Mauro Silva
Brazília legendás középpályása először az 1994-es világbajnokság idején találkozott Ronaldóval – épp az FFT első példányának megjelenésekor –, amikor a 17 éves csatár a keret nem játszó tagja volt.
„Amikor a selecao tagjai összegyűltek, hogy az 1994-es vébére készüljenek, a legtöbbünk még nem találkozott személyesen Ronaldóval, azaz Ronaldinhóval, ahogy akkoriban hívtuk. De a csapat azonnal befogadta, mivel éreztük, hogy különleges.
Tizenhét éves volt abban a csapatban, ahol az őt követő legfiatalabb játékos – Cafú – is hat évvel idősebb volt. A harmadik kapus, Gilmar harmincötödik esztendejét taposta, így Ronaldo a fia lehetett volna.
Huszonhat éves voltam, ami a legjobb kor egy játékos számára, hogy a vébén tündököljön. Ronaldo még a jogosítványa megszerzése előtt eljutott ide, ez olyan pelés. Tehát nyilvánvaló volt, hogy magasabb osztályba tartozik.
Az edzésen látszott, hogy hihetetlen potenciál rejlik benne. Fizikálisan még inkább pelyhes kissrác volt, messze attól a géptől, amivé később vált. Emlékszem egy meccsre, amit a barcelonai időszakában játszottam ellene. Összeütköztünk, elestem, és mire felkeltem, már látótávolságon kívül volt a labdával. De hatással volt ránk fantáziájával, intelligenciájával és józan paraszti gondolkodásával. Visszanézve büszke vagyok arra, hogy még pályafutása kezdetén találkoztam ezzel a gyémánttal, ezzel a valódi kinccsel.” (Interjú: Celso de Campos Jr.)
Aad de Mos
A világlátott holland edző a PSV-nél dolgozott, amikor az 1994-es világbajnokságot követően javaslatára szerződtették Ronaldót.
„Három jó játékost láttunk, amikor Ronaldót vettük szemügyre Brazíliában: a másik kettő Rivaldo és Roberto Carlos volt. A klub nem akarta annak rizikóját vállalni, hogy három brazilt szerződtet, ezért Ronaldót választottuk, aki szerintem a legjobb volt. Ronaldónak voltak kétségei az igazolással kapcsolatban, de Romário meggyőzte arról, hogy ez jó döntés. Az első edzésen Ronaldo hosszú melegítőjében jelent meg, jóllehet harminc fok volt. Először kicsit ideges volt, de aztán elkezdett gólokat lőni, egy meccsen három gólt szerzett a Bayer Leverkusen ellen, és ekkor már mindenki tudta, hogy ő volt a jó döntés.
Az első métereken hihetetlen sebességgel tudott futni, a lába nagyon erős volt. És mindig tudta, hol a kapu, ahogyan csak a legjobb csatárok szokták ezt a világon. Az egyetlen, amin dolgoznunk kellett, az a védekezése volt, mert eleinte azt hitte, elég csak elöl várni a labdát, néhányan pedig panaszkodtak, hogy nem mozog eleget.
Amikor Luc Nilis is csatlakozott a csapathoz, már négy négy kettőt játszottunk, ahol Ronaldónak csak egészen keveset kellett védekeznie, ezért nem fáradt el, és maradt energiája, hogy helyzetet teremtsen magának és másoknak. És addig, amíg gólokat lőtt, és gólpasszokat adott, csapattársai nem panaszkodtak. És természetesen lőtte a gólokat. Elsőre látszott, hogy nagy játékos lesz, és kezdettől fogva tudtuk, hogy nem tudjuk megtartani.
Akkoriban a súlyára is figyelnie kellett. Mindössze tizenhét éves volt, de nagyon szeretett enni és inni. Imádta az életet, ahogy most is. Legutóbb Ibizán láttam, és még mindig nagyon kedves. Nem szeret nagy sztárként viselkedni, ahogy én tudom, soha nem is szeretett.”
Bobby Robson
A néhai legendás edző hozta el a PSV-től a Barcelonába Ronaldót 1996-ban, 20 millió dollárért. A csatár verhetetlen volt egyetlen barcelonai szezonjában, 47 gólt szerzett 49 meccsen. Az alábbi részlet egy olyan interjúból származik, amit az FFT annak a szezonnak a végén készített Robsonnal.
„Amikor Barcelonába érkeztem, úgy éreztem, hogy a csatárok többé-kevésbé ugyanolyanok. Első nekifutásra meg akartam venni Alan Shearert a Blackburntől, de háromszor is azt a választ kaptam, hogy nem eladó. Így maradt Ronaldo. Tizenkilenc éves volt még csak, de én mégis azt mondtam a Barcelonának, hogy szükségünk van rá, és személyében nemcsak egy csodás játékost, hanem a jövő klasszisát is megszerezhetnénk. Ritka és felderítetlen labdarúgó volt. Más adottságai voltak, mint más középcsatároknak. Hihetetlen cselező, olyan, mint George Best, Tom Finney és Chrissy Waddle. Csodás képessége van arra, hogy felszántsa az utat maga előtt. Ebben szerepe van természetes tehetségének és lenyűgöző testalkatának. Hihetetlenül erős, és csodálatosan kiegyensúlyozott. A tempója magával ragadó. Még sohasem láttam ennyire gyorsan futni játékost, amikor megfordul, vagy a labdáért szalad. Egyszerűen kirobbanó! A Barcelona húszmillió dollárt fizetett érte, én pedig azt mondtam az elnöknek, hogy megérte az árát, és a Barcelona még nyerhet is rajta. Sőt megvan benne a képesség, hogy fejlődjön. (Robsonnak igaza lett, nem sokkal később 32.5 millió dollárért adták tovább az Internazionalénak – a szerk.) Nincsenek igazán gyengeségei abban, amit ténylegesen csinál, de mindennap elmondom neki, hogy kicsit tágítsa játszóterületét. Még mindig rengeteget tud tanulni. Nagyszerűen fejel, amikor nincs igazi kihívás, de amikor nyomás alatt van, és más is megy vele a labdáért, olyankor nem szerzi meg. Sokkal agresszívabbnak kell lennie.
Ritkán lő közeli, elegáns gólokat, ezért az öt és felesen belül fejlődnie kellene, de idővel ezzel sem lesz gond. A levegőben automatikusan javul majd, egyszerűen azért, mert erősebb és gyorsabb lesz, bár abba elég rémisztő belegondolni, hogy még ennél is gyorsabban focizik majd, hiszen fizikálisan még fejlődni fog. Általában ijesztő belegondolni, mennyire jó játékos. Sokszor elgondolkodom, milyen lesz huszonnégy éves korában, vagy huszonkilenc esztendősen, amikor tapasztaltabb lesz, amikor többet tud majd a játékról. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy korszakalkotó futballista lesz belőle. Szerintem még több is van benne, amivel el tudja kápráztatni az embereket.
Ha olyan csapatot kellene edzenem, amelyik ellene játszik, akkor biztosra mennék, hogy legyen, aki végig fogja őt, és lenne egy tartalékemberem, aki megakadályozná a visszafordulásait. Ez minden, amit tehetsz, de ha jól játszik, nem lehet megállítani, akármilyen eszközt vetsz is be.
A Barcelonánál Ronaldo mindennap rivaldafényben van, mivel van ötven újságírónk, akik lefedik az egész klubot. A Barcelona erős, meccseinket az egész világon közvetítik, de ő jó srác maradt, jó »chico«, ahogy a spanyolok mondják. Ez azért van, mert figyel, szerény, és jól irányítja sorsát. Tizenhét évesen elhagyta Brazíliát, és egy olyan országba költözött, ahol más nyelvet beszélnek, más az időjárás, másképp játszanak, és mindezt elsajátította. Most ugyanezt teszi Spanyolországban is. Nem nehéz gondoskodni róla.
Mindennap beszélünk, és tudom, sok mindent megtanult ittléte során. Nagyszerű a kapcsolata a csapattal, mert tiszteli az idősebb játékosokat. Elfogadják, hogy talán többet keres, mint ők, és meg is értik, hiszen tisztában vannak azzal, ki is ő valójában.
Nem különösebben aggódom érte, akárhova veti is a sorsa, bár sohasem lehet megmondani, milyen, a játékon kívülről érkező hatások nehezednek majd rá. Amikor a futballistákat már nem csak a foci érdekli, akkor más dolgok léphetnek a helyére. George Best és Paul Gascoigne esetére gondolok. De azt hiszem, ő rendben lesz. Nagyon higgadt és kedves ember. Bármi is történjen, nagyszerű volt eddig vele dolgozni.”
Nem csak a pályán engedte el magát
Gianluigi Buffon
Olaszország vb-győztes kapusa már a Parma fiatal csodagyereke volt, amikor Ronaldo 1997-ben az Interhez szerződött, és első évében 47 meccsen 34 gólt szerzett a Serie A hírhedten szúrós védőivel szemben.
„Számos szupersztár oldalán és ellen játszottam már, de nem kétséges, ki volt a legjobb: Ronaldo. Ő egy másik bolygóról érkezett lény volt. Akkor találkoztam vele, amikor a csúcson volt, és az Internél játszott. Ekkoriban olyan dolgokat művelt, amelyek mások számára lehetetlennek bizonyultak.
A futball történelmében Ronaldóra a legnagyobbak között fognak emlékezni, a halhatatlanok templomában Pelé és Maradona mellett lesz a helye. Emellett megérdemli a sajnálatot is, minden idők legnagyobbja is lehetett volna, ragyogóbb, mint az említett két játékos. A természet nagyon bőkezű volt vele, de nem tudta teljesen kihasználni ezeket a nagylelkű ajándékokat. Szerencsére a futballban, akárcsak az életben, a tehetség nem elég ahhoz, hogy te legyél a legjobb, keményen is kell edzeni. Hogy ez miért szerencse? Mert máskülönben rossz lenne azoknak, akik egész nap keményen dolgoznak.
Van-e hozzá fogható mostanság? Nos, olyan játékosról beszélünk, aki két világbajnokságot nyert, háromszor lett az Év labdarúgója, kétszer aranylabdás. Még ha a brazil válogatottban is játszott, képes volt egyedül meccseket nyerni. Ezt ne feledjük el. Nem látok ma senkit, aki egyedül képes lenne győzni, akár klubcsapatban, akár válogatottban. Legalábbis még nem.” (Interjú: Simone Stenti)
Luiz Felipe Scolari
2002-ben „Big Phil” feltárta a FourFourTwo számára, hogyan is főzte ki Brazília ötödik világbajnokságának részleteit. Több alapvetése közül az egyik az volt, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a sztárcsatárból, aki épp akkor tért vissza a pályafutását is veszélyeztető két térdsérülés után.
„Nem könnyű sztárjátékosokkal foglalkozni, sőt valójában nagyon bonyolult, de felemelő. El kell magyaráznod nekik, mit várnak tőlük a többiek, és hogy mit tehetnek a nagy sztárok, hogy segítsék a fiatal focistákat.
Tudatosítanod kell bennük, hogy mindazzal a fontos elismeréssel, amit már megnyertek, még mindig örömet szerezhetnek nemzetüknek egy világbajnoki címmel. Mellettük kell állnod. És mindig nagyon világossá kell tenned mindent.
Ronaldóval 2002-ben a térde volt a legnagyobb probléma. Első együttléteink alatt, a selejtezők alkalmával tudatosult bennem, hogy ő lehetne a legjobb góllövőnk. Mindenki azt mondta, hogy átlagos játékos, mert nincs jól. Én pedig azt mondtam, hogy ez nem így van, túl lesz rajta, ők meg csak mosolyogtak.
Nagyon sokat beszéltünk szemtől szemben az alatt a három év alatt, amíg lábadozott. Azt mondtam neki, hogy »nem vesztegetheted el ezt a lehetőséget. Két kézzel kell kapaszkodnod abba, hogy újra teljes értékű lehess. Ha már három évig harcoltál, hogy velünk lehess, most össze kell törnöd magad, hogy a legjobb formádat hozd, és bebizonyítsd, hogy mindez megérte. Ami eddig történt, az csak a kezdet volt, az igazi munka csak most kezdődik«.
Sokat tanultam az alázatosságából és abból, hogy a legnagyobb nyomás alatt is boldogul. Mindezen túl a lelke is nagy hatással volt rám. Ronaldóval dolgozni kitüntetés volt.”
Michel Salgado
A spanyol jobbhátvéd azt hitte, hogy már mindent látott az életben. Azután feltűnt Ronaldo 25 millió fontért a Real Madridban 2002-ben, és öt év alatt 127 bajnokin 83 alkalommal talált be a hálóba. A sérülések ugyan negatívan befolyásolták, de a brazil gólgép még így is maga volt az egyszemélyes bajnokság.
„A Fenomeno! Talán nem ugyanaz a játékos volt már, amikor a Realhoz szerződött, de még mindig látszott, miért is volt annyira különleges, és mi tette őt a Barcelona elképesztő csatárává. Még mindig ő volt a legjobb futballista, akit valaha is láttam, annak ellenére, hogy addigra már két térdműtétje is volt. Épp akkor tért vissza a győztes világbajnokságról, amit gólkirályként fejezett be. Befejezte: ez a jó kifejezés, nem láttam még ilyen befejező embert. Egy az egyben megállíthatatlan volt.
Még mindig felfoghatatlanok ritmusváltásai, az a fajta hirtelen fékezése, amikor ellenfeleit tovább vitte a lendület. Felfoghatatlanul nagy erőt árasztott magából. Őrület volt, amit művelt, más játékosok nem is mertek ilyesmire gondolni. Lehet, hogy nem edzett sokat a Realnál, de minket ez igazán nem érdekelt. Egyrészt azért, mert nagyon szerethető figura volt, másrészt pedig még mindig kiváló. Különleges volt, és ezt mi is észrevettük. Azt mondogattuk a vezetőedzőnek, Vicente del Bosquénak: »Mester, ha Ronnie nem akar futni, ne erőltesse! Mit számít, ha a pályán még mindig jól szerepel?«. Nagyon sok gólt lőtt, és nem emlékszem, hogy egy lehetőséget is elszalasztott volna. És ki tudja, lehet, hogy ha szigorú szabályokkal próbálták volna megregulázni, nem is lett volna annyira jó. Ronaldo azt mondogatta nekünk: »Ne aggódjatok, szerzek majd nektek két gólt«. Aztán kiment, és lőtt kettőt.” (Interjú: Simon Talbot)
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. decemberi számában.)
