Szívük-lelkük a pályán: Sallai Roland és az áttörés éve

Szöveg Babják Bence Fotó AFP, Dömötör Csaba, Földi Attila, Getty Images, Tumbász Hédi

Borongós, szürke, esős nap Felcsúton. Mivel az edzőpályákra úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék, nem csoda, ha a Puskás Akadémia növendékeinek többsége a szobája melegében piheni ki az aznapi gyakorlást. Aztán az egyik edzőpályán egyszer csak feltűnik egy vékonydongájú fiú egy zsák labdával a vállán. Társak hiányában egyedül lő kapura, szeretné tovább csiszolni rúgótechnikáját és a lövéseit.

A kisfiúból férfi lett, az akadémistából Bundesliga-játékos, egyvalami azonban nem változott: Sallai Roland akkor is és most is maximalista önmagával szemben, olyan játékos, aki mindig többre vágyik. Vélhetően ennek köszönheti, hogy most a magyar válogatott egyik meghatározó játékosaként várja az Eb-t.

CSAK HORKOLÁST NE HALLJON!

Jobban belegondolva nem is alakulhatott volna másként. Édesapja, Sallai Tibor NB I-es játékos volt, míg nagybátyja, Sándor két világbajnokságon (1982, 1986) képviselte Magyarországot. Nem meglepő, ha Roland is a labda bűvöletében nőtt fel. Elmondása szerint éjjel-nappal focizott, az edzések mellett állandóan kérlelte édesapját és nagybátyját a családi lábteniszbajnokságra. Ha kikapott, addig kellett játszani, amíg nem ő nyert, ha pedig a többiek elfáradtak, a fallal egyérintőzött tovább.

Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy tehetsége hamar utat tört magának, a legutóbbi Európa-bajnokság idején már stabil NB I-es játékosnak számított, biztonsági tartalékként a kontinenstornára készülő bő kerethez is meghívták, ám a Franciaországba utazó listára végül nem került fel.

„Az idősebbek hamar befogadtak, Gera Zoltán, Dzsudzsák Balázs vagy éppen Juhász Roland odajöttek az edzéseken, segítettek egy-egy gyakorlatnál, próbáltak tanácsokat adni, hogyan lehetnék még jobb – mondta az FFT-nek a Freiburg és a nemzeti együttes 24 esztendős támadója. – Sokat fejlődtem abban a közegben és ritmusban, amelyben akkor a válogatott készült. Mivel nagyon fiatal voltam, nem mondom, hogy csalódásként ért a döntés, hogy végül nem kerültem az utazó keretbe, inkább sajnáltam, hogy a franciaországi élményeket nem élhettem át a többiekkel. Persze sosem jó érzés, amikor a játékos az utolsó szűkítésnél kerül ki a csapatból, de nagyon sokat segített, hogy belekóstolhattam a légkörbe. Végül a televízión keresztül néztem a meccseket, de úgy is kirázott a hideg. Képzelem, ezek után milyen érzés lenne kifutni a Puskás Aréna gyepére, ha Marco Rossi pályára küld. A négy évvel ezelőtti tornára visszatérve, emlékeim szerint akkoriban Siófok és Budapest között ingáztam, többnyire családi körben szurkoltuk végig a meccseket. A tévében utána láttuk, micsoda spontán örömünnep szerveződött az utcákon, és a Hősök terén rendezett fogadtatás is önmagáért beszélt. Hogy csatlakoztam-e a fiesztához? Őszintén szólva nem igazán kedvelem a nagy tömegeket, nem vagyok fesztiválozó típus, úgyhogy a csendesebb családi környezetben örültünk a jó eredményeknek.”

A csendet a hétköznapokban is kedveli a támadó, elmondása szerint a meccsek előtti két-három órában szíve szerint már senkihez sem szólna, akkor már minden idegszálával a soron következő kilencven percre fókuszál. Az edzőtáborok és idegenbeli túrák alkalmával sincs gondja azzal, ha egyedül van a szobájában, annál is inkább mert meglehetősen éberen alszik – ha horkoló szobatárssal kerül össze, lőttek az éjszakai pihenésnek. A mérkőzések után is kell némi idő, mire kiszáll belőle az adrenalin, igaz, most már legalább el tud vonulni, ha némi nyugalomra vágyik a lefújást követően.

„Olykor gyerekként is jó lett volna, ha nem azonnal indul a meccs utáni elemzés, de ha az ember futballcsaládba születik, akkor nincs menekvés – nosztalgiázott kicsit a támadó. – Egy-egy erősebb kritika után el is pityeredtem, de igazából sosem a külső véleményekkel volt bajom, már önmagában az is nagyon dühített, ha nem ment a foci. Mindig a legjobb akartam lenni, mindig jól akartam játszani.”

LENYŰGÖZTE A TIKI-TAKA

„Épp a napokban kérdezték, hogy melyik az első Európa-bajnoki emlékem. Nem tudtam rá egyértelmű választ adni, mert sajnos nálam az Eb-k és a világbajnokságok szinte teljesen egybefolynak. Arra emlékszem, hogy az első Eb-n, amelyet követtem, a spanyolok nyertek, de az első döntő, amelyet fel tudnék idézni, a Spanyolország–Hollandia vb-finálé volt, amelyet Iniesta döntött el. Akkoriban ő volt a kedvencem, nem csoda, ha gyerekként spanyol válogatott és Barcelona-mezt kértem a szüleimtől. Korábban talán egy Ronaldinho-dressz is volt otthon, mert nagyon tetszett az a gyors, rövid passzos futball, amelyet akkoriban a katalánok játszottak. Az emlékekhez hozzátartozik, hogy annak idején a nagybátyám is sokat beszélt arról, mennyire felemelő érzés világeseményen pályára lépni, és ott képviselni Magyarországot. Elmondta, hogy az ilyen tornákat az egész világ figyeli, a játékos több millió embernek mutathatja meg, mire képes, és sosem felejti azokat a pillanatokat. Örülök, hogy most a saját bőrömön tapasztalhatom meg, amiről gyerekkoromban hallottam. Persze mindannyian tudjuk, mennyire nehéz csoportba kerültünk, de az utóbbi egy év eredményei erőt adnak a meccsekhez.”

Na igen, az a bizonyos F-jelzésű kvartett. Ennél nehezebbe aligha kerülhetett volna Marco Rossi együttese. Kezdésként a legutóbbi kontinenstorna győztese, az ötszörös aranylabdás Cristiano Ronaldóval felálló Portugália szerepel az étlapon a Puskás Arénában, ezt követi ugyanott a legutóbbi világbajnokságot tulajdonképpen simán megnyerő Franciaország, majd Münchenben a 2014-es vb győztese, Németország lesz az ellenfél, ahol a nagy „öregek” vélhetően az utolsó nagy dobásra készülnek.

„FURCSA LESZ A ZÁRT KAPUS IDÉNY UTÁN TÖBB TÍZEZER NÉZŐ ELÉ KIFUTNI A PUSKÁS ARÉNÁBA”

„Az ellenfelek erejét mindenki ismeri, ugyanakkor számunkra némi könnyebbséget jelenthet, hogy ezeken a találkozókon csak nyerhetünk. Ha összeszedetten futballozunk, és azt a formát hozzuk, amit az elmúlt másfél évben mutattunk, akkor mindannyian a tükörbe tudunk majd nézni az utolsó csoportmeccset követően. Ilyen vetélytársakkal szemben már a pontszerzés is extra teljesítménynek számítana, így az eredményt illetően nem is szeretnék ígérgetni. Azt viszont biztosra vehetik, hogy a szívünket-lelkünket kitesszük majd a pályára, és majd meglátjuk, hogy a »minden« mire elég a világ legjobbjai ellen. Kétszer hazai közönség, vélhetően telt ház előtt játszunk, ami szintén hatalmas lehetőség. Biztosan furcsa lesz a zárt kapus
idény után több tízezer néző elé kifutni a Puskás Arénába, de már nagyon várjuk, hogy kezdődjön a torna. Nyomást legfeljebb csak amiatt érezhetünk, mert nem akarjuk a drukkereink előtt lerombolni azt a képet, amelyet az utóbbi időben magunkról felépítettünk. Olyan teljesítményt akarunk nyújtani, hogy a nézők is azt mondják: igen, ez a csapat valóban mindent megtett.”

Néhány ismerős arccal a müncheni Allianz Arénában összefuthat a magyar támadó, a németek védelmének gerincét ugyanis Bundesliga-játékosok adják. Mats Hummels a Borussia Dortmundban, Niklas Süle a Bayern Münchenben, míg Marcel Halstenberg és Lukas Klostermann az RB Leipzigben szerepel.

„Valamennyien kellemetlen hátvédek, nem véletlenül játszanak a válogatottban. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam a német élvonalban, ugyanakkor mint minden labdarúgónak, nekik is van gyenge pontjuk, a mérkőzés előtti videoelemzéseknél pedig a szakmai stáb biztosan megmutatja nekünk, hogy melyek azok. Persze mellettük akkor sem könnyű elmenni, ha tudjuk, hogy mivel érdemes próbálkozni… A német csapat erejét egyébként nehéz megtippelni. Nyilvánvalóan a világ legszűkebb elitjébe tartozik, de több fiatal is bekerült a keretbe, miközben a kapitány néhány idősebb játékost is visszahívott. Nem tűnik annyira egységesnek az együttes, mint hat-hét évvel ezelőtt, a portugáloknak viszont éppen ez az egyik legnagyobb erénye. A válogatott gerince évek óta együtt van, talán most előrébb is tartanak, mint a németek. A legerősebb együttesnek viszont egyértelműen Franciaország tűnik. A világbajnoki címvédő esetében talán nem is kell magyarázni, hogy miért.”

MÁSUTT IS SZÓRJA A GÓLOKAT

Azt, hogy öt év mennyire sok idő, a Puskás Akadémián nevelkedő csatár válogatottban betöltött szerepén is mérhetjük. Fél évtizede zöldfülűként hallgatta a rutinosabb játékosok útmutatásait, most pedig immár rá vár kulcsszerep a három csoportmeccsen. Életkora és válogatott fellépéseinek száma miatt egyelőre természetesen nem lehet Juhász Rolandhoz, Gera Zoltánhoz vagy éppen Dzsudzsák Balázshoz mérni a nemzeti csapatban mutatott produktumát, ám ahogy az említett játékosok alapembernek számítottak a franciaországi tornán, úgy számít most stabil kezdőnek a Freiburg futballistája.

„Megtisztelő, ha a klubomban és a válogatottban nyújtott teljesítményem után a nemzeti csapat egyik meghatározó játékosaként tekintenek rám, huszonnégy éves koromra ez nem rossz teljesítmény. Ám bevallom őszintén, számomra ez még édeskevés. Mindig fejlődni akarok, egyre jobb futballistává válni. Nehéz út vezetett idáig, számos lemondással járt, de az élet bizonyította, hogyha az ember keményen dolgozik, előbbutóbb meglesz az eredménye.”

A mögöttünk hagyott idényben valóban nem lehetett panasz Sallai Roland formájára, elvégre 28 bajnokin nyolc gólig és hat gólpasszig jutott. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy nemcsak a pályán, hanem a virtuális térben is szórta a gólokat a Freiburg színeiben. Elsőre talán zavaros a kép, de segítünk tisztázni. A támadó szabadidejében szívesen ragad konzolt a kezébe, fifázás közben pedig melyik másik klubbal játszhatná le a képzeletbeli idényt, mint aktuális csapatával. Bár a gyepen sosem lehetett azzal vádolni, hogy önző lenne, a kontrollerrel a kezében olykor megesik, hogy a jobbnál is jobb helyzetet keres. Főleg, ha ezáltal a Freiburg 22-es számú játékosa fejezheti be az akciót…

„MÉG SOHA, SENKINEK SEM SIKERÜLT ANNYIRA FELHERGELNIE, HOGY ELVESZÍTSEM A FEJEMET”

Amit viszont a videojátékban és a való életben sem láthatunk Sallaitól, a kakaskodás, a lökdösődés, vagy éppen a heves reklamálás a játékvezetőnél. A pályán kívüli kiegyensúlyozottsága és nyugodtsága a játéktéren is visszaköszön, és bár a csibészség a mai napig belefér – elvégre a jófiúk a legritkább esetben győznek –, a fegyelmezetlenség már nem.

„Ha lökdösődés vagy dulakodás alakul ki, rendre kimaradok belőle. Még soha, senkinek sem sikerült annyira felhergelnie, hogy elveszítsem a fejemet, és nem is szeretném, hogy bármi elvonja a figyelmemet a játékról. Ismertem olyan játékosokat, akik imádták az ilyen helyzeteket, akik szinte már várták, hogy igazságot oszthassanak. Szerintem minden csapatban megvannak ezek az arcok, de én sohasem tartoztam közéjük, és nem is szeretném, hogy ez változzon.”

Kifejezetten balhés karakterből szerencsére a magyar válogatottnál egy sem akad, vezérbikából annál több. Az egész internetet bejárta a felvétel, amely tavaly novemberben, az Izland elleni Eb-pótselejtező előtti pillanatokban készült a válogatott öltözőjében. A csapatkapitány, Szalai Ádám tüzelte a társait, és szavai termékeny táptalajra hullottak. A játékosok valóban gladiátorként küzdötték végig a találkozót, ahogy azt a Mainz támadója kérte, jobban mondva követelte. Vajon milyen gyakran hallani hasonló lelkesítő beszédet az aktuális kilencven perc előtt?

„Az egy különleges pillanat volt mindannyiunk számára, ezzel együtt senki se gondolja, hogy mondjuk a Ciprus vagy az Írország elleni felkészülési találkozó előtt is pontosan ez történik, bár Ádám akkor is biztosan mond majd pár szót a csapatnak. (A két meccsre lapzártánk után került sor – a szerk.) El is veszítené a különlegességét, ha minden meccs előtt ugyanilyen adrenalinlöketet kapnánk. Azoknak a szavaknak kifejezetten az Izland elleni találkozó előtt volt jelentőségük, mindannyian nyerni akartunk, és megmutatni, hogy igenis győztes-mentalitású labdarúgók alkotják a keretet. Az ilyen szinte megismételhetetlen beszédek csak tovább növelik a játékos pulzusát, Ádám szavainak súlyát pedig mindannyian átéreztük.”

ŐT IGAZOLTA AZ IDŐ

A Mainz csatára a pályán és az öltözőben is vezér, Sallai Roland egyelőre csak a gyepen „beszél”, mégpedig a játékával. A felcsúti Puskás Akadémiáról jutott idáig, és bár most minden kereknek tűnik körülötte, fiatalkora ellenére már több akadályon és hullámvölgyön küzdötte át magát.

Vele született tehetsége és labdaérzéke vitathatatlan, ám többször elmondta: a gömbérzék mit sem ért volna, ha mindez nem párosul szorgalommal, áldozattal és lemondással. Amíg társai a szobájukban pihentek, ő az edzőpályán gyakorolt, mert mindig többet és többet akart magától. Ennek is köszönhette, hogy már fiatalon, 19 évesen az akkor Serie A-ban szereplő Palermóhoz került kölcsönbe. A 2016–2017-es idényben 21 bajnokin lépett pályára, ám nyári klubváltása után sokan kétkedve figyelték, amint az olasz csapat mezét a ciprusi APOEL szerelésére cseréli. Az itáliai kaland után sokak szemében visszalépésnek számított a ciprusi élvonal, a tehetség azonban tudta, mit akar, és nem mellékesen a Bajnokok Ligája egyik halálcsoportjában szerzett nemzetközi tapasztalatot. Az APOEL a Real Madriddal, a Borussia Dortmunddal és a Tottenhammal került egy négyesbe, a támadó pedig mind a hat mérkőzésen lehetőséghez jutott. A húsz bajnokin elért négy gólja remek ajánlólevélnek bizonyult ahhoz, hogy a Freiburg kivásárolja a négy évre szóló szerződéséből, és 2018 nyarán megérkezzen a Bundesligába.

Idáig meseszerűnek tűnt a pályafutása, ám ami utána következett, távol állt a rózsaszín képtől. Novemberben súlyos térdsérülést szenvedett, így csak 2019 májusában térhetett vissza a pályára. Európa egyik legerősebb bajnoksága, új ország, új környezet, új csapattársak – majd csaknem féléves kihagyás. Innen kellett újra felépítenie magát, de megcsinálta. Bár a vírushelyzet miatt hosszú szünetre kényszerülő 2019–2020-as idényben eleinte csak a kispadon jutott neki hely, fokozatosan visszaküzdötte magát a kezdőcsapatba, a legutóbbi idényben pedig már egyértelműen a Freiburg egyik legjobbjává nőtte ki magát. És ki tudja, hol a történet vége?

„A klubváltásoknál mindig a fejlődésemet helyeztem az első helyre – mondta egy Nemzeti Sportnak adott korábbi interjúban. – Amikor a Serie A-ban szereplő együttesből Ciprusra szerződtem, a visszhangokból ítélve többen rossz döntésnek minősítették a klubváltást, még akkor is, ha az APOEL akkor a Bajnokok Ligája főtábláján szerepelt. Én viszont bíztam benne, hogy az idő engem igazol, és szerencsére így történt. Sosem akartam egy nagyot ugrani, igyekeztem lépcsőfokről lépcsőfokra haladni felfelé. Ami pedig a sérülést illeti, hiszek benne, hogy minden okkal történik. A futball már csak ilyen, egy baj bármikor közbeszólhat, engem sajnos a Bundesliga-karrierem elején kellett megműteni. Akadtak időszakok, amikor nagyon mélyen voltam, de mindig talpra álltam, és visszaverekedtem magam a csapatba. Ebből most már bármikor erőt meríthetek, tudom magamról, hogy képes vagyok megfeszülni a céljaimért. Akkor is, ha az a bizonyos terv a száz élvonalbeli meccset jelenti, és akkor is, ha a kezdőcsapatba kerülést a sérülés után.”

A GÖRCSÖSSÉG MÁR A MÚLTÉ

Ilyen előzmények után egy fiatal, ám az élet által már megedzett támadó fut majd ki a Puskás Aréna gyepére az Európa-bajnokság csoportmeccsein, és nem is tagadja: eddigi pályafutása csúcspontja lesz a kontinenstorna.

„Ezzel kár lenne vitatkozni, ráadásul úgy tűnik, mostanra összeállt a kép. A csapat és a szakmai stáb teljes mértékben megismerte egymást, pontosan tudjuk, mit vár el tőlünk a kapitány, képesek vagyunk harcolni egymásért, és ez a pályán is visszaköszön. Ami pedig engem illet, korábban túl görcsösen próbáltam bizonyítani címeres mezben, zavart, hogy nem tudtam azt a teljesítményt nyújtani, amit a klubomban. Mostanra ez is megváltozott, a görcsösség már a múlté, az utóbbi találkozókon már a válogatottnál sem maradtak el a gólok, az önbizalom építésében persze sokat segített, hogy a Freiburgban is rendszeresen megkaptam a bizalmat.”

A végére már csak egy kérdés maradt: vajon a három csoportmeccs visszavágóját megrendezik-e a számítógépes játékban?

„Ezt most még nem tudom. Előbb nézzük meg, milyen eredmény születik a pályán, aztán meglátjuk.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júliusi számában.)