Színház az egész (futball)világ!

 

 

Szöveg Si Hawkins Fordítás Kovács Gergely

 

Szürke, ködös délután Kelet-Londonban. Egy kerékpárbolt és kávézó hátsó traktusában bújunk meg, akárcsak a szovjet disszidensek egykor, miközben információt cseréltek. Jonathan Watkinsszal nézünk meg egy titkos videót. Watkins a személyes találkozót pártolta, mivel nem akarta, hogy filmje elterjedjen az interneten. Érzékeny téma. Az 1969-ben készült népszerű futballfilm, a Kes modern, táncos verzióját nézzük.
„Nem mondom, hogy nem voltak aggályaim. Tudtam, hogy az emberek nem értik majd, mi az ördög is ez” – ismeri be a koreográfus. Leginkább szülővárosa lakóinak véleményétől tartott. „Barnsley lakói komplett mondatokat idéznek a filmből, ennyire beleégett az emlékezetükbe. Különösen a futballjelenet. Úgyhogy féltem. Nem tudtam, nyitottak lesznek-e a történet másfajta megközelítésére.”
A sport megjelenítése a színpadon nem könnyű feladat, különösen nem azoknak, akik nem futballmegszállottak. Ennek ellenére kísérleteznek vele. Az elmúlt hónapokban a Royal Shakespeare Company vitt színre egy labdarúgás témájú színdarabot, játszottak egy vb-musicalt is, nemsokára több balett is debütál a témában, és jön a David Beckham West End-show. Senki sem maradhat ki a buliból: Liverpool-legendák, ifjú afrikai reménységek, Premier League-edzők, az angol női válogatott szövetségi kapitánya, és egy korábbi férfi szövetségi kapitány. Nem semmi! Úgy érezzük, érdemes körbejárni a témát. Függöny, jöhetnek a táncosok!

 

A futball és a balett elsőre talán bizarr párosítás, ám az ilyesfajta keresztezések rendkívül népszerűek manapság. A szálak az orosz Sosztakovicshoz vezetnek. A szentpétervári születésű zeneszerző képzett játékvezető és elvakult Zenit-szurkoló volt. Két hajlamát Az aranykor című balettjában gyúrta egybe, a mű vegyes fogadtatásra lelt.
„Sosztakovics fogalmazta meg azt, hogy a futball a tömegek balettje – mondja a tánckritikus, Lyndsey Winship. – Ezért szerzett zenét ehhez a műhöz 1930-ban, nem más az egész, mint szocialista realizmus.”
Az aranykor egy futballcsapatról szól, amelynek játékosai Nyugatra utaznak, ott tévedésből bebörtönzik őket, de végül megmenekülnek a kapitalista elnyomók elől.
„Ennek ellenére a produkció nem találkozott a párt elképzeléseivel, így aztán a szőnyeg alá söpörték – folytatja Winship. – Később még kétszer-háromszor elővették a darabot, de teljesen kivágták belőle a futballszálat.”
Ez így nem épp a legígéretesebb kezdete a tánc és a sportág keresztezésének. Ha azonban hirtelen előre lépünk 85 évet az időben, akkor már mindenféle csodálatos produkcióval találkozhatunk.

Többek között Pierre Rigal Game Over című darabjával, amely az 1982-es francia–német vb-elődöntő szürreális felidézése, és amelyben megjelennek televíziókészülékek, bélelt öltönyök és lassított felvételt imitáló színészek.
A francia koreográfusnak – aki elismerte, hogy elsírta magát a mérkőzést követően – katartikus élményt jelentett, hogy harminc évvel később elkészíthette a „furcsa, táncos darabot”, ahogy a játékosoknak is, akik a világbajnokságon tagjai voltak a francia válogatottnak. „Maxime Bossis is látta a darabot, annak idején ő hagyta ki az utolsó francia tizenegyest, és mélyen megindította ez az interpretáció” – idézi fel Rigal.
Ahil Ratnamohan sokkal realistább módon dolgozza fel darabjaiban a témakört, ebben a megközelítésben talán az ő munkái a legizgalmasabbak. A Srí Lanka-i-ausztrál koreográfus ígéretes játékosként érkezett Európába („A Malmővel folytattam tárgyalásokat”), de ma már két színpadi produkcióba öli tehetségét.

 

Az SDS1 intenzív one-man show, amiben a közönség is részt vesz. A másik, a figyelemfelkeltő címre hallgató Michael Essien, úgy akarok játszani, mint te. Ez a futballbevándorlók helyzetét mutatja be a lehető leghatásosabban. Ratnamohan számos afrikai játékosjelölttel találkozott egy antwerpeni parkban, és megkérte őket: mondják el történetüket. „Nagyon tetszett az ötlet, hogy kikérdezzem őket. Ezeknek a labdarúgóknak az adásvételéből egyesek igen sok pénzhez jutnak; ez igen piszkos üzlet. Mondtam nekik, mit akarok, de el sem tudták képzelni, mi ez az egész.”
Lehet, hogy a tánc absztrakt, de az üzenet átmegy, és a produkció nagy sikerrel turnézik. „A stáb együtt maradt, és nem futballtémájú darabokat is bemutat – mondja Ratnamohan. – Nagyon megszerették a színházat.”
Ami a Kes új verzióját illeti – Barry Hines regényét Ken Loach filmesítette meg, majd ezt vitte színpadra Jonathan Watkins –, az szintén számos rajongót hódított meg. Megjelennek a színpadon a film klasszikus iskolai mérkőzésjelenetének tinédzserei is (bár a mozi igazi nagy sztárja a Brian Glover alakította iskolaigazgató). A kezdetben visszafogott yorkshire-i közönség is megnyílt szép lassan. „A futballelőadást nagyon jól fogadták – mosolyog Watkins, aki attól is megkönnyebbült, hogy az FFT jól fogadta, amit látott. – Érezhető volt, hogy az emberek sorra adják át magukat a darabnak.”
Watkinsnak nem volt miért aggódnia. „A tánc és a futball nem áll olyan messze egymástól – erősíti meg Lyndsey Winship. – Tudjátok, ki szereti nagyon a táncos előadásokat? Graham Taylor. Nemrégiben interjút készítettem vele, és a korábbi menedzser elmondta, hogy nagyon szeret színházba járni. Szerintem a felesége rángatta bele.”

A Csavard be, mint Beckham az idén nyáron mutatkozik majd be a West Enden. Merész újraértelmezése ez a 2002-ben készült filmnek, méghozzá azért, mert a futball témájú musicalek ritkán jönnek be, és Angliában nagymértékben függ a sikerük az amerikai turistáktól. De a film rendkívül sikeres lett a tengerentúlon, kiemelkedő szerepe volt a Beckham-brand megteremtésében.
„Az első interjút a Washington Post készítette velem, és azt kérdezték, ki az a Beckham – mondja nevetve Gurinder Chadha, aki a filmet és a musicalt is rendezte. – A film sikerén múlott, hogy ismertté vált.”
A darab nagyban támaszkodik a filmre, ugyanúgy 2002-ben játszódik, és egy ázsiai származású brit lány a főszereplője. Chadha is táncol a színpadon, de stábja hónapokon át járt edzésekre. Számos egykori játékos segítette munkájukat, köztük az angol női válogatott korábbi csapatkapitánya, Casey Stoney. Továbbá minden egyes előadáson szerepel majd egy labdarúgó. „Minden este más lesz a színpadon – árulja el Chadha. – A futball számomra a tökéletes koreográfia.
Micsoda mozdulatok! Nagyon hasonlít a mozgás a balerinákéhoz.”

 

És Beckham színre lép? „A producerrel megkerestük, nagyon érdekli a dolog. Annak örül a legjobban, hogy a gyerekei is láthatják. Csodálatos, hogy ők is átélhetik, édesapjuk mit jelentett annak idején a fiataloknak.”
Milyen igaza van a stábnak, hogy egy ilyen jóképű szexszimbólumot választott a darab központi figurájának! Biztos, hogy nem lenne egyszerű felfuttatni egy előadást, amelynek így szólna a címe: Csavard be, mint Kewell. Amellett, hogy a színdarab valószínűleg nagyon piacképesnek ígérkezik, több lesz annál. „Nagy-Britanniát ünnepeljük majd. Azt a Britanniát, ahová mindannyian tartozunk – mondja Chadha. – Arra is gondolok, hogy az idén választásokat tartanak, és ilyenkor szétszakad a társadalom. A darab pont ekkor startol majd.”
Az utolsó nagyszabású brit musicalt éppen a megosztott Észak-Írországban mutatták be 1969-ben. A Beautiful Game szokatlan húzás volt Andrew Lloyd Webbertől, pedig e sorok írója egyszer hosszasan elbeszélgetett vele a Leyton Orientről a Wembleyben, amíg a mosdóhoz álltak sorba, majd csapata csatakiáltása harsogott a piszoárok felett.
Kínos volt, ahogy a musical is. Mindössze tizenegy hónapig maradt műsoron, és állítólag milliós veszteséget termelt. „A közönség azért ült be rá, mert azt várta, hogy vidám futball témájú darabot láthat majd, ehhez képest igen sötét hangulatú musicalről van szó – mondja Tim Jackson, aki tavaly segített újra színpadra állítani a darabot. – A labdarúgás visz bele életet, emiatt nem csak gyilkosságok, késelések jelennek meg a színpadon.”

 

A produkció újjászületése egy kis londoni színházban már sokkal sikeresebben alakult. Jackson nem kimondott futballszurkoló, de számos mérkőzést megnézett, hogy megismerje a legfontosabb szabályokat. Csak hogy senki ne mondhassa: „Ó, oda nem is passzolhatta volna!”.
A futballszíndarabban a labda helyett inkább a mimika kapott főszerepet. A legfőbb kihívást az jelentette, hogy „megőrizze férfias jellegét, és ne legyen túl csöpögős”. Valamit megtartott az ősi verzióból is: a közönség a színpadot körbevéve két „lelátón” ül. A meccsjelenetek alatt a háttérből statiszták üvöltenek, hogy élethűbb legyen az élmény. „Lloyd Webber is megnézte – mondja Jackson –, és megállapította, hogy olyan elemekkel gazdagodott, amelyek az első darabot nem jellemezték.”
A musicalt Volt egyszer egy csapat címmel néhány esztendeje a Madách Színházban is lehetett látni.
Tehát ha jó az alapozás, a futballdalszínházi előadások akár sikeresek is lehetnek. Olyannyira, hogy Hamburgban A berni csoda című film alapján készült darabot mutattak be, amely az 1954-es magyar–német világbajnoki döntő eseményeit dolgozza fel. A fináléét, amely segített magához térnie egy háborúban vesztes, megalázott országot. A színmű ez idáig hatalmas siker, jó kritikákat kapott, és jó bevételeket hozott. Vajon így lenne ez Anglia és az 1966-os vb-döntő esetében is?
„Egy ilyen darabnak valami többről is kell szólnia – mondja Chadha. – A hazáról például. És ez működik Németországban is.”

 

A Royal Shakespeare Company is biztosan szívesen állítana színpadra futball témájú darabot, bár az öreg William már behozta a témát: a Lear királyban úgy utasítgatják Oswaldot, a szolgát, mint egy játékost (leginkább egy védekező középpályást). Legutóbbi produkciójuk, a Karácsonyi fegyvernyugvás egy másik történelmi témát dolgoz fel: az 1914-es karácsonyi mérkőzést az angol és a német katonák közt.
Peter McGovern, aki színészként szerepel a darabban, és önálló kutatásokat is végzett a témában, így fogalmaz: „Az, hogy szenteste le merték játszani ezt a meccset, még száz év távlatából is rendkívül merész tett”.
A játék természete megkövetelte, hogy szakértőként megkérdezzék az Aston Villa edzőjét, Sean Verityt is, főként azért, hogy a baleseteket elkerüljék. „Két kijárónk van, így bármelyik oldalról le tudunk menni a színpadra a közönségen át – mondja McGovern. – Sokat gyakoroltuk az első labdaérintést, hogy ne rúgjuk ki a labdát a nézőtérre.” Az előadás egyedülálló módon tartalmaz néhány zseniális akciót is. „A németek tizenegyeshez jutnak, és ennek kimenetelét a véletlenre bízzuk – mondja. – Két változatunk van, attól függően, hogy bemegy-e.”
Van egy másik Anglia–Németország mérkőzés is, amely színdarab ihletője lett, ez talán a legsikeresebb kísérlet. Az Egy este Gary Linekerrel című darabot Arthur Smith komikus írta nem sokkal az 1990-es világbajnokságot követően. A sokkoló elődöntő történetét dolgozza fel, de – nincs min csodálkoznunk – ezúttal Anglia nyer. Őrült jelenetek tarkítják az előadást. Smith önéletrajzi könyve is említi, hogy amikor Stuart Pearce megnézte az előadást, és bement a tizenegyese, felugrott a székéről, és azt kiabálta: „Igen, ez az!”.
Évekig turnéztak a darabbal, majd megszületett a tv-változata is. Pedig az angol közönség nem ostromolta a színházakat, és nem is sok ilyesféle darab volt műsoron, leszámítva Liverpoolt. Hogy miért pont ezt a várost? „Itt több embert érdekel a futball, mint amennyit nem – mondja a helyi drámaíró, Nicky Allt. – Ez még a nőkre is igaz.”
Allt igen sokat tett azért, hogy a Liverpool FC nagy pillanatait a színpadon is megörökítse. Az Egy éjszaka Isztambulban a 2005-ös BL-döntő krónikája. Az ötlet az Atatürk-stadionban fogant meg. („Sétáltam ki a meccs után, és be kellett látnom, hogy ami a pályán történt, színház.”) Kezdetben a Beatleshez hasonlítható elutasításra lelt. „A legtöbb liverpooli színház azonnal visszadobta – magyarázza Allt. – Aztán megpróbáltam a legnagyobbnál is, az Empire-nél.”
Az Egy éjszaka Isztambulban lett a nagy színház történetének legsikeresebb darabja, később filmváltozata is született, és éppen most jelent meg DVD-n. A darab májusban újra műsorra kerül a nem mindennapi finálé tízéves évfordulóján.
Allt annyira felbuzdult a sikeren, hogy megírta a Vörösök teljes történetét a You Will Never Walk Alone-ban. A darabban szó van a Liverpool nagy sikereiről és bukásairól is. A színház jó terep lehet arra is, hogy jelentős kérdéseket feszegessen. John Dillon színművét, a Színesbent például néhány hónappal a Heysel-tragédia után mutatták be 1985-ben.
Chris Carney részt vett a darab 2008-as újragondolásában, és a viták még akkorra sem ültek el.
„Nagyon tömény színmű, helyenként igen nehéz volt játszani – emlékezik. – Az egyik szakaszában a közönség visszabeszélt, helyeselt, vitatkozott. Mintha csak nyílt vitát tartottunk volna.”
A liverpooli futballszínház intenzitása a kívülállók számára akár riasztó is lehet. „Mint szakmabeli, van néhány darab, amit nem néztem meg, mert azt gondoltam, a labdarúgás nem az én világom” – így Simon Hedger, a Royal Shakespeare Company tagja.
Aztán tavaly a liverpooli Unity Theatre színpadán találta magát, amint menedzsert alakít. A Kapitányt tíz évvel ezelőtt írta Chris Chibnall, aki később a sikeres tv-dráma, a Broadchurch szerzője is lett. Két „félidős” színmű: a trágár és komikus első játékrészt a komorabb második követi, ahol a kapitány a pályafutását is kisiklató homofób megnyilvánulást tesz egy incidens miatt. „Nagyon érdekelt, hogy a nézők visszajönnek-e a szünet után” – mondja Hedger. Visszamentek.
„A darabot az Everton is támogatta – folytatja a színész –, ezért a klub vezetői, játékosai is eljöttek. Az előadást követően rendkívül izgalmas vitában vettünk részt.”
A futball és a színház nagyon sokat adhat egymásnak. Látjuk, hogyan segítette a Villa a Karácsonyi fegyverszünetet, amiért viszonzásul a színház világa segítséget nyújtott a futballszakmának. „Beszéd- és mozgás­leckéket adtunk a sportembereknek – említi Peter McGovern. – Szerintem nagyon sokat profitáltak belőle.”
Ha gyanúsan színpadias esést látunk a közeljövőben, legalább tudjuk, ki a hibás.
Természetesen William Shakespeare!

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. májusi számában.)

CIKKÜNK MEGJELENÉSE ÓTA MAGYARORSZÁGON MUSICAL KÉSZÜLT KOMÁROMBAN CZIBOR ZOLTÁNRÓL, BUDAPESTEN PEDIG PUSKÁS FERENCRŐL!