Szöveg Sam Rowe Fordítás Kovács Gergely
Csak homályosan emlékszik vissza 2008 karácsonyának napjára Ian Ashbee. Az azóta eltelt nyolc évet illetően erősen kihagy a memóriája. „Azt hiszem, olyan lehetett, mint bárki másnak – mondja a FourFourTwo-nak. – Ajándékok. Séta. Vacsora. A királynő beszéde. Sorozatok.”
Az első kilenc mérkőzésükön 20 pontot gyűjtöttek, ezzel ők is alátámasztották a2008-ban Ashbee a Dull City csapatkapitánya volt, és bár arra nem pontosan emlékszik, mit is hozott a Jézuska („Mittom én, talán egy országúti kerékpárt…”), azt biztosan tudja, hogy szabadnapos volt. Rendszeresen ezt kapták ajándékba a csapat vezetőedzőjétől, Phil Browntól.
Azt a gyakori trendet, hogy a frissen feljutó csapatok megkapaszkodnak a tabellán, és jól kiszúrtak a bukmékerekkel, akik egy a háromhoz fizettek volna kiesésük esetén. Brown személyében friss szemléletű edző vezette a csapatot, olyan, aki a „Sam Allardyce Tudományos Akadémián” végezte tanulmányait. Big Sam asszisztense volt a Blackpoolnál és a Boltonnál, és a páros gyönyörű technikával ötvözte a futballt. Később Brown a Hull vezetőedzője lett, és 18 hónapnyi munkát követően beteljesítette a klub 104 éves álmát, az élvonalba vezetve azt. Annak az évnek a szeptemberében ő lett a Premier League-ben a Hónap edzője cím boldog tulajdonosa.
És bár Ashbee emlékei ködösek karácsony napját illetően, a másnapi délután már élesen megmaradt emlékeiben. A vártnál jobb (hatodik hely) csapat a Manchester City (18.) gyengélkedő sztárjaival találkozott 26-án. Ennek ellenére a Hull City 0–4-es eredménnyel vonult le a szünetben. Amikor távoztak volna a játékoskijárón, Phil Brown utánuk kiáltott, és visszaparancsolta őket a pályára.
Aki úgy érzi, hogy a futballból kihalt a romantika, az vessen egy pillantást a csapatok félidei megbeszéléseire, az edzői szónoklatokra.
A hagyomány is úgy tartja, a folklórban is így él: a futballisták annyira őrzik a félidő titkait, hogy gyakran még 15 év elteltével sem beszélnek róluk. Ugyanis a félidei szusszanás nem az italokról, a levegővételről, az elmajszolt narancsgerezdekről szól. Ó, nem! A félidő a remény szimbóluma.
A félidei öltöző olyan, mint a senkiföldje az első játékrész és a végeredmény között. Hasonlít egy játszóházhoz is, ahol bármi megtörténhet. Az emberekből istenek lesznek, a nulla ponthoz hozzáadnak hármat. Ezeket a csodákat aztán megtöri a vezetőedző emelt hangja, őt egyetlen vágy hajtja: csapata vigye sikerre a második játékrészben.
Legalábbis ezt gondoljuk mi. Vajon a valóságban mekkora hatása lehet a félidei szónoklatoknak? Eltántoríthatja a játékosokat a fogcsattogtatás? Tényleg ezek a beszédek döntenek halál vagy megdicsőülés kérdésében?
„Aki buzdító beszédet tart, az félre kell, hogy tegyen minden baromságot, és közvetlenül a hallgatóság pszichéjét érinti meg – mondja Brad Burton. A 43 éves energiabomba, az egykori pizzafutár segélyeken tengette az életét, mígnem motivációs szónokként vált ismertté. Így nem is annyira meglepő, hogy szerinte a szavak mindenre hatással lehetnek. – Az a dolguk, hogy hitet adjanak az embereknek. Ha például bokszolsz, és egy gyenge menet után azt hallod a sarokban: »Ba…ki, ez nem valami frankó!«, biztosan nem túl inspiráltan mész majd vissza. Pedig akár időszakosan, akár állandó jelleggel nagyszerűen ki lehet hozni a legjobbat valakiből.”
Ezzel nem mindenki ért egyet. „Azt hiszem, az az első és legfontosabb, hogy ezt az illúziót szertefoszlassuk – mondja Damian Hughes professzor, pszichológus, akinek 2014-ben jelent meg Hogyan gondolkodjunk úgy, mint Sir Alex Ferguson? című könyve, amellyel a futballvilág egyik legrettegettebb és leginkább tisztelt motivátorának fejébe pillantott be. – Ám ha jól csinálják, tényleg meg tudják változtatni a mérkőzés menetét.” Hughes itt gyorsan határvonalat húz a valódi világ motivációs szónoklatai és azok között, amelyeket a filmekből ismerünk. „Könnyen túlbecsülhetjük ezek jelentőségét, Hollywood pedig mindent megtesz, hogy életszerűtlenné tegye őket. Mindannyian ismerjük az olyan alkotásokat, mint a Minden héten háború. Ahogy ott Al Pacino beszél, az egyszerűen nonszensz. Ha egy edző így szólna a játékosaihoz, azonnal kiröhögnék.”
Az igazán jó motivátor világos, egyszerű üzenetet közvetít az öltözőben, olyan nyelven, hogy azt mindenki megértse, és mindeközben higgadt marad. Ez a futball világa, nem pedig a Holt Költők Társasága.”
Bárki, aki belevág az UEFA pro-licenc képzésébe, előbb-utóbb egy kommunikációs tréningen találja magát, és ezt a szervezők legalább annyira fontosnak találják, mint a taktikai vagy pénzügyi felkészítést. Az öltözői eligazítás egy idény során mindent összeadva kilenc és fél órát vesz igénybe, és Arséne Wenger, aki túl van az ezredik mérkőzésén az Arsenal kispadján, összesen tíz napot szónokolt már a taktikáról a szünetekben. Azért ez nem kevés!
De a futballvilág számos szegmensével – például az ugráló kabalákkal – ellentétben ezek a beszédek nagyon sokat változtak, csiszolódtak az idők során. Ma már sokkal kevésbé beszélhetünk szónoklatokról, és sokkal inkább valami közös gondolkodásról, amelynek során megvitatják a klub elemző szakembereinek meglátásait, és ezt leöntik egy kis hollywoodi szósszal. Akárcsak az idény végét lezáró, érzelmekkel átitatott vacsorákon, itt is az összetartozás érzése alakulhat ki, ami büszkeséggel töltheti el a játékosokat.
Akadnak edzők, akiknek ennyi nem is elég. Pep Guardiola a 2009-es BL-döntő előtti estén olyan videót vetített játékosainak, amelyben a Barcelona meccsjeleneteit a Gladiátor című film epizódjai tarkították. „A játékosok rengeteg érzelmet felszabadítva, sírva hagyták el a termet” – mondja Hughes. A katalánok akkor 2–0-ra nyertek Sir Alex Ferguson Manchester Unitedja ellen Rómában.
Olyan is előfordul azonban, hogy az érzelmi húrok pengetése arra szolgál, hogy az egyik fél magasra emelje a tétet. Ilyen volt az, amikor Ferguson az 1993-as bajnoki cím elnyerését követően úgy kezdte meg az újabb idényt, hogy felmutatott egy borítékot, amiről azt állította, öt olyan név szerepel benne, akik a gőgösségük miatt gátat fognak szabni az újabb sikernek. Hozzátette, csak akkor bontja fel, ha nem nyernek. Később beismerte, üres volt. Brendan Rodgers megpróbálta megismételni kollégája trükkjét, és három nevet tett a borítékba – igaz, alig ismerkedett még meg a játékosaival –, ám a dolog rosszul sült el, csapata a hetedik helyen végzett abban az idényben.
Hughes azt is megjegyzi, Louis van Gaal egy ponton felismerte, hogy a jól sikerült motivációs beszéd tíz százalékot tehet hozzá a csapat teljesítményéhez. Ugyanakkor azt is tudta, hogy szinte lehetetlen felvennie a versenyt nagy elődjével, akinél a fejmosás nem csupán annyiról szólt, hogy vörös fejjel üvöltözött, hanem hatalmas mestere is volt a kimondott szónak.
Amikor az 1999-es Bajnokok Ligája döntőjében a Manchester United 1–0-s hátránnyal vonult le az öltözőbe, és a jelek arra mutattak, hogy jó eséllyel a Bayern München nyeri a mérkőzést, úgy döntött, nem üvölti vörösre a fejét, inkább elmondott egy történetet, amelyet a szintén skót Steve Archibaldtól hallott. A Barcelona egykori csatára elmondta neki, mennyire szörnyű volt, amikor 1986-ban a Barcelona kikapott a BEK-döntőben, és emiatt elsétált a kupa mellett, de nem érinthette meg azt. Hughes szerint ezzel kognitív disszonanciát teremtett a csapatban.
Bár Ferguson Hughes szerint is hatalmas történetmesélő, az is a művészete része, hogyan mondjon kimondottan keveset. Amikor megkérdezték tőle, hány szót szóljon egy nagy edző a játékosaihoz, ha az átlagosak százat mondanak, azt válaszolta, hogy tízet. De lehet kevesebbet is, tette hozzá. Erre klasszikus példa az egyik felszólalása, amely egy Tottenham elleni mérkőzés előtt hangzott el, és Roy Keane örökítette meg a könyvében. Így hangzott: „Srácok, ez most a Tottenham”. A United 3–0-ra nyert.
Bár sosem fogjuk feledni azokat a sztorikat, amelyek Brian Clough-ról terjedtek el – arcon vágott egy játékost, aki beintett, a játékosai arcába fújta a cigifüstöt, mert tudta, hogy jobban harapnak, ha egy kicsit provokálják őket –, a mai pszichológia iránya és maga a gyakorlat azt mutatja, hogy a vasököl ideje lejárt.
„A félelemkeltés nem működik – mondja Hughes. – Szeretjük, ha meg van az illúziója, mert így eladhatóak a bulvárlapok, de a valóságban az emberek ilyenkor lezárnak. Akivel elkezdenek üvöltözni, vagy lehorgasztja a fejét, és várja, hogy a harag elmúljon, vagy másokra kezd mutogatni. Úgyhogy ha lehet, ne nagyon hajigáljunk tányérokat, poharakat.”
De valóban arról van szó, hogy a haragos, káromkodós figurák elvonulóban vannak, vagy az igazi ütközetek inkább zárt ajtók mögött zajlanak? Nagyon ritkán a tévékamerák is bejutnak az öltözőbe, és amit ott rögzítenek, az szinte elképesztő.
Neil Warnock 1995-ben nyilvánossá tette a Huddersfield öltözői megbeszélését, hallgatóságot hívott, hogy egy kicsit mindenki beleszimatolhasson a levegőbe. Ez a levegő azonban hamar elnehezedett, amikor Warnock egyszer csak begőzölt, és azt üvöltötte a játékosai arcába: „Hol vagytok ti?! Nem a kib…ott Litvániában!”
Mindez a közelébe sem ért John Sitton műsorának, amelyet a Channel 4 dokumentumfilmes kamerái rögzítettek ugyanabban az esztendőben. Sitton szerint az kínálkozott a legjobb megoldásnak a Blackpool elleni egygólos hátrány lefaragására a félidőben, hogy ott, a helyszínen kirúgta Terry Howard védőt, miközben a káromkodásszótár minden egyes szócikkét felhasználta, és két másik játékost is elbocsátással fenyegetett. Előadását e szavakkal fejezte be: „Most pedig menjetek a ku…a vacsorátokért, mire befejezzük egymással, már pont zabálhatjátok is”. Jelenleg taxisofőrként dolgozik.
2008. december 26-án a Hull City játékosai leültek az Etihad tizenhatosán belül a gyepre. Phil Brown először is megtapsolta csapata odautazó szurkolóit, így kérve bocsánatot a szerinte rosszul sikerült félidőért. Majd elkövette a legnagyobb hibát, amit buzdító beszéd esetében lehet: engedte, hogy ország-világ végighallgassa.
„Hogy rossz beszéd volt-e? – kérdez vissza csodálkozva az FFT tudósítójának a Southend felkészülése közben, ugyanis most itt edző. – Nem tudom. Hírhedt, ezt megállapíthatjuk. Lehetett volna négy négy is a végeredmény? Nos, pont ezt szerettem volna.” Brown azt állítja, minden egyes szóra emlékszik, ami aznap elhangzott, ennek ellenére nem ismétli meg a beszédet. „Elszállt ott néhány káromkodás is – mondja. – Nem ismételném meg.”
Hughes még azelőtt említi Brown esetét elborzasztó példaként arra, hogyan ne tartsunk buzdító beszédet, hogy mi magunk szóba hoznánk. Brown közszemlére tette ki a csapatát, úgy érezhették, megalázza őket. Ezért olyan emocionális árat kellett fizetniük, hogy még akkor sem tudtak volna jól teljesíteni, ha akartak volna.
A Hull City végül 5–1-re veszített, amit úgy is felfoghatunk, hogy ikszelt a második félidőben. Viszont az idény tavaszi szezonjában mindössze egy mérkőzést sikerült megnyernie (azt is a hosszabbítás perceiben), és csak az utolsó játéknapon menekült meg a kieséstől. A rákövetkező idény márciusában Brownt felmentették, és a Hull májusban kiesett.
„Úgy éreztem, nem szerencsés, hogy a gyepre ültet le bennünket – mondja Ian Ashbee arról a szerencsétlen napról. – Felnőtt emberek vagyunk. Igen, rossz napunk volt, de lássunk tisztán: a hatodik helyen álltunk a Premier League-ben. Tényleg arra volt szükségünk, hogy nevetség tárgyává tegyenek bennünket? Nem hiszem.”
Brown a maga részéről úgy érzi, még mindig igazságtalanul sokat kap ezért az esetért, pedig egy kicsit sem sajnálja.
„Nem, nem, őszintén mondom, semmin sem változtatnék, ha tehetném sem. Tudtam bánni azzal a csapattal.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. szeptemberi számában.)
