Schmeichel-exkluzív: BL-cigánykerék és strandról nyert Eb

Szöveg Chris Flanagan Kiegészítő interjúk Johan Lyngholm-Bjerg

„MEHET MÉG A HARC NÉHÁNY ÉVIG, HOGY ÚJRA SIKERÜLJÖN, VAGY TÁVOZHAT AZ EMBER, AHOGY ÉN. MELYIK A JOBB?“

A kapusok nem feltétlenül ügyesek cigánykerekezés tekintetében, különösen nem akkor, ha már a 35. életévükben járnak. Az olimpián sem sűrűn láthatunk olyan tornászt, aki a harmincas éveiben, 191 centiméter magassággal, 101 kilóval ilyesmit csinál. Peter Schmeichel azonban tökéletesen átélte a pillanatot.

Az sem számított, hogy előtte nem sokkal hátproblémákkal küszködött, ahogy az sem, hogy az utolsó percekben már fel-le rohangált a pályán. A Manchester United megnyerte az 1999-es BL-döntőt, és a dán nem tudott uralkodni magán.

Akrobatikus mozdulata ma már része a történelemnek, nem sokkal az után mutatta be, hogy Ole Gunnar Solskjaer megszerezte a Manchester United második gólját.

„Tényleg lenyűgöző – mondja ma a kapuslegenda, miközben a FourFourTwo munkatársával beszélget. – Nem csupán az a lenyűgöző benne, hogy megcsináltam, hanem az is, hogy a közvetítés rendezője adásba engedte. A kamera követett, de fogalmuk sem volt, mire készülök. Persze nekem sem, de végül ez lett belőle. Nagyon elégedett vagyok vele.”

Schmeichel ma is örömmel nézi vissza, miként ünnepli meg, hogy második alkalommal lett Európa ura. Először akkor, amikor a dán válogatottal Eb-t nyert 1992-ben, majd a Uniteddal ért fel a csúcsra.

DÁNIA, A FENÉBE IS!

Schmeichel valójában félig lengyel: dán anyukája egy lengyelországi nyaralás alkalmával találkozott jazz-zenész édesapjával. Amire a fiuk 1963-ban megszületett, már Koppenhága egyik elővárosában éltek.

Kilencéves korában már azt mondogatták körülötte, hogy egy nap a dán válogatott játékosa lesz, annyira elkötelezetten gyakorolta, mit is kell csinálnia egy kapusnak. A Gladsaxe-Hero játékosaként kezdte a felnőtt labdarúgást, majd a Hvidovre csapatában mutatkozott be az élvonalban.

A klub annak ellenére is kiesett 1985-ben, hogy az egyik legjobb eredményt mutatta fel a védekezés terén. Ennek köszönhetően Schmeichel debütálhatott az U21-es válogatottban, és ott a középpályás Henrik Larsen csapattársa lett. A páros akkor is a pályán volt, amikor a dánok az angolok vendégei voltak a Maine Roadon 1986-ban.

„Akkor is olyannak láttam már, ahogyan ma ismerem – mondja Larsen az FFT-nek. – Munkamániás volt. Nagyon szerette a kapusposztot, és már megvolt benne az a vadság, amit később mindenki megismert. Nagyon utált veszíteni, még akkor is, ha csak az edzéseken meccseltünk egymással. Azt is gyűlölte, ha megpróbáltuk átívelni felette a labdát. Már ezeken az U21-es mérkőzéseken is látszott, hogy mindenkinél ügyesebb. Magasabb volt bárki másnál, és tekintélyes volt a megjelenése. Ha egy az egybe kerültél vele, szinte a kapu minden pontját képes volt kitakarni. Richard Möller Nielsen volt a szövetségi edző, és ő sem volt vak, tudta, hogy Schmeichel különleges. Mindent megtett, hogy még jobbá tegye. Gyakran edzette külön is.”

Möller Nielsen egy héten többször is kompra szállt, hogy a kapus fejlődésére figyeljen. Ez még évekkel az előtt történt, hogy az 1992-ben Eb-győztes felnőtt válogatott szövetségi kapitánya lett. Schmeichel ügyesen sajátított el nem egy kézilabdás fogást, és csillagalakzatba vágva magát nőtt még nagyobbra, ha egy csatár szembe került vele.

„FIATALON A UNITED NAGY SZURKOLÓJA VOLTAM, AZ VOLT AZ ÁLMOM, HOGY EGYSZER OTT JÁTSZHATOK”

Hiába azonban minden tehetsége, 23 éves koráig nem lett főállású profi. Dániában eleve nem is vált hivatásossá a labdarúgás 1978-ig, így Schmeichel is dolgozott textilgyárban, takarítóként idősotthonban, és burkolt padlót börtönben. Volt hirdetési ügynök egy újságnál, és megfordult a WWF alkalmazásában is. Amikor a Hvidovre újra feljutott, bejelentkezett érte a Bröndby. Az irodai munkák időszaka lezárult, négy bajnoki cím következett öt idény leforgása alatt, és magára ölthette a dán válogatott egyes számú mezét is. Az 1988-as Európa-bajnokságon mutatkozott be.

Hamarosan sorban álltak érte az angol csapatok. Köztük volt a QPR, a Newcastle és a West Ham, míg a Liverpool főnöke, Kenny Dalglish 1990 májusában személyesen ment el megnézni őt a Wembleybe, amikor Anglia 1–0-s vereséget mért a dánokra. Végül két választása maradt. Vagy az aktuális bajnokot választhatta, vagy az FA-kupa birtokosát, a Manchester Unitedot, ahol az idősödő Jim Leightont kellett pótolnia.

„Volt egy ügynököm, aki megkérdezte, mit szeretnék – idézi fel Schmeichel. – Azt mondtam neki, hogy a Manchester United jobban tetszene, amire azt felelte, hogy rendben. Fiatalkoromban a United szurkolója voltam, az volt az álmom, hogy egyszer ott szerepelhetek majd.”

Bánatára erre még 12 hónapot kellett várnia, mert a Bröndby elsőre nem fogadta el az angolok ajánlatát. „Megvolt bennem minden, amire Alex Fergusonnak szüksége volt – mondja. – Mivel tudtam, hogy érdeklődik irántam, még keményebben gyakoroltam, és a végén szerencsére összejött.”

Még utoljára UEFA-kupa-elődöntőig segítette a Bröndbyt, a csapat ezen egyetlen alkalommal jutott ilyen messzire. Végül Rudi Völler kései gólja miatt nem került fináléba a Roma ellen. A nyár már Manchesterben találta.

Egy olyan klubhoz, amelyik az 1966–67-es idény óta nem nyert bajnokságot, és a hatodik helyen zárta az előző évadot.

„Az volt a fő célom, hogy nyerjünk – emlékezik. – Minden meccset, minden bajnokságot és kupát meg akartam szerezni. A Bröndbyben mindenki hasonlóan gondolkozott. Ha egyszer elkap a gépszíj, már nem változol. Az elvárások itt is ugyanazok.”

Már az első idényében nagyon közel kerültek ahhoz, hogy a hosszú böjt véget érjen. Sokáig vezették a tabellát, de végül az utolsó négyből három meccs elment, így a másodikok lettek a Leeds mögött.

„Az utolsó két hétben rontottuk el, nagyon kiábrándító volt. Emlékszem, úgy mentem haza szünetre, hogy egy ideig nem is akartam a labdarúgásra gondolni. Az Európa-bajnokságot azon a nyáron rendezték, de Dánia nem volt érintett benne. Borzalmas volt.”

Vagyis csak gondolta, hogy Dánia nem érintett, mivel hat hónappal korábban elbukta a selejtezőket. Május 31-én, tíz nappal az Eb kezdete előtt Jugoszláviát az ENSZ-szankciók miatt nem engedték indulni. A helyére Dánia léphetett.

A viadal döcögősen indult: az első két csoportmeccsből csak egy pont jött össze, miután döntetlent játszottak Angliával, majd 1–0-ra kikaptak a házigazda svédektől. Végül váratlanul 2–1-re nyerni tudtak a Michel Platini-féle francia válogatott ellen, és ezzel hirtelen az elődöntőben találták magukat.

Ott kivédte az akkor címvédő hollandok ellen Marco van Basten tizenegyesét a párbajban, majd a döntőben zseniálisan hárította Jürgen Klinsmann lövését, és az esélytelenebb csapat legyőzte Németországot 2–0-ra. Ez a labdarúgás történetének egyik legismertebb sztorija.

„Ha nincsen Schmeichel, biztosan nem nyerünk – állapítja meg Larsen, aki Thomas Brolinnal, Karl-Heinz Riedlével és Dennis Bergkamppal közösen lett aranycipős, mind a négyen háromszor találtak be. – Ha nincs a topon, biztosan kikapunk. Húsz perc után hárommal mentek volna a németek.”

Schmeichel 129 alkalommal vette fel a válogatott mezét, de biztos, hogy ezek közül 1992. június 26. a legemlékezetesebb. „Az idén is találkoztunk azon a napon. Szeretjük megünnepelni ezt a győzelmet – említi a régi hagyományról. – Vegyes a kép, mert a részvételünk körülményei tragédiának köszönhetőek. De így nyertünk, a fenébe is. Ahogyan Sir Alex Ferguson mondta: »Ez futball, a fenébe is!«.”

MIT MOND A WIKIPÉDIA?

Miután 1992 késő nyarán visszatért Angliába, több ünnepelnivaló is összejött. Az 1992–93-as idényben 18 bajnokin nem kapott gólt, és a Manchester United bajnok lett.

Akkor vált biztossá a siker, amikor az Aston Villa 1–0-ra kikapott az Oldham otthonában. Schmeichel lepihent, hogy nyugodtan nézhesse a meccset, majd kirohant az utcára, ahol csapattársával és szomszédjával, Steve Bruce-szal ünnepelt.

„Különleges pillanat volt – magyarázza. – Már korábban is ott voltunk a siker közelében, de még kellett egy kicsi plusz. Éric Cantona volt az. Szerintem senki sem lepődött meg, hogy ez a csodás mentalitású és hatalmas múltú klub egyszer csak újra nyerni kezdett. Erősek voltunk, tele top játékosokkal, mindennap láttam az edzéseken is, hogy micsoda minőséget képviselünk.”

Schmeichel maga is vezéregyéniség volt, és nagyban hozzájárult a győzelemhez.

„Akárhová néztem, mindenütt vezéreket láttam, márpedig az ilyen emberek képesek megváltoztatni a játék menetét. Gyakran beszéltünk meg valamit a mérkőzés elején, de aztán változtatnom kellett a terven, és ehhez olyan emberek kellenek, akik vállalják a felelősséget.”

A dán kapust mindenki úgy ismerte, mint aki nagyon pontosan képes előadni az álláspontját, különösen a csata hevében.

„Nagyon sokat beszélt – mondja róla Andy Cole, aki 1995-ben, nem sokkal az után lett a Manchester United játékosa, hogy a csapat másodszor is bajnoki címet szerzett. – Minden megvolt benne, ami a győztesekben kell: vágy és szenvedély egyaránt. Nagyon jól kijöttünk egymással, bár teljesen őrült volt. A mérkőzések előtt megvolt a szokásos forgatókönyve, megfelelő számú törülközőt kellett kapnia, és tilos volt bárkinek is hozzáérnie a kesztyűjéhez, mert attól megőrült. Gyakran gondoltam azt, hogy nem százas, de csodálatosan védett. Ha ott állt a gólvonalon, mindig azt éreztem, hogy van esélyünk. Nagyon szerettem vele játszani.”

Többször előfordult, hogy Schmeichel szenvedélye átragadt az öltözőre. Amikor 1994-ben a United 3–0-s előnyt eldobva 3–3-as döntetlenre végzett a Liverpoollal, a mérkőzés után összeveszett Fergusonnal. Olyan mértékben sértegették egymást, hogy két nappal később Sir Alex azt mondta a kapusnak, hogy nincs más választása, ki kell rúgnia őt. Csak akkor változtatta meg a véleményét, amikor titokban kihallgatta, hogy Schmeichel elnézést kért a csapattól.

„Két Schmeichel létezik – árulja el Larsen. – Volt egyszer a vezér és győztes a pályán, és azon kívül a kedves, odafigyelő. Sokan gondolják róla, hogy arrogáns, de én nem így ismerem. Az edzésen előfordult, hogy durván beszélt, de ez nem volt hatással a barátságunkra.”

Schmeichel adott esetben gólveszélyt is jelentett. Az UEFA-kupa egyik 1995-ös mérkőzésén az utolsó percekben előrement a Rotor Volgográd ellen, és gólt fejelt.

„Gyakran képzelte magát középcsatárnak” – mondja mosolyogva Cole. Később ő lett az első olyan kapus, aki gólt szerzett a Premier League-ben. Az Everton ellen emelte be a kapuba a labdát az Aston Villa mezében 2001-ben. Pályafutása során összesen tizenegy alkalommal talált be a hálóba.

„Ez a szám a Wikipédián szerepel? – kérdezi a dán. – Ugyanis a Wikipédia szerint összesen egy tizenegyest védtem ki életemben, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy ez a tizenegy gól pontos adat. Szerintem sokkal több lehetett. Szereztem néhányat akcióból is, de például a dán klubjaimban általában én vállaltam a büntetőket.”

Az 1995–96-os idényben azonban nem a Rotor Volgográd ellen szerzett gólja volt a legnagyobb dobása, hanem a Newcastle elleni játéka a St James’ Parkban. Az ellenfél vezette a tabellát, de Schmeichelt ez a legkevésbé sem érdekelte, mindent kivédett, majd a második félidőben Éric Cantona szerezte meg a győztes gólt. A vendégcsapat ezzel ismét bajnok lett.

„Ő lett a Meccs embere aznap este – idézi fel az eseményeket Cole. – A védéseivel maradtunk meccsben, ha ezek nincsenek, néggyel-öttel kikapunk. Az elismerés Cantonának jár a gólért, de Schmeichel is hihetetlen volt.”

Schmeichel 1998 nyarán meghozta a döntést. Addigra négy Premier League-címet nyert, kétszer hódította el az FA- és egyszer a Ligakupát, de már a harmincas évei közepén járt, és az Arsenal abban az idényben duplázni tudott.

Azon a nyáron egy hónapot töltött hazája válogatottjával Dél-Franciaországban, mivel az a negyeddöntőig jutott a világbajnokságon. Ekkor kísértette meg a gondolat, hogy jó lenne kevésbé stresszes helyen folytatni, mint a Premier League.

Jelezte klubjánál, hogy az 1998–99-es idény végén elhagyja az Old Traffordot. Munkaadói arra kérték, hogy egyelőre tartsa titokban döntését, de a pletykák szárnyra kaptak, miután sokat kritizálták formáját az idény elején. Novemberben bejelentette, hogy távozik.

Ma már bátran vallja be, hogy több mint húsz évvel későbbről szemlélve nem lenne ennyire biztos a távozásában.

„Bármikor, amikor nagy döntéseket kell hozni az életben, mindig a pillanatnyi érzéseink hevében döntünk. Ma már más kontextusban látom az eseményeket.”

Akkor még nem tudta, mi áll előtte. Amikor bejelentette döntését, csapata a tabella harmadik helyén állt, de hamarosan megkezdte 33 meccsen át veretlen menetelését, ami az idény végéig elkísérte.

Április közepére egy ponttal vezették a bajnokságot, és ekkor találkoztak a szintén bajnoki címre esélyes Arsenallal az FA-kupa újrajátszott elődöntőjében a Villa Parkban. Az eredmény 1–1 volt, amikor a ráadás perceiben az Arsenal tizenegyeshez jutott, és nagyon úgy tűnt, hogy Dennis Bergkamp teszi biztossá csapata győzelmét. De csak addig, amíg Schmeichel ki nem védte a büntetőt. Végül Ryan Giggs a hosszabbításban a döntőbe lőtte a Unitedot.

„Amikor megfogta ezt a tizenegyest, elhittem, hogy nyerhetünk, mert nem nagyon fogott meg büntetőket – mondja Cole. – Minden másban zseniális volt, de az évek alatt, amelyeket vele töltöttem, nem nagyon láttam, hogy tizenegyest fogott volna. Aznap este viszont sikerült, és épp erre a mozdulatra volt szükségünk az idény végén.”

„MINDEN MEGVOLT BENNE, AMI A GYŐZTESEKBEN KELL: VÁGY ÉS SZENVEDÉLY, BÁR TELJESEN ŐRÜLT VOLT”

Ferguson alakulata végül bezsebelte a bajnoki címet, és megnyerte az FA-kupát is. Schmeichel hattyúdala végül a barcelonai BL-döntő lett.

Azon az estén néhány perccel a mérkőzés vége előtt a Bayern München 1–0-ra vezetett, és nagyon úgy tűnt, hogy a dán kapus vereséggel zár a klubnál. „Nem ezen járt a fejem – idézi fel. – Nem emlékszem pontosan, mire gondoltam azokban a percekben, valószínűleg semmire. Abban az idényben viszont megtanultuk, hogy egy mérkőzés kilencven percig tart, továbbá amit még hozzátesz a játékvezető. Ez alatt nagyon sok minden eldőlhet. A csapatok általában idegesek lesznek, ha közeledik a vége, mi viszont kockáztatni kezdtünk.”

Nincs is annál nagyobb kockázat, mint amikor a kapus a 91. percben előremegy, Schmeichel viszont pontosan ezt tette, ahogyan négy évvel korábban a Rotor Volgográd ellen is.

„Nem az volt a célom, hogy én szerezzek gólt, inkább csak az, hogy zavar támadjon elöl. Még a legjobban szervezett csapatok sem készülnek arra, hogy a kapus is előrejön a szöglethez.”

Schmeichel valóban zavart okozott, és bár nem sikerült fejelnie, Teddy Sheringham kihasználta a zűrzavart, és kiegyenlített. Két perccel később Solskjaer megnyerte a mérkőzést, és jöhettek a cigánykerekek. A kapus, aki aznap este csapatkapitány is volt az eltiltott Roy Keane helyett, úgy hagyta ott a Unitedot, hogy előtte még a magasba emelte a BL-serleget. Abban az idényben a csapat triplázott.

„Jólesett, igazán nagyon jól. Utána mehet még a harc néhány évig, hogy újra sikerüljön, vagy távozhat az ember, ahogy én. Melyik a jobb? Magam sem tudom. De minden jó volt így.”

Schmeichel beírta magát a Manchester United történelmébe. Portugáliában folytatta a Sporting játékosaként, majd visszatért Angliába, és a Villában, illetve a Manchester Cityben játszott, de még ez sem rombolta a tekintélyét. Végül 2003-ban vonult vissza.

„Nagyon sokat jelent – mondja a Uniteds-zurkolók szeretetéről. – Nagyon lojálisak hozzám, és ez nem is múlik el soha. Nem sokkal ezelőtt Bangkokba repültem, és késő éjjel is több ezer szurkoló fogadott. Ez tényleg nem semmi.”

Nincs még egy olyan kapus, aki öt alkalommal nyert angol bajnokságot. „Ő a Premier League valaha volt legjobb kapusa – mondja Cole. – Ezen nincs mit vitatkozni.”

Ugyanakkor Schmeichel nemcsak Angliában volt a legjobb, de a történelemben is az egyik legkiválóbb.

„Nagyon jó érzés, hogy így gondolnak rám – jegyzi meg a most 57 éves futballista. – Mindenki szereti, ha elismerik, amit a pályafutása során véghezvitt. Ha valaki majdnem két évtizede befejezte, de még mindig így gondolnak rá, az igazán büszke lehet magára. Ez azt jelenti, hogy a kemény munka, de még a fájós hát is megérte.”

Aznap este, amikor Solskjaer megszerezte a második gólt, Schmeichel is örökre beírta magát a történelembe.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. decemberi számában.)