Szöveg Matt Barker
Ezerkilencszázkilencvenhét nyarán José Luis Núneznek, a Barcelona elnökének főtt a feje a sok gondtól. Alig egy évvel korábban elküldte bizalmasát és későbbi utódját, Joan Gaspartot Miamiba, hogy pincérnek öltözve férkőzzön közel a brazil válogatotthoz, és csábítsa el Ronaldót a PSV-től. Negyvenhét góllal és 49 mérkőzéssel később már úgy tűnt, az ifjú titán őket is otthagyja. És éppen a klubelnöki posztért folyó kampány végén.
Núnez néhány hónappal a brazil csatár első La Liga-meccse után már nem sietett betartani az ígéreteket, amelyeket Ronaldo öt évre szóló szerződésébe foglaltak. Ez persze feldühítette Ronaldót és seregnyi ügynökét.
Májusban a klub még mindig nem tett eleget a feltételeknek. Amikor Núnez tíz évre szóló megállapodást lobogtatva sajtótájékoztatót hívott össze, és bejelentette, hogy „Ronaldo örökre a Barcelonánál marad”, elszakadt a cérna. „Núnez minden szava hazugság, egy percig sem tárgyalunk vele többet – jelentette be Ronaldo. – Az elmúlt hét hónapban mást sem tett, mint hazudozott.”
Aki csak látta a Fenomént játék közben, földbe gyökerezett a lába. Massimo Moratti, az Inter elnöke sosem rejtette véka alá, mekkora tőkével büszkélkedhet, és attól a pillanattól, hogy a tv-ben látta Ronaldo mesterhármasát az Atlético Madrid ellen, meg akarta szerezni a brazilt. Ronaldo a Copa América alatt beleegyezett a váltásba, így Moratti már élhetett a 17 millió fontos kivásárlási záradékkal. A tizenhétből végül huszonöt lett: Ronaldo még alig kezdte meg pályafutását, máris kétszer megdöntötte az igazolási rekordokat.
Az Inter épp egy újabb elkeserítő évet zárt: a népszerűtlen Roy Hodgson harmadik helyen végzett csapatával a Serie A-ban. A szurkolók által Mr. Beannek gúnyolt angol el is hagyta a San Sirót, az idényt már az új edző, Luigi „Gigi” Simoni zárta.
A középpályás Paul Ince is távozott: állítólag úgy érezte, az új srác, Youri Djorkaeff kifogja a vitorlájából a szelet. A Manchester United korábbi középpályása köztudottan elégedetlen volt a csapat eredményeivel, és Hodgson kritikái sem tűntek alaptalannak: szerinte a klub és elnöke túlságosan is a múlttal voltak elfoglalva. Moratti apja, Angelo vezette a legendás Grande Intert, amely a ’60-as években Helenio Herrera edzővel az élen uralta az olasz futballt. Mióta 1995-ben elnök lett, az ifjabb Moratti a család olajüzletéből milliókat pumpált a klubba, de a régi dicsőség csak nem akart visszatérni.
Bárhová ment, rajongók hada követte
Az Inter mindenkit meglepett az igazolással: egészen addig a Lazio tűnt a legvalószínűbb győztesnek, de szóba került a Paris Saint-Germain, sőt még a Rangers is. Az olasz sajtó szerint a skót klub felajánlotta a brazilnak, hogy csak a Bajnokok Ligája-meccseken kell játszania, vagyis megúszta volna a skót bajnokság latyakos poklát.
Négyezer szurkoló jött el Ronaldo első edzésére az Appiano Gentile edzőpályán, csaknem négy órát ácsorogva a tűző napon. Néhány héttel később 60 ezer néző előtt pályára lépett a Manchester United ellen a Pirelli-kupán, de fáradt és nehézkes benyomást keltett. Az 1–1-es döntetlent a tizenegyespárbajban végül megnyerte az Inter. A brazil csatár ekkor ismét hetekre eltűnt: az edzőteremben rejtőzött, amíg a többiek az idény előtti meccseken szenvedtek.
Már a rajt előtt nagy volt a nyomás Simonin, aki érthető okokból időt kért, de Moratti így nyilatkozott: „Nincs már több idő”.
Az augusztus 31-i nyitómérkőzésen Ronaldo fényét elhomályosította egy másik dél-amerikai. Az uruguayi Álvaro Recoba a kispadról beállva lőtt két gólt a Bresciának: az elsőt 27 méterről, a másodikat (egy szabadrúgást) még messzebbről.
Ronaldo 34 gólt szerzett első Inter-idényében
Ronaldo a következő meccsen szerezte első gólját a Serie A-ban: egyet a Bologna elleni négy gólból. Úgy tűnt, jól tud együtt dolgozni Djorkaeff-fel. A francia középpályás élvezte, hogy végre teret kap.
„Szinte tökéletesen megértjük egymást – mondta az újságíróknak a Bolton és a Blackburn későbbi játékosa. – Megérezzük a másik szándékát, mozdulatait. Ilyesmi csak akkor fordul elő, ha két ember ugyanazzal a szenvedéllyel szereti a játékot, épp, mint kölyökkorunkban.”
A páros Recobával is jól kijött, ami lázba hozta a szurkolókat és a sajtót is. Egymás után 12 mérkőzést nyertek meg a bajnokságban, többek között Nápolyban és Rómában, a milanói derbin pedig Ronaldo büntetőjével döntetlent játszottak.
Szeptember végére az Inter már a tabella élén járt, ahol kitartott a téli szünetig, dacára néhány rázós helyzetnek. Elkerülhetetlen volt, hogy Ronaldo a december nagy részét a brazil válogatottal töltse: mesterhármassal járult hozzá az ausztrálok 6–0-s vereségéhez a Konföderációs Kupa döntőjében. Amint visszatért, segített legyőzni a Juventust, így bizonyítva, hogy kitart a klub mellett, bár még mindig sokan kritizálták: fáradtnak tűnt, mintha nem lenne formában. Egyszóval sokaknál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A határidőnaplója szerint is túl sokat dolgozott: csak 1997-ben 70 meccset játszott szerte a világon. A brazil sajtó szerint alulteljesített a konföderációs tornán, és most az olasz sajtó is kipécézte magának: sokan belekeverték a pletykákat arról, hogy szakított a barátnőjével, Susana Wernerrel.
„Basta!” Ez volt az első olasz szó, amit Ronaldo megtanult: Elég! Inkább könyörgés, semmint parancs volt ez, amit a sajtóhoz, a szurkolókhoz és a szponzorokhoz intézett. Sosem szeretett reflektorfényben állni, mégis ő volt az egyik első játékos, aki világmárkává vált, és aki nemcsak Milanóban, de a Közel-Keleten is sztár lett.
Az olasz szurkolók már hozzászoktak, milyen az, amikor egy játékos egymaga a bajnoki címig húzza a csapatot: Diego Maradona néhány évvel korábban ugyanezt tette Nápolyban (őt is Núnez üldözte el a Barcából.) A Nike egy akkoriban páratlan, 100 millió fontos szerződést kötött a Brazil Labdarúgó-szövetséggel 1995-ben: ennek keretében az amerikai sportszergyártó öt barátságos mérkőzést rendezhetett bárhol a világon, függetlenül az éves egyezményes menetrendtől. A paparazzók őshazájában, Olaszországban pedig a sajtósok olyan alfaja tenyészik, amilyenhez foghatót Ronaldo még sehol sem tapasztalt.
Az sem segített, hogy amikor a húszéves csatár jó volt, akkor nagyon jó volt: tempójával, erejével és ravaszságával úgy vágta át a catenaccio legerősebb védvonalait, mint kés a vajat. „Ronaldo a legjobb, akivel valaha együtt játszottam: mármint Ronaldo Luis Nazário de Lima – így csatártársa, Iván Zamorano. – Egyedül fejjel nem volt túl jó, ettől eltekintve tökéletes volt. Elképesztő a sebessége, a technikája. Az egyik pillanatban még százzal megy, aztán hirtelen lassít, majd megint száguld.”
Ronaldo csúcsformában vágott neki a tavasznak, az Inter pedig kezdett elkényelmesedni a tabella csúcsán. Rómában az ő két góljával verték meg a hazaiakat: azon a meccsen megmutatta, milyen egy jól kiegyensúlyozott, gyorslábú csatár. Az AS Roma balhátvédje, Vincent Candela így beszélt, miután megkérdezték, megállítja-e bármi is a brazil csatárt: „Ide a csendőrség kell”.
A Juventus végül megtalálta a módját: az 1997–98-as idényben megnyerte a bajnokságot. Tíz éven belül hatszor lett bajnok a csapat, bár az utolsó két címhez már valóban csendőrt kellett hívni: a Calciopoli-botrány miatt el is vették tőle a 2005-ös és a 2006-os bajnoki címet.
A Juve jól kezdte az évet 1998-ban: 16 meccséből csak egyet veszített el, azt is az Inter ellen. Amikor áprilisban az Inter Torinóba utazott, a játékvezető, Piero Ceccarini nem adta meg a büntetőt a vendégcsapatnak, miután a hazaiak hátvédje, Mark Iuliano a kapu előtt először a testével, majd a kezével feltartotta Ronaldót. A Juventus végül 1–0-ra győzött.
„Lehet, hogy a szövetség megbüntet majd, ha kimondom, de nem tudom magamban tartani – magyarázta a mérkőzés után Ronaldo. – Az egész világ láthatta, hogy a bírók a Juve oldalán álltak. Én ezt nem bírom tovább. Focizni tiszta öröm, amikor tizenegy játszik tizenegy ellen, de ürömmé válik, ha tizenkettő megy tizenegy ellen.”
A Juve vezetőedzője, Luciano Moggi így panaszkodott: „Ronaldo a pályán jó gyerek, csak ne lennének ilyen megnyilvánulásai. Nem kellene ilyen felkavaró dolgokat mondania.”
RONALDO A MAI NAPIG NEM TUDJA MEGNÉZNI A 2000-ES OLASZ KUPA-DÖNTŐT. „A SZEMEM ELÉ KAPOM A KEZEM, ÉS ELFORDULOK”
Az olasz parlament forrongott a vitáktól, a bajnokság mégis folyt tovább. Az Inter viszont mintha lendületét vesztette volna. Azért ott volt még a párizsi UEFA-kupa-döntő, ahol szintén olaszok ellen kellett kiállniuk.
Az 1998-as UEFA-kupa-győzelem az egyetlen cím, amelyet Ronaldo az Interrel nyert
Ronaldo legjobb meccse volt talán az Interben: kitartása, energiája és kiállása átragadt az egész csapatra. A Sven-Göran Eriksson által összeállított Lazio azt sem tudta, hová kapjon: Djorkaeff a jobb szélről zaklatott, középen Ronaldo és Zamarano pusztított, Javier Zanetti pedig Pavel Nedvedet tartotta kordában. Az Inter 3–0-ra győzött. Ronaldo a győztes gólhoz magát a kapust kerülte meg.
Akkor még maga a brazil szerencsecsillag sem tudta, hogy ebben az évben került a legközelebb a Serie A-győzelemhez. Az 1997–98-as idényben harminckét mérkőzésen huszonöt gólt szerzett, és megvetette lábát a világ legjobbjai között. A nyomás és a vágyálmok azonban nem szűntek. Ott voltak az 1998-as vb-döntő idején is Franciaországban, amikor Ronaldót görcsök rázták a 3–0-s vereség előtt. Egy bárból vagy étteremből sem jöhetett ki nyugodtan.
Az 1998–99-es idény első mérkőzéséről eltiltották a Juve elleni meccs utáni nyilatkozata miatt. Moratti közben megszerezte Roberto Baggiót, akivel rekord számú jegyet tudtak eladni. A harmincas éveiben járó csatár már a Bolognában is ragyogott, a visszatérő Ronaldóval pedig úgy tűnt, minden adva van a bajnoki címhez. Andrea Pirlo, Diego Simeone, Gianluca Pagliuca, Djorkaeff, Zanetti és Zamorano: és az Internek ilyen arzenál mellett is nehézségei akadtak.
Ronaldo karácsony előtt kétszer is kénytelen volt szabadságra menni a térde miatt. Januárban, pont, amikor a csapat erőre kapott volna, a csatár térdszalagja ismét felmondta a szolgálatot. Április elejéig nem is tért vissza. Simonit még novemberben kirúgták, a helyére pedig Mircea Lucescut vették fel, aki rengeteget veszekedett a csapattal, később arra hivatkozva, hogy Moratti elkényeztette Ronaldót, aki több fontos edzést is kihagyott.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc márciusában a kapusedző Luciano Castellini vette át a csapatot, de csak az idény végéig: onnantól Marcello Lippi menedzselte az Intert. Az utolsó néhány hónap katasztrofális időszak volt, és a dühös szurkolók többsége Ronaldót hibáztatta. Úgy érezték, a címlapsztár szambakirály csak egy a sok egynyári csoda közül, akik sora már régóta keserítette a klubot. Az Il Fenomeno szép lassan új nevet kapott: Il Problema. Hodgson végül visszatért az utolsó négy mérkőzésre amiből kettőt megnyertek, kettőt elvesztettek. Az Inter nyolcadik lett, 24 ponttal lemaradva a bajnok rivális Milantól.
Moratti úgy reagált, ahogy szokott: újabb igazolási rekordot döntött. Huszonhárom millió fontért vette meg Christian Vierit a Laziótól. Az új csatár a Juventusból már ismerte Lippit, és a bukások ellenére megint úgy tűnt, most már minden rendben lesz.
Az idill azonban nem tartott sokáig. Lippi nem szívesen küldte pályára Ronaldót, aki a hosszú dél-amerikai nyaralás után kijött a formából. Baggio is kiesett az edző kegyeiből, így a kezdő tizenegyből is. Ronaldo októberben piros lapot kapott a Milan elleni derbin, mert odavágott a ráállított Roberto Ayalának, aki a foga miatt gúnyolta. A Milan 2–1-re nyert.
„AZ EGYIK PILLANATBAN MÉG SZÁZZAL MEGY, AZTÁN HIRTELEN LASSÍT, MAJD MEGINT SZÁGULD”
A következő hónap még rosszabb volt. A Lecce elleni hazai mérkőzésen, 6–0-s előnynél, az 50. percben Ronaldo rákészült egy büntetőre. Egy mozdulattal átverte a kapust, lőtt, és már rohant is ünnepelni. Amint a labda elérte a gólvonalat, valami elmozdult a brazil csatár jobb térdében: a lába megcsúszhatott a San Siro hírhedt sarában. Tíz percig bírta még, utána jelzett az edzőnek. Komoran morogva sántikált le a pályáról, de akkor még nyoma sem volt a rá váró gyötrelmeknek. Aznap éjjel kiszivárgott, hogy ismét elszakadt a térdszalagja, ami egy hónap kényszerszabadságot jelent. Egy héttel, egy párizsi klinikán végzett ultrahangvizsgálattal és egy műtéttel később kiderült, hogy az egy hónapból öt lesz.
SZTÁROK, AKIKNEK NEM JÖTT ÖSSZE A SERIE A-BAJNOKI CÍM
FAUSTINO ASPRILLA. Ki tudja, miért, de a ’90-es években az újgazdag Parma világszerte sokak szívét rabul ejtette. Az őrült kolumbiai, Tino Asprilla csak egy volt a jó pénzért összeverbuvált sztárok közül. Sajnos Asprilla maga sosem foghatta a kezében a bajnoki serleget, pedig azt az ünneplést mi is megnéztük volna.
DANIELE DE ROSSI. A római középpályás már ifiként is az otthonát szolgálta: 2001-ben, a Roma utolsó bajnoki győzelme után állt be a felnőttcsapatba. „Capitan Futuro” végül tizennyolc év szolgálat után az idén nyáron Argentínába igazolt a Boca Juniorshoz. Ezek szerint megint lehet a Romára fogadni…
JÜRGEN KLINSMANN. Lothar Matthäus és Andreas Brehme mellett ő volt a harmadik az Inter német triumvirátusából, bár kissé megkésve, a bajnoki cím megszerzése után érkezett, 1989-ben. A fekete-kékekkel eltöltött három éve alatt megnyerték az UEFA-kupát és az Olasz Szuperkupát is, bajnoki cím nélkül azonban kissé csalódottan távozott a csapattól.
Lothar Matthäus, Giovanni Trapattoni, Andreas Brehme és Jürgen Klinnsmann
SALVATORE SCHILLACI. Az 1990-es vb sztárja az alacsony besorolású Messinában játszott, mielőtt 1989-ben csatlakozott volna a Juventushoz. Toto (ahogy a szurkolók hívták) többször is megsérült, és sosem volt képes újra olyan formában játszani, mint az első torinói évében. 1992-ben átvette Klinsmann helyét az Interben, és 1994-ben UEFA-kupa-győztes lett.
FABIO CANNAVARO. Még labdaszedőként láthatta a kétszeres bajnok Diego Maradonát a Stadio San Paolóban 1990-ben, de 1995-ben már a Parmában játszott, onnan az Interhez, majd a Juvéhoz igazolt, ahol a klub legjobbjai között tartották számon. Bajnoki címet nyert 2005-ben és 2006-ban is, de mindkettőt elvesztette a Calciopoli-botrány miatt.
PIERLUIGI CASIRAGHI. A tragikus végkimenetelű Chelsea-szerződés előtt Pierluigi tagja volt annak a Laziónak, amelyik vereséget szenvedett Ronaldótól és az Intertől az 1998-as UEFA-kupa-döntőben. Előtte négy évet húzott le Torinóban, sajnos éppen a Juve legrosszabb időszakában. Távozása után két évvel a klub végül megnyerte a bajnokságot.
Ronaldo hiányzott, Lippit mintha semmi sem érdekelte volna, Vieri pedig a saját sérülésével volt elfoglalva: az Inter a negyedik helyen landolt. A Fekete-kékek kétségbeesetten kapaszkodtak Ronaldo visszatérésébe: a vártnál egy hónappal korábban, áprilisban már pályára léphetett a Lazio ellen.
A huszonhárom éves brazil hetekkel a meccs előtt rákészült a visszatérésre. „Rendben van a térdem, visszatérhetek a munkába” – mondta. A nagy visszatérés azonban mindössze hat percig tartott. A második félidőben cserélték be, de amikor az egyik roham közben megpróbálkozott egy jól ismert cselével, a térde bemondta az unalmast. Ronaldo kínok között távozott a pályáról, Zamorano és Chistian Panucci pedig majdnem elsírták magukat.
Ronaldo a mai napig nem tudja megnézni azt a meccset. „A szemem elé kapom a kezem, és elfordulok – emlékezett nemrég. – Ha csak egy fotót meglátok, ismét elönt az a fájdalom.”
Ronaldo még a 2001–02-es idény elejét is kénytelen volt kihagyni. Sokan féltették a depressziótól, de a Serie A nyüzsgésétől távol megnyugodhatott. Miután fia, Ronald megszületett, végre képes volt a kis dolgokat is értékelni. „Már nem a foci köti le a mindennapjaimat. Van időm saját magamra. Nincs nyomás, nem hajszolnak.”
A csatár milanói éveit térdsérülései keserítették meg
Moratti időközben ismét megrendelt egy sztárt, akit a tévében látott: 13 millió fontot fizetett Robbie Keane-ért a Coventrynek. Lippi nem osztozott a lelkesedésében, és 2000 októberében egy utolsó pöffenetnyi szivarkafüstöt maga mögött hagyva lelépett. Marco Tardelli vette át a helyét. Vieri mindenkivel összeveszett, akit csak talált, még a saját rajongóival is (az idény nagy részében még a gólokat sem volt hajlandó ünnepelni). Az Inter az ötödik helyen végzett, az ultrák pedig lángoló robogóval fejezték ki nemtetszésüket.
Ronaldo elhatárolódott a káosztól: hazatért Brazíliába, ahol a régi haverjaival öttagú csapatokban játszott („Van ez a srác, Borracha, régen nagyon jó volt, de most vagy százötven kiló” – mondta egy régi csapattársáról), és sikerült több időt töltenie a kisfiával.
Később, 2001 nyarán visszatért az Interhez edzeni. Már az új szakvezető, az argentin Héctor Cúper üdvözölte. November 4-én játszott először tétmeccsen, de negyedórán belül megsérült. „Megtörténik az ilyen” – állapította meg vállvonogatva. Decemberben megint gólokat rúgott, és a felépült Vierivel az oldalán megmutatta, milyen is volt azelőtt, sőt, hogy milyen lehet ezután. A Verona elleni 3–0 (Vieri egy, Ronaldo két góljával) a tabella élére repítette az Intert. A márciusi rangadót 1–0-ra nyerte csapat, május 5-én pedig már a markában érezte a serleget: egy ponttal a Juventus, kettővel a Roma előtt állt.
A Lazio elleni mérkőzésen idegenben 2–1-re vezetett az Inter, amikor összeomlott: 4–2-re elvesztette a meccset. A Juventus nyerte meg a bajnokságot, az Inter a harmadik helyre csúszott. Ronaldo könnyek között hagyta el a Stadio Olimpico gyepét. „A csalódás, úgy tűnik, az egész életemet végigkíséri” – mondta akkor.
Ideje volt tiszta lappal újrakezdenie. A sajtó már egy éve emlegette a Real Madridot, de a pletykák csak 2002 augusztusában váltak valósággá. Ronaldo távozását a Cúperrel ápolt zűrös viszonya és a sajtó irányába tett, szokatlanul csípős megjegyzései kísérték.
Spanyolországban Ronaldo kora első sztárfocistájaként még mindig a népszerűség terhével küzdött (a nevében indított honlap gyakran lefagyott a lassú, tárcsázós internet mellett is magas forgalom miatt). Ő volt talán az első, aki kénytelen volt a futball mellett a PR-ral és a sajtóval is foglalkozni. Hamarosan tömegével érkeztek olyanok, akik kénytelenek voltak nyilvánosan élni az életüket (egyeseknek ez jobban ment, mint másoknak), de sokáig Il Fenomeno volt az egyetlen.
A fekete-kék szurkolók Ronaldo visszatérését ünneplik 2001-ben
Eltartott egy ideig, míg Ronaldo és az Inter kibékült egymással. Sót szórt a sebbe, amikor a Real után Ronaldo egy ideig a rivális Milannál játszott.
Azóta elcsitultak a kedélyek, de a brazil csillag fekete-kék mezes időszaka keserédes emlék maradt. Sosem felejtjük el, milyen volt, amikor a világ legjobb csatára ereje teljében, pályája csúcsán sem volt képes bajnoki címhez juttatni az Intert.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. októberi lapszámában.)
