egyszerű játékot… Csak hogy bizonygassák, ők mennyivel okosabbak, mint mások. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a taktikai futball olyan, mint amikor az orvostanhallgatók békát boncolnak: senkit sem érdekel, ráadásul a béka is meghal.” Rengeteg embert lenyűgöz ennek az egyszerű játéknak a taktikai bonyolultsága. A béka viszont tényleg meghal.
Lehet hibáztatni a számítógépes stratégiai játékokat, vagy akár az elemzések amerikanizálódását (bár úgy tűnik, a futballban a statisztikának mindig kisebbségi komplexusa lesz az amerikai baseball-ligához vagy az NFL-hez képest), de az internetet is, ahol elemzők tucatjai bombázzák meglátásaikkal az olvasókat. De gyaníthatóan egyiknek sincs olyan hatása, mint a televíziós szakmai elemzőknek.

Hidegkuti Nándor harmadik, a magyar válogatott hatodik gólja a futball történetét megváltoztató angol–magyar meccsen
„A futball egyszerű játék, csak a játékosok bonyolítják túl”
De ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a taktika nem fontos, csak azt, hogy nem mindig a legfontosabb. A média és egyes edzők hiába hajtogatják, nem minden meccset egy okos formáció vagy egy váratlan edzői varázstrükk dönt el.
Hozzávetőleges számítások szerint az edző szerepe csupán tíz százalékban határozza meg a sikert és a kudarcot. Az időjárás, a pálya talaja és a játékvezető tevékenysége: mindjárt három tényező, amelyeket az edző nem tud befolyásolni. És van még sok egyéb, amit csak részben tud: a klubkultúra, a sérülések, a formaingadozás természetes ciklikussága és a klub infrastruktúrája. Vagy ha lecsúszol egy sztárjátékos szerződtetéséről, mert az illetékes lusta volt telefonálni és faxon akarta intézni az igazolást – igen, ez megtörtént eset –, akkor utólag már semmit sem tehetsz.
Az edzők talán azért beszélnek túl gyakran a taktikáról, hogy befolyásolják a közvéleményt, és kiemeljék saját szerepüket. Ha játékrendszerekről, formációkról és a játékosok mozgásáról magyaráznak, azzal tetteiket igazolják, és csökkentik annak kockázatát, hogy vereség esetén őket vegyék elő elsőként. Mi, közönséges halandók is szeretünk beszélni a taktikáról, mert azzal titokzatosabbá tehetjük magunkat, és azt az érzést kelthetjük másokban, hogy értünk valamihez, amibe kevesen beavatottak. Különben sem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy megállapítsuk: inkább a szélre kellene kijátszani a labdát, mint középen erőltetni; hogy a brazilok 4–2–3–1-et játszanak; és hogy Luciano Spalletti a Románál újraértelmezte a „totális futballt”.
Valahogy megnyugtató számunkra, hogy tudjuk: a futball kiszámítható sportág, ok és okozatok függvénye. És mint tudjuk, a győzelemre, a döntetlenre és a vereségre egyaránt lehet taktikai magyarázatot adni, elég hozzá figyelmen kívül hagyni egy-két „apró” tényt. Miután 2010-ben az Inter kiverte a Barcelonát a Bajnokok Ligája elődöntőjében azzal, hogy a visszavágón úgy védte a kapuja előtti területet, mint Alamo hősei az erődöt, Mourinhót mindenki nagy védekezési guruként üdvözölte. Pedig ha a játékvezető megadja Bojan gólját a sérülések miatti hosszabbításban, az Inter kiesett volna.
Terry Venables gyakran hangoztatta, hogy a foci egyszerű játék, mindig hozzátéve, hogy „csak a játékosok bonyolítják túl”. A labdarúgók ugyanis sokféleképpen tudják komplikálni. Félreértik az utasításokat, hazudnak az erőnlétükről, vagy csak lazán veszik a dolgokat. És mivel a futballistáknak a túléléshez szükségük van nagyfokú egóra és magamutogatásra, gyakran önálló akciókra vállalkoznak, és Ray Wilkins szavaival élve „ilyenkor alkalmi süketek”.
Néha azzal bonyolítják a futballisták a taktikát, hogy zseninek születnek. Amikor Sven-Göran Eriksson megkezdte edzői karrierjét, „olyan kemény és merev volt, mint egy szög”. A Sampdoria játékmestere, Roberto Mancini ébresztette rá, hogy változnia kell, amikor azt mondta edzőjéről: „Sven nagyon rossz játékos lett volna. Egyetlen olyan helyzetre sem talált volna megoldást a pályán, ami nincs leírva egy tankönyvben.”

Mancini Samp-pompában: Sven taktikája túl merev
Olykor pedig az edző kultusza, önnön tévedhetetlenségének hamis tudata miatt nincs egyes játékosoknak arra lehetőségük, hogy helyes döntéseket hozzanak a pályán. Erre a botrányos jelenségre a legjobb példa Messi elszigetelődése Dél-Afrikában. Messi és Tévez sorsa beteljesedett azzal, hogy zsenialitásukat alá kellett rendelniük a csapatjátéknak, Diego Maradona pedig elbukta a világbajnokságot azzal, hogy közkatonát csinált belőlük.
Rooney elégedetlenségének is az egyik oka lehet az, hogy tudja: sohasem ízlelheti meg a pályán azt a szabadságot, amit gyerekkori bálványának, az „isteni” Diegónak megadott a sors. Dél-Afrikában egész Anglia csak várta Rooneytól a varázslatot, de elfeledkezett arról, hogy mennyire meg van kötve a futballista keze.
Ha csak a taktika számítana, a sportág egyfajta számok játékává válna, amely utat nyitna az olyan fanatikusoknak, mint Charles Reep, az önjelölt futballelemző, aki statisztikáival „bebizonyította”, hogy bár Anglia kikapott 6:3-ra Magyarországtól 1953-ban, de az csak mítosz, hogy a Mágikus Magyarok voltak a jobbak a meccsen. Reep nyilvánosságra hozta furcsa számításait is, amelyek szerint a futballban a gólok 70-80 százaléka három vagy annál kevesebb passz után születik, igaz, belevette ebbe a pontrúgások után született gólokat is, és számításaihoz csupán az angol meccseket vette alapul. Bár Reep statisztikái és következetései néhány edző számára vonzóak voltak, mint Graham Taylor, aki angol szövetségi kapitányként 78 játékost próbált ki három és fél év alatt, de Chris Waddle-t pont nem. Az egyetlen angolt, aki akkoriban BEK-döntőbe jutott a Marseille-jel.
„A futballnak vissza kell adni a szabadságát”
Ez szép gondolat lenne, ha nem lennének egyértelmű bizonyítékok arra, hogy a taktika tényleg rendkívül fontos tényező. De hány trófeát is nyert meg a taktika valójában? 2000 és 2010 között csupán két és„fél” csapat szerezte meg a Bajnokok Ligáját pusztán taktikai virtuozitással. A két Mourinho-csapat (a Porto 2004-ben és az Inter 2010-ben), valamint részben a Pep Guardiola által vezetett Barcelona 2009-ben, a szakember átvette Sacchi letámadásos taktikáját, és új magasságokba emelte. De Pepnek volt hozzá néhány zseniális játékosa is. Viszont csak két edző van, aki BL-t és világbajnokságot is nyert: Marcello Lippi és Vicente del Bosque. Egyik sem egy nagy taktikai újító. És a futballtörténelem két leginkább csodált csapatát – az 1960-as Real Madridot és az 1970-es brazil válogatottat – is alig érintette a taktikai forradalom szele.
A közelmúlt legnagyobb taktikai győzelme azonban Otto Rehhagelé volt, amikor Eb-t nyert Görögországgal 2004-ben. Arra a tornára a görögökön kívül senki sem emlékszik vissza szívesen, de mindenki elismeri Rehhagel hőstettét, ahogyan egy söprögetővel és öt középpályással felálló csapata kiverte Franciaországot, Csehországot és Portugáliát is.
A három, taktikailag leginkább innovatív együttes a II. világháború óta minden bizonnyal a magyar Aranycsapat, a „totális futballt” játszó Ajax és Sacchi Milanja volt. Mindhárom radikálisan új játékstílussal rukkolt elő, és olyan nagyszerű játékosokkal, akik azt végre is tudták hajtani. Ki tudná megmondani, hogy 1953-ban Sebes Gusztávnak és ragyogó edzői stábjának zseniális meglátásainak vagy a kiváló futballistáknak – Puskás, Hidegkuti, Kocsis – volt köszönhető, hogy Magyarország úgy elintézte Angliát? Valószínűleg az Ajax sem nyert volna zsinórban három BEK-et Michels taktikájával, ha nincs a csapatban Cruyff. És az a nagy Milan tényleg Sacchié volt, vagy inkább Baresi, Gullit, Maldini, Rijkaard és Van Basten Milanja?
Arrigo Sacchi varázsa
Taktikai zseni vagy merev zsarnok ragyogó játékosokkal?
Arrigo Sacchi a legbefolyásosabb futballtaktikus Rinus Michels óta. Ő reaktiválta a 4–4–2-es rendszert, tökéletesítette az egész pályás letámadást, és összerakta az európai futballtörténelem egyik legnagyobb csapatát. De vajon az ő taktikai zsenialitásának köszönhetően hódította meg a Milan Európát, vagy azért, mert nagy játékosai voltak?
Sacchi világos választ ad erre: „A futballnak van egy forgatókönyve. Ha jók a színészek, akkor képesek értelmezni a sorokat, és improvizálni is, de a forgatókönyvet kell követniük.”
A Milannál működött Sacchi forgatókönyve, csapata intelligensen játszott, uralta a mérkőzéseket, nyomás alatt tartotta az ellenfelet, és kitűnően védekezett. Sokan úgy tartják, hogy a védekezésben hozott újat, csapata szeretett látványos futballal győzni.
Paolo Maldini mondta, hogy Sacchival azért nyerte meg sorban a meccseket a Milan, mert jól mozogtak a játékosok, amikor nem volt náluk a labda. De ehhez olyan kemény, szinte büntető jellegű fizikai felkészülésre volt szükség, hogy még Maldini is panaszkodott: „Sacchi taktikája rendkívül fárasztó volt, néhány év után már nem lehetett tartani azt a ritmust”.
Sacchi futballideája az volt, hogy minden játékos univerzális legyen, megfelelően okos és tehetséges ahhoz, hogy mindig tudja, mikor kell támadni és védekezni.
Sacchi egyszerre összpontosított a taktikára és az erőnlétre, ez minden bizonnyal nagy szerepet játszott a milánóiak 1988-as bajnoki győzelmében, illetve az 1989-es és 1990-es BEK-győzelemben. De nézzük csak, micsoda tehetségeket küldhetett a pályára! Az a 13 játékos, aki szerepelt az 1989-es döntőben, összesen 569-szer volt válogatott. Ott volt a kezdőcsapatban Gullit, Rijkaard, Van Basten, Maldini, Baresi és Donadoni is. És őket olyan játékosok támogatták, mint Ancelotti vagy Costacurta, akik szintén klasszisok voltak a maguk területén. Amikor 4–0-ra megverték a Steauát az 1989-es BEK-döntőben, a maximalista edző még azon a meccsen is két oldalt teleírt noteszében csapata hibáival.
Aztán 1991-ben, amikor Gullit és Van Basten megsérült, a Milan teljesítménye is jelentősen romlott, Sacchi pedig elhagyta a csapatot, és olasz szövetségi kapitány lett. Utódja, Fabio Capello nagyrészt követte az ő taktikáját, megtartotta a 4–4–2-őt, de alkalmazott egy szűrőt Marcel Desailly személyében, öt év alatt négyszer megnyerte
a scudettót, 1994-ben pedig a Bajnokok Ligáját is.
Közben Sacchi megosztotta Olaszországot. Az azzurrik edzőjeként sokan gúnyolódtak rajta, merevségén és taktikai rögeszméin. Úgy tűnt, elképzeléseit nem hajlandó feladni, inkább más játékosokat keresett a rendszeréhez: 77 labdarúgót próbált ki 55 meccsen, közülük 55 nála mutatkozott be a válogatottban. De 1994-ben, amikor Olaszország 11-esekkel elveszítette a vb-döntőt, még a szakértők is inkább a déli hőséggel és nem taktikai melléfogásokkal magyarázták a vereséget. Az 1996-os Eb-n azonban nem tudta továbbjuttatni Olaszországot a csoportkörből, ezért távoznia kellett.
Sacchi mindmáig az utolsó nagy taktikai forradalmár. De sohasem volt pragmatista. Míg Capello tanulékonyabb volt, addig Sacchi nem tudott megújulni. Legkiválóbb örököse taktikai téren minden bizonnyal Pep Guardiola a Barcelonában. Aztán persze megint felvetődik, hogy neki meg van egy Messije, egy Iniestája és egy Xavija, akik Sacchi szavaival élve „mindhárman tudják, hogy kell focizni”. Felidézve a Milan hőstetteit, Sacchi is elismerte, nehéz megmondani, mekkora szerepe volt neki és elméletének a sikerekben. „A különbség a Milan és az ellenfelek között az volt, hogy az olasz sztárcsapatnak minőségi játékosai voltak, míg a többieknek nem annyira.”
Milanellóban az egyik edzésen Sacchi egyszer szervezett egy játékot, hogy bebizonyítsa: öt játékossal le tud győzni tíz, edző nélküli futballistát. De nem volt szüksége erre az önigazolásra. Az edzőpályától nem messze, a klub vitrinjében pompáznak a trófeák, amiket megnyert a Milannak. Azok is a bonyolult és megfoghatatlan összefüggések titkát rejtik.
Visszatérve az 1953-as angol–magyarra, A piramis csúcsán (a magyar kiadásban: Futballforradalmak – a szerk.) című könyvben Wilson eleinte ragaszkodik hozzá: „A taktikának köszönhetően nyert Magyarország”. De néhány sorral lejjebb már azt írja: „A taktika tette lehetővé a technika kivirágzását, és technika nélkül a taktika mit sem ért volna”.
Hasonlóan nehéz értékelni Mourinho első, diadalmas szezonját a Chelsea-nél. A 2004–05-ös idényben 16-tal több pontot gyűjtött a csapattal, mint Claudio Ranieri 2003–04-ben, megnyerte a bajnokságot is (a BL-ben ugyanúgy az elődöntőig jutott). De Mourinho elköltött a nyáron 91 millió eurót olyan új játékosokra, mint Drogba, Cech, Ricardo Carvalho és Robben. Mi hiányzott jobban ahhoz, hogy ötven év után a Chelsea újra bajnok legyen: Mourinho taktikai érzéke vagy a négy világsztár aláírása?
Bob Paisley, a Liverpool legendás menedzsere, aki az első szakvezető volt, aki három BEK-et nyert, nem tartotta sokra a taktikázást, egyszer azt mondta Joe Fagan edzőnek: „Mit jelent az, hogy »fedez a hátvéd«? Nem vagyunk mi besurranó tolvajok, ugye?” Persze lehet azt mondani, hogy a játék sokat változott, de azért Lippi Juventusa – amely háromszor egymás után jutott BL-döntőbe – sem játszott nézhetetlen futballt. Lippi abból a szempontból volt zseniális, hogy mindig megtalálta a sztárok tökéletes helyét a pályán. Az általa vezetett Juventus példázza Wilson azon megállapítását, amely szerint „a siker a pályán – ideális esetben – a jó elmélet és a jó labdarúgók szimbiózisából fakad”.
Wenger taktikai készégét megkérdőjelezték, mégis új filozófiát hozott a sportágba: „Ügyelni kell az egyensúlyra. A futball elsősorban játék. Óriási erők dolgoznak mögötte, de meg kell hagyni a szabadságát.” Mert ha az egyensúlyra nem figyelünk, hamarosan azt fogjuk kérdezni, amit Bobby Charlton kérdezett Taylortól egy válogatott meccs után: „Mi lett a futballból?”
Taktikai trükkök
Három, ami bejött… és egy, ami nem
Nottingham Forest 1980 Brian Clough mindig hangoztatta, hogy a taktika csúnya szó. De az 1980-as, Hamburg elleni BEK-döntőben tíz perc után felismerte, hogy csapata középpályája átjáróház, ezért átállt 4–5–1-re. Sikerült is elfojtani Kevin Keegan játékát, és John Robertson góljával győzött 1–0-ra a Forest.
Görögország 2004
Aligha volt még olyan csapat, amely annyira túlteljesített, mint a 2004-es görög válogatott. Eb-győzelmük 250-szeres pénzt ért a fogadóirodákban, de a német Otto Rehhagel rendkívül fegyelmezett csapatot rakott össze. A taktika a szigorú emberfogásra, a rugalmas 4–5–1-es felállásra (amelyben a szélsők hol védők, hol támadók voltak), a söprögetős rendszer feltámasztására, az óvatos labdatartásra és a hatékony pontrúgásokra épült (az elődöntőt és a döntőt is pontrúgás utáni góllal nyerték meg). Rehhagel meggyőzően bizonyította, hogy a taktika kulcsfontosságú.
Inter 2010
A Barca megfékezése hősies tett volt a BL-elődöntőben, de José Mourinho taktikája a nyolcaddöntőben született meg
a Chelsea elleni 1–0-s meccsen. Minden Chelsea-játékos szoros őrizet alatt állt, már a saját térfelén megtámadták őket az Inter futballistái, labdaszerzés után pedig azonnal mögéjük kerültek. Wesley Sneijder a londoniak térfelének mélyén minden labdát összeszedett, elosztott, és ez vezetett a jogos vendéggyőzelemhez.
Inter 1967
Egyszer minden tankönyv felett eljár az idő. Helenio Herrera példéul a catenaccióval nyert két BEK-et az Internek, de a ’67-es BEK-döntőben a Celtic megtalálta az ellenszert. Vezettek 1:0-ra az olaszok, de a hátrány felszabadította a skótokat, elkezdtek természetesen futballozni, a tömörülő védelem ellen 39 lövés ment az Inter kapujára, és nem is lehetett kétséges a 2:1-es skót győzelem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. márciusi számában.)