Szöveg Gary Parkinson
Alan Sunderland dauerolt haja és Margaret Thatcher arcképe – aligha lehetne ennél emblematikusabb képekkel illusztrálni, hogy 1979-ben járunk. A katódcsöves, fadobozos tévé képernyőjén öt srác állja körül az asztalt. Bábukat pöckölgetnek egy zöld terítőn. Az egyik srác a kamerába fordulva énekli a bosszantó unokatesójáról szóló dalt: „Mindig megvert asztali fociban, mert tudta, hogy kell pöckölni, én viszont nem”. A fiatalok az északír Derryből származó punkzenekar, a The Undertones tagjai, a felvétel pedig új számukhoz, a My Perfect Cousinhoz készült, amivel legalább akkora hírnévre számítottak, mint amit a Teenage Kicks, a Jimmy Jimmy és a Here Comes The Summer hozott nekik. Végül aztán még híresebb is lett. Bár a Teenage Kicks John Peel kedvencévé vált, és minden nyomorúságos esküvői zenekar kötelezően felvette a repertoárjába, a My Perfect Cousin lett a zenekar leghíresebb szerzeménye, ami slágerlistán is bekerült a top 10-be. Akkoriban, a digitális korszak beköszönte előtt évről évre rekordot döntöttek a lemezeladások: 1979-ben 79 millió kislemezt adtak el az Egyesült Királyságban. Kamaszok tízezrei vették meg a korongot, amelynek papírborítóján egy Subbuteo-figura díszelgett piros-fehérben, a Derry City színeiben. Kétségtelenül ez volt a banda történelmének fénypontja. Nem a derryi punkok hibájából, de a zenekar sorsával párhuzamosan az asztali foci is ekkor kezdett kimenni a divatból. A VHS és a videojátékok terjedésével a Subbuteo két évtizeden át tartó uralma hanyatlásnak indult, és a pöckölős családi játék trónfosztottá vált. Hogyan is élhette volna túl?
Tunbridge Wellsben nem lehetett könnyű Adolph névvel élni 1946-ban. Szerencsére a légierőtől frissen leszerelt Peter Adolph nem vált a németellenesség áldozatává. Miután a húszas éveit a névrokona, Hitler elleni harccal töltötte, 1946-ban, 30 évesen már éppen elég tapasztaltnak és még kellően lendületesnek érezte magát ahhoz, hogy civil karriert építsen. Vállalkozása szerencsés körülmények között született, mivel jókor jutott eszébe a tökéletes ötlet. A nemzeti sport éppen példátlanul nagy népszerűség felé tört, amikor Adolph kitalálta a labdarúgást imitáló társasjátékát. Bár egy ponton hibázott, ez a hiba később mégis a javára vált. A háború előtt ismert egy NewFooty nevű játékot, amiben félkör alakú, lapos talpú korongokkal lehetett pöckölni a labdát. A feltaláló ezt használta kiindulási pontként, de nem vizsgálta meg eléggé alaposan a játék helyzetét. „Azt feltételezte, hogy a NewFooty a második világháború miatt teljesen kiment a divatból – magyarázza Stephen Hurrela megunhatatlanul szórakoztató subbuteo.online blogon. – Ezért úgy döntött, megcsinálja a saját verzióját.” Ha tudta volna, hogy a NewFooty él és virul, és tömegek pöckölik, Adolph valószínűleg bele sem vágott volna. De az is lehet, hogy igen. Csak az biztos, hogy Adolph nem gyakran futamodott meg a kihívások elől. Miután a Brentford még iskolás korában visszautasította egy próbajáték után, egy barátja hatására QPR-szurkoló lett, és élete végéig az is maradt. Első munkahelyén könyvelőként dolgozott a nyugdíjfolyósítónál, de összetűzött a feletteseivel, egyszerűen kisétált az irodából, és elhatározta, hogy mindent feltesz a saját vállalkozására.
Ötletének sikere a véletlenen, pontosabban az időzítés véletlenségén múlt. Lelkes ornitológusként ritka madarak tojásaival kereskedett, de ez szezonális tevékenység volt. Tavasszal és nyáron pörgött az üzlet, ellenben ősszel és télen leállt az élet. A szorongató helyzetből gyümölcsöző lehetőség vált, amikor elhatározta, hogy kiaknázza a piaci rést, és létrehoz egy szobában játszható, családi focis társasjátékot. Szerencsére a szerzői jogok kérdése egyáltalán nem foglalkoztatta Adolph-ot, aki hozzáfogott a NewFooty koncepciójának átdolgozásához. Az eredeti játék figurái kemény ólomalapra épültek, amit egyrészt nehéz és fájdalmas volt pöckölni egy idő után, másrészt drága volt előállítani. Az, hogy az ólom mérgező, csak később vált tömegek számára is nyugtalanítóvá. Az ólom helyett Adolph egy nagy kék gombbal kísérletezett, ami édesanyja kabátjáról szakadt le. Kis fém alátétet erősített rá, ami biztosította a bábu egyensúlyát és fordulékonyságát. A könnyebb figuráknak köszönhetően a játék máris kellemesebb, olcsóbb és kevésbé fájdalmas lett, az ólom hiánya miatt pedig kevésbé halálos. A játékosok az újításoknak köszönhetően korábban sosem látott könnyedséggel siklottak a pályán. A megoldásaival elégedett Adolph úgy döntött, piackutatásba kezd, mielőtt belefogott volna a gyártásba. Mai értéken számolva mintegy 250 fontért hirdetést adott fel a The Boy’s Own Paper 1946. augusztusi számában, amiben hét shilling és hat pennyért cserébe „egy új focis játékot” kínált a megrendelőknek, akiknek a jelentkezését postai úton várta. Szabadalmát bejegyezve New Yorkba utazott, ami akkoriban ötnapos tengeri utazást jelentett, de mivel komoly érdeklődés mutatkozott a tojásgyűjteményére, nem hagyta veszni az üzletet. A New Yorkban töltött második napon a londiner táviratot hozott. Adolph eleinte attól tartott, hogy a szabadalmának visszautasítását olvashatja benne, de félelme nem igazolódott be. Az üzenetet anyja küldte, és azt kérdezte, mit kezdjen a kétezer válaszlevéllel és 7500 fontnyi előleggel, amit a megrendelőktől kapott egy még nem létező játékért cserébe. Adolph tömören válaszolt: tegye be a bankba. Gyorsan megvált a tojásoktól, rövidre zárta a kirándulást, és ismét keresztülszelte az Atlanti-óceánt. Kezdetét vette a móka.
És a versenyfutás az idővel, hogy egy Tunbridge Wells-i hálószobában dolgozva, a Woolworth-ből nagy tételben vásárolt gombokkal és kézzel hajtogatott kapufákkal ki tudja elégíteni a megrendelők igényét. Ami pedig a pályát illeti… nos, az nem volt. Amennyire elmés, ugyanannyira hetyke is volt Adolph, aki krétát és instrukciókat mellékelt a játékhoz, hogy aztán otthonában mindenki kijelölhesse a játékteret. Javaslata szerint a feleslegessé vált katonai takarókból – ezek tényleg minden háztartás részét képezték akkoriban – kialakítható a tökéletes pálya, ami egyébként pont akkora – és már meg sem lepődünk az újabb véletlen egybeesésen –, mint egy átlagos konyhaasztal felülete. A kétdimenziós, csavaralátéttel súlyozott gombfigurák hat hónap alatt készültek el a leedsi gyártóknál. Adolph az egyre nyomasztóbb panaszáradatot újabb hirdetéssel volt kénytelen csitítani, amelyben a megrendelők türelmét kérte. Felhívása nyomán vásárlók újabb tömege jelent meg. Végül 1947 márciusában megérkeztek a bábuk, és az első szettek kézbesítése elkezdődött. Közben kisebb változtatások után a szabadalmat is bejegyezték: az eredeti tervek helyett, amely szerint fagylaltos dobozokból származó kanalakkal mozgatták volna a bábukat, az új szabály értelmében ujjal kellett pöckölni azokat. Már csak egy frappáns névre volt szükség. Adolph ötletét, a The Hobbyt a szabadalmi bizottság visszadobta azzal az indokkal, hogy az elnevezés túl általános. A feltaláló a hobby falcon, azaz a kabasólyom nevéből kiindulva, annak latin megfelelőjét, a Falco subbuteót választotta. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Adolph egészen másképp ejtette ki a játék nevét, mint azt elsőre gondolnánk, és bár a latin iskola követői a rendes kiejtést használják, Adolph eleinte az általa használt kiejtés fonetikus átiratát is mellékelte a csomagban.
Két tényező garantálta a Subbuteo tartós sikerét: az élvezetes játékmenet és a gyűjthető figurák. Bár az anyagias gondolkodás sosem állt távol Adolph-tól, elsősorban mégis azért kívánta fejleszteni a bábuk talpát, hogy azokat könnyebben lehessen irányítani. Mérnököket megszégyenítő pontossággal és pontrúgásszakértőket megszégyenítő türelemmel kísérletezte ki a pöckölés fizikáját. „Be tudta csavarni a labdát szögletből, ami páratlan látványosságnak számított – magyarázza Mark Adolph, aki egész gyerekkorát az apja elleni meccsekkel töltötte. – Meg is tudta táncoltatni a játékosait, annyira finom és érzékeny mozdulatokkal irányította őket, miközben a lövései irtózatosan erősek és pontosak voltak.” A jó technika elengedhetetlen volt. A gömbölyített bábualapoknak köszönhetően a versenyzők hamar megtanulták kikerülni az ellenfél figuráit, így meghiúsítva a védők blokkolását. A legjobbak virtuóz gyorsasággal tudták kezelni saját játékosaikat. Az izgalmak a labdatartással párhuzamosan fokozódtak, tehát mindaddig, amíg az egyik játékos bábui úgy tudták megérinteni a labdát, hogy az az ellenfél bábujához nem ér hozzá. Közben az ellenfél folyamatosan mozgásban tartja a figuráit, hátha sikerül átvenni a labdabirtoklást a játékszer megérintésével, de a mozgással ugyanakkor szabálytalanságot is kockáztat, ha először az ellenfél figuráját érinti meg. A gyűjtési lehetőség már akkoriban sem számított újdonsült kereskedelmi stratégiának. Dohánygyártók 1875 óta csomagoltak különböző gyűjthető kártyákat a cigarettás dobozokba. Amikor megjelent az igény a hagyományos piros és kék csapatok helyett létező csapatok játékosaira, Adolph előtt gyakorlatilag a kincsesbányák kapuja tárult ki.
„Az alapkészlet megvásárlása csak az első lépés. Ezután mindenki újabb csapatokat és kiegészítőket akar majd beszerezni” – írta az ifjabb Adolph az apjáról szóló, olvasmányos memoárjában. A megszorítások nyomán gazdasági fellendülés következett, ami radikálisan megemelte a tizenévesek vásárlóerejét, ezzel párhuzamosan a kiegészítők széles skálája is rendelhetővé vált. A fanatikusok már lelátókat vagy a pálya szélén dolgozó tévéstábokat is rendelhettek a készletükhöz. A labdarúgás fejlődését a játék is lekövette, így jelentek meg a reklámtáblák a partvonal mentén, a reflektorok, a rendőrfigurák és a huligánok távoltartására szolgáló kerítések is. Ezek egyre életszerűbb formát öltöttek, kiváltképp, ha a kezdetleges, kabátgombra ragasztott játékosokhoz viszonyítjuk, akik eleinte egy maguknál nagyobb méretű labdát kergettek. A kezdeti házi gyártás után a figurák alapja egy gyárban készült. Amikor a gyártulajdonos nyugdíjba vonult, Adolph kivásárolta őt. Ekkor persze szembesülnie kellett azzal, hogy a gépek kihasználatlansága sokba kerül, de ahogy már azt megszokhattuk, a váratlan probléma végül csak nyereséget hozott hősünknek. Kapcsolatait kihasználva szerződést kötött a Scalextric autók, Hornby vonatok és Dinky Toys gyártására is. És ekkor, az 1960-as évek fordulóján jött a Subbuteo fellendítésének zseniális ötlete.
A „játékosok” ekkor még kétdimenziós kártyák voltak az alapra ragasztva. Közben Adolph új gépei már háromdimenziós figurákat gyártottak más játéktermékekhez. Miért ne lehetne asztalifoci-játékosokat is gyártani? Az ötlet némi kockázatot is jelentett természetesen. A háromdimenziós bábuk gyártása sokkal több szakértelmet és odafigyelést igényelt, ráadásul egyesével, kézzel kellett összerakni és festeni azokat. Otthoni munkásokra volt szükség, akik másfél font fizetséget kaptak minden ezredik elkészített figura után. A vállalkozás kockázatos és értelemszerűen megosztó volt. „A kenti anyukák nagyjából fele boldogan vállalt munkát nálunk, hogy egy kis dugipénzhez jusson” – idézte fel a Subbuteo egykori értékesítője, David Morrison. A kezdeti aggodalmak és folyamatos módosítások ellenére az új játékosfigurák rendkívül népszerűnek bizonyultak, és a játék a hatvanas években az aranykorát élte. Még a Beatles tagjairól is készült bábu, bár sokak sajnálatára ezeket nem ívelt, hanem lapos talppal gyártották. Az Anglia által rendezett 1966-os világbajnokság is lendített az üzleten, mivel a győztes hazai csapat is vállalta a játék népszerűsítését, valamint ekkor reklámozták először a televízióban.
Bár Adolph nem volt híve ezeknek a módszereknek, a népszerű játék egyre közelebb került az igazi labdarúgókhoz is. Bill Shankly kapcsán él egy mendemonda, ami akár igaz is lehet: mielőtt a Liverpool vendégül látta a Manchester Unitedot, a vezetőedző körbesétálta az asztalt, amire az ellenfél bábui voltak felrakva. Egyesével lepöckölte a játékosokat, jelezve, hogy az éppen lerepülő illetőnek vagy az erőnléte elégtelen, vagy egyszerűen használhatatlan. A végén csak George Best és két társa maradt az asztalon. Ekkor Shankly közölte saját embereivel, hogy ha három játékost nem tudnak legyőzni, akkor inkább felejtsék el a labdarúgást. Ilyen motivációs beszédeket manapság már nem hallunk, az asztali foci viszont továbbra is a taktikai megbeszélések szemléltető eszköze maradt. A Manchester Citynél még a Pep Guardiola vezette első csapatnál is alkalmazták, akárcsak az angol válogatottnál Gareth Southgate irányítása alatt. A Monopoly, a Cluedo és más népszerű társasjátékok gyártója, a Waddingtons 1969-ben fel akarta vásárolni a Subbuteót. Adolph eleinte 35 százalék részesedést kívánt eladni, de a kapzsi játékipari nagyhalnak a többségi tulajdon kellett. Hosszú vívódás után Adolph elfogadta a cég által kínált 250 ezer fontot, ami ma nagyjából négymillió fontos vételárnak felelne meg. Fia, Mark szerint ez volt apja egyetlen döntése, amit később megbánt. A feltaláló eleinte termékigazgatóként dolgozott a cégnél, de a vállalati kultúrát nem tudta elsajátítani, és rövidesen távozott. Később újból kopogtatott, hogy eladásra kínálja egy Subbuteo-klón jogait, de természetesen elhajtották.
A Waddingtons Subbuteo-világbajnokságot rendezett 1970-ben a londoni Savoy Hotelben, de a négy évvel későbbi müncheni esemény sokkal nagyobbat szólt. Az angol versenyző, Michael Dent a Radio 4-nek adott interjút, mielőtt kiállt holland ellenfele, Dick Rietveld ellen a döntőben. Az eseményt a londoni Hamleys játékbolt előtt összegyűlt tömeg is élőben követte (Dent az utolsó percben előnyt szerzett, de Rietveld egyenlített, majd nyert a hosszabbításban). Az európai piacon megjelenő Subbuteót talán az olaszok kedvelték a leginkább. „Az olaszok imádják ezt a társasjátékot – mondta Stephen Hurrell az Outside Write podcastban. – Meccsnapokon a stadionban is játsszák, és a legnézettebb csatornákon is szó esik róla.” Az 1968-as születésű Paolo Di Caniónak a vérében van a játék. „Amikor kicsi voltam, mindig asztali fociztunk a haverokkal – mondja. – Volt egy csapat, aminek vízszintes csíkos zöld-fehér meze volt. Teljesen odavoltam érte. El is határoztam, hogy ha egyszer focista leszek, Skóciában szeretnék játszani. Tízévnyi olaszországi játék után ajánlatot kaptam Glasgow-ból. Az első alkalom, amikor a Celtic mezét viseltem, rendkívül megérintett. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki megkapta álmai ajándékát.”
Közben a kenti háziasszonyok szinte le sem tették az ecsetet a kezükből. Nagyjából 700 különböző festésű figura létezett, némelyiket csak egészen rövid ideig lehetett kapni. „Ha egy olyan különleges mezben játszó csapat, mint a Watford, kiütötte a Manchester Unitedot vagy az Arsenalt, esetleg a Liverpoolt, akkor hirtelen döbbenetes igény mutatkozott a győztes csapat figurái iránt, amikből eredetileg természetesen nem gyártottunk sokat – magyarázta Hurrel. – Ez azt jelentette, hogy bábuk ezreit kellett kiküldeni a hölgyeknek, hogy fessék meg őket, amilyen gyorsan csak lehet, hogy minél hamarabb a játékboltok polcain legyenek.” A hatvanas és hetvenes években átlagosan 300 ezer miniatűr csapat, tehát több millió apró játékosfigura került a boltokba. A sablont később rögbire, krikettre és „a lányok kedvéért” hokira is alkalmazták, sőt megjelentek a kerékpáros- és horgászbábuk is, de rejtélyes okból az utóbbi nem lett túlságosan népszerű. A háttérben már kibontakozóban volt a bulvárbotrány, ami mindörökre megpecsételte a játék sorsát. A hetvenes éves végén egy vasárnapi lap éles hangvételben cikkezett arról, hogy a Subbuteót festő alkalmazottak rabszolgabérért végzik munkájukat. Klasszikus hangulatkeltés történt, hiszen senkit sem kényszerítettek, hogy vállalja el a munkát. A frissen alakult, dolgozók jogait védő szervezet, a Low Pay Unit beavatkozása csak olaj volt a tűzre. A cég vezetői azt a döntést hozták, amivel a történelem során mindig is orvosolták a dráguló munkaerő jelentette problémát: gépiesítettek. A gépsoron készült újfajta figurákat zombiknak csúfolták, és sikertelenségük okán a projekt visszakerült a tervezőasztalra. A nyolcvanas évek elején, amikor a tinik hálószobájában már a The Undertones bömbölt, a Subbuteo újfajta figurával kísérletezett, ami a „könnyűsúlyú” becenevet kapta.
Miközben a cég indexei meredek zuhanásnak indultak a videojátékok térhódítása miatt, a Subbuteo versenyzőkre specializálódott szektora egyre sikeresebbé vált. Akárcsak az igazi labdarúgásban, az 1982-es világbajnokságot az olaszok rendezték, akik furfangosan felcsiszolták a bábuk talpát, hogy azok még mozgékonyabbá váljanak. A trófeát Renzo Frignani vihette haza, de a döntőben 7–2-re kikapó svájci Willy Hofmann később továbbfejlesztette a csiszolós tuningot. A tükörsimára polírozott bábukkal elképesztő manővereket lehetett véghezvinni, Hofmann pedig a mai Klopp-féle ellentámadást imitálva tökéletesítette taktikáját, amivel megnyerte az 1986-os világbajnokságot. Egy évvel később a 16 éves brit zseni, Justin Finch azzal került a címlapokra, hogy 160 ezer font értékben kötött biztosítást saját jobb kezére, de tudjuk, hogy ez már a trükkös marketingfogások korszaka volt. Az utolsó nagy asztalifoci-világbajnokságot 1990-ben rendezték, és a Channel Four közvetítette. Egy unalmas pillanatban érdemes rákeresni a YouTube-on. „Ez teljes őrület! A szurkolókat egy hajszál választja el attól, hogy összeverekedjenek. A tömeg hurrog az ellenfélre! Hihetetlen!” – hangzik a kiélezett küzdelem közvetítésében. Bár a népszerűsége megingott, sokan őszinte hűséggel viseltettek a játék iránt. Az 1978-ban, Toszkánában született Gianluigi Buffon gyerekkorában megkapta a Borussia Mönchengladbach csapatát, aminek sorsát az igazi futballban azóta is figyelemmel követi. „Nem vagyok a szurkolójuk, de örömmel nézem a meccseiket – mondja Gigi. – Amikor kicsi voltam, mindig velük voltam asztali fociban. Imádtam a különleges színe és a kimondhatatlan neve miatt.” A helyzet komolyra fordult, mivel Buffon azóta 500 csapatot gyűjtött. De nem minden leendő sztárjátékos volt enynyire elégedett. Az 1984-ben Wolverhamptonban született Ashley Williams zavarba ejtő kérdést tett fel: „Megkérdeztem anyukámat, miért nincs színes bőrű játékos az angol válogatottban. Nem szerepelt sem John Barnes, sem Des Walker, én pedig tudni akartam, miért. Mivel anyukám sem tudott válaszolni, levelet írtunk a cégnek. Nem kértem számon senkit, pusztán tudni szerettem volna a választ. Az érdeklődésem hatására a játékban megjelentek a fekete bőrű játékosfigurák is.”
Peter Adolph minden bizonnyal elégedetten nyugtázta volna, milyen készségesen reagál a cég a vásárlói igényekre, azonban az ő ideje a végéhez közelített, akárcsak az ötletét felvásárló vállalaté. Adolph 1994-ben halt meg. A temetésére a Waddingtons egy hatalmas, virággal díszített, QPR-mezes Subbuteo-figurát ábrázoló koszorút küldött. Sírkövére egy kabasólymot is gravírozták, a madarat, amiről a játék a nevét kapta. Ugyanebben az évben a Waddingtons eladta a játékrészlegét az amerikai óriásnak, a Hasbrónak. A Premier League-licencek megszerzése a játék reneszánszának reményével kecsegtetett. Ekkor már a számítógépek irányította tömeggyártásban a figurák talpa is csak műanyagból készült. A Hasbro 2000-ben jelentette be, hogy leállítja a játék gyártását, tekintettel arra, hogy „a labdarúgással kapcsolatos termékek telítették a piacot”. Adolph eredeti játéka kuriózumnak számított, amikor megjelent a piacon, de a tömegtermelés és a játékpiac féktelen bővülése következtében a Subbuteo is csak egy lett a tömegcikkek közül. A játékgyártó 2005-ben megpróbálta visszahozni a terméket a piacra, de a háromdimenziós játékosok helyett csak korongra rögzített kártyákat alkalmazott. Bukás lett belőle. Az emberek nem akarták Roy Keane-t nekipöckölni Patrick Vieirának. Szóval ennyi volt? Hát nem. A Subbuteo elfoglalta méltó helyét a szűk, de szenvedélyes rajongótábor oltárán. Kultuszát már leginkább az emberek retró iránti vonzalma és a nosztalgia élteti. Nem a The Undertones volt az egyetlen zenekar, amelyik dalba foglalta a játékot. A Half Man Half Biscuit frontembere, a labdarúgás udvari költője, Nigel Blackwell 1986-ban énekelte, hogy All I Want For Christmas Is A Dukla Prague Away Kit.
A Subbuteo még a mozivásznon is felbukkant, 1997-ben kétszer is. Nick Hornby memoárja, az Egy férfi, egy nő és egy focicsapat mellett a Spice Girlsről szóló filmben, a Spice Worldben is előkerül. Tíz évvel később Lee Mack sitcomjában, a Not Going Out-ban egy egész epizódot szenteltek az 1986-os vb-döntőnek, de szerepet kap a pöccintős játék is, akárcsak egy évvel később a Gavin and Staceyben. És a történet még nem ért véget. A Red Dwarf 2020-as folytatásában Lister egy ritka Subbuteo-csapatot, a Partick Thistle-t őrizgeti a gyűjteményében, amiért állítása szerint „egyszer valaki még ölni is képes lesz”. És lehet, hogy igaza lesz. Napjaink vintage- és retróőrülete és az internet kultuszteremtő jellege miatt a Subbuteo aligha tűnik el nyomtalanul. Manapság nem a tömegtermelés, hanem a rajongók és gyűjtők érdeklődése élteti a Subbuteót. Közben egy hongkongi vállalat megszerezte a jogokat, így hála a cégnek és a 3D-nyomtatók világának, hivatalos Subbuteo-újítások is megjelentek. A pályák alsó felülete gumibevonatot kapott, így gyűrődésmentessé vált. Megjelentek a téli pályák és a videobíró is, hogy eldöntse a kétes helyzeteket, sőt, működő reflektorokat is helyezhetünk a pályánk szélére. Történelmi pillanat volt, amikor 2021 márciusában az első női Subbuteo-csapat, az angol női válogatott is pöckölhetővé vált. Bár Peter Adolph elsősorban kamaszfiúknak szánta a találmányát, mint utóbb kiderült, a lányok is, sőt az egész család örömmel feledkezett a játékba évtizedeken át. Fia, Mark nem véletlenül elégedett: „Megtiszteltetésnek érzem, hogy a Subbuteo a mai napig a köztudat része”. Akárcsak a bosszantó unokatesók.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)
