A mai napig emlékszem. Arra keltem a hotelszobámban, hogy ott csoportosul az ágyam mellett a fél csapat, meg az orvosunk, Lidio Toledo. Nem akarták elmondani, mit keresnek ott. Rájuk szóltam, hogy folytassák máshol a cseverészést. Aludni akartam. Ehelyett kivittek a hotel kertjébe sétálni. Akkor tudtam meg, hogy két percen át eszméletlen voltam, ezért nem játszhatok este a döntőben a franciák ellen. Nem akartam elfogadni. Kötelességgel tartoztam a hazámnak, és nem akartam senkit cserbenhagyni. Azt hittem, így is képes leszek segíteni a csapatnak, szóval nem adtam választási lehetőséget az edzőnek. Játszanom kellett.
Interjú Ulisses Neto Illusztráció Adam Forster
„AZT MONDTÁK , NEM FOGOK TUDNI JÁRNI, DE GYŐZTES GÓLT RÚGTAM A VB-DÖNTŐBEN”
Még most, tizennyolc évvel később sem tudom megnézni az Olasz Kupa-döntőt a Lazio ellen. Ha tudom, hogy éppen adják, nem nézek oda. Ha meglátom, újra érzem azt a fájdalmat. Különös, de talán pont az a pillanat határozta meg a személyiségemet, és tett jobb emberré. Minden, amin keresztül kellett mennem, hogy újra játszani tudjak, nagy próbatétel volt, amit ki kellett állnom. Kisebb műtétet követően hat hónap után először léptem pályára, és álmomban sem gondoltam, hogy rögtön újra megsérülök. 2000 áprilisában azonban műtétre volt szükségem, és sokkal tovább tartott lábra állni. Mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj.
Nem akartam elhinni. Mesze volt még japán–dél-koreai világbajnokság, szóval addig nem igazán foglalkoztam vele. Most viszont attól rettegtem, hogy nem leszek képes részt venni rajta. Nem volt rá garancia, hogy felépülök, arra pedig még kevésbé, hogy gyorsan helyre jövök. Nem volt még az enyémhez hasonló eset, úgyhogy nem tudhattuk, meddig tart a gyógyulás. Nem volt precedens, amivel megnyugtathattam volna magam. Soha előttem labdarúgó nem sérült meg ekképpen. Így viszont igazából türelmesebbek is voltunk. Nem volt határidő, nem kellett sietni. El kellett fogadnunk, hogy a gyógyuláshoz időre lesz szükség, talán nem is kevésre.
Egy idő után elkezdtük a tornagyakorlatokat. Emlékszem, nyolc hónappal a baleset után még nem tudtam derékszögnél jobban behajlítani a térdemet. Nehéz volt így gimnasztikázni. Életem legnehezebb időszaka volt. A felépülés felénél jártunk, és nem tudtam száz fokban behajlítani a térdemet. Nem volt elég rugalmas. Szörnyű volt erre rádöbbenni. Nyomasztott. Megdöbbentett. Nem tehettem mást, mint hogy tovább gyakorolok, még akkor is, ha nem volt biztos, hogy elérem, amit szeretnék. Eszembe sem jutott azonban, hogy feladjam. Egyvalamiben biztos voltam: ha nem adok bele mindent, sohasem játszhatok többé. Ha elbukom, kénytelen leszek visszavonulni. Készen álltam bármit megtenni. Néha valóban elképesztő fájdalommal járt, de tudtam, hogy ha nem futballozhatok többet, az nagyobb szenvedés lenne. Szóval nem is akartam erre gondolni. Homokba dugtam a fejem. Nem voltam hajlandó mással foglalkozni, mint a mindennapos gyógytornák, a gyakorlatok, az újra és újra ismételt kezelések. Ez volt az én nagy tervem a pályafutásom megmentésére.
Ronaldo a 2000-es Olasz Kupa-döntőn csapta szét a térdét, és attól félt, soha többet nem játszhat már
Nyolc hónap után úgy döntöttem, más szakvéleményt is meghallgatok. Van-e bárki a világon, aki meg tudja magyarázni, miért nem hajlik a lábam? Elutaztam az Egyesült Államokba, ahol egy ismert specialista azt mondta, sohasem fogok tudni futballozni. Csak azt tudta ajánlani, hogy van egy műtét, ami „szabaddá tenné” a térdem, és még harminc fokot tudnék rajta hajlítani. Sohasem volt kérdéses az elszántságom, hogy ismét egészséges legyek. És abban sem kételkedtem egy pillanatra sem, hogy megteszek mindent a visszatérésért. A tudományban kételkedtem. Féltem, hogy nem létezik olyan eljárás, ami visszajuttat a pályára.
Nem vagyok orvos. Nem vagyok gyógytornász. Sosem értettem ezekhez a bonyolult tudományokhoz. De a sérülésem után sokat tanultam. Igazság szerint már annyi hegem volt, hogy nem is néztem ki labdarúgónak. Bizonyos értelemben csoda volt, hogy felépültem. De talán csak a kemény munka eredménye.
Akkoriban sok mindent mondtak és írtak rólam. Mindig felhúzott, ha az emberek kibeszéltek. Főleg, ha bármiféle orvosi ismeret nélkül tettek állításokat. A sérülésemre addig nem volt példa, és akár brazil, akár külföldi doktorokról volt szó, mindenki azt mondta, hogy nem focizhatok többet. Volt, amelyik azt mondta, járni sem tudok majd. Folyton morcos voltam, mert nem játszhattam. Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy meggyógyuljak. Nagyon hosszú, áldozattal teli időszak volt. Nagy sokára elkezdett javulni az állapotom. Végre volt remény a világbajnokságra, bár a győzelmet még mindig nem láttam esélyesnek. Lehúzott a kétség és a félelem. Olyan sokáig lábadoztam, hogy attól féltem, odáig nem jutok el. Szinte kísértett a gondolat.
„CSAK A LABDARÚGÁS IRÁNTI SZENVEDÉLY TARTOTTA BENNEM A LELKET. TELJESEN MÁS EMBERT FARAGOTT BELŐLEM”
Mindig is rajongtam a vb-ért, nemcsak azért, mert ez a legrangosabb verseny a világon, hanem azért is, mert ilyenkor mindenféle kultúra együtt ünnepel. Számomra mindenki hős, aki Brazíliának vb-t nyert: Pelé és a többiek az 1958-as svédországi tornáról, Garrincha 1962-es csapata, Rivelino, Gérson és Tostao 1970-ből, Romário, Bebeto és társaik 1994-ből, és Rivaldo, Ronaldinho és a többi csapattársam 2002-ből.
Szerencsére, ahogy egyre közeledett a verseny, úgy lett egyre jobban a lábam. Lassan elkezdhettem erősíteni, fejleszteni az izmaimat. A jövő még kétséges volt, és még mindig nem tudtam elképzelni, hogy kijutok a vb-re. Végül is nem volt valószínű, hogy a szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari olyan játékost akar vinni, aki az elmúlt néhány idényt otthon töltötte.
Ám végül kétévnyi küszködés után újra egészségesnek éreztem magam. Az Internél szép lassan visszaszivárogtam a pályára. Aztán 2002 márciusában Scolari elhívott egy barátságos meccsre Jugoszlávia ellen Fortalezába. Csak negyvenöt percet játszottam, és bár három éve nem léptem pályára a válogatottban, ez is elég volt, hogy visszakerüljek a csapatba.
Történelmi pillanatnak éreztem, mert amióta először megsérültem, azon aggódtam, hogy nem jutok ki a 2002-es világbajnokságra. Csak a labdarúgás iránti hatalmas szenvedély tartotta bennem a lelket. Az segített legyőzni az akadályokat. Teljesen más embert faragott belőlem.
Hálás vagyok Scolarinak, amiért bizalmat szavazott nekem. Biztosabb lett volna olyan csatárt keresni, aki végigjátszotta az idényt, aki jó formában van, de ő megbízott bennem. Megmondtam neki, bármit megteszek, hogy bekerüljek a válogatottba. Bármit megteszek, hogy rendbe jöjjek, és megháláljam neki a bizalmat. Ez még inkább motivált, mint bármi más.
Ronaldo kálváriájának a fináléban rúgott két gól vetett véget
Az első meccsünk nagyon fontos volt számomra, mert szükségem volt a régi magabiztosságomra, azonban nem volt túl rózsás a helyzet, az első félidő végén a törökök vezettek. A második félidő ötödik percében Rivaldo megszerezte a labdát a bal szélen, és a kapu felé lőtte a labdát. Tudtam, hogy ha nem vetem oda magam, nem szerzek gólt. Úgyhogy megtettem. Rávetettem magam a labdára, a lábujjam hegyével pont jól érintettem, és kiegyenlítettem. Nem a legszebb gólom volt, de nem érdekelt. Gól volt, amit Brazília színeiben szereztem. A meccsen nem is éreztem fájdalmat, és majdnem végigjátszottam a kilencven percet. A másnap viszont nagy kínszenvedéssel járt. Iszonyú fájdalmaim voltak, mert már rég nem szerepeltem végig egy teljes mérkőzésen. De megint magabiztos voltam, főleg mert a törökök agresszíven játszottak. Nem bántak velem kesztyűs kézzel, de jól bírtam a gyűrődést.
Az elődöntőben újra szembekerültünk velük, de addigra már legyőztük Kínát, Costa Ricát és Belgiumot is. Azt a meccset is lassan kezdtük, nem is igazán játszottunk jól. A jobb combomban kis izomsérülésemmel bajlódtam, valószínűleg ezért volt, hogy csak a lábujjam hegyével pöccintettem be a győztes gólt. Fájt a lábam, és éreztem, hogy nem bírnám ki, ha belsővel vagy a fűzővel rábikáznám. De ha a lábujjam hegyével rúgok, azzal a csípőmet terhelem, és megkímélem a combomat. Ezt a technikát még akkor tanultam, amikor gyerekkoromban futsaloztam. Igazából sok futsaltrükköt alkalmaztam labdarúgó-pályafutásom során, de ez az egyik leghíresebb. Végül is a vb-elődöntőről volt szó.
Amikor lefújták a meccset, elöntött a boldogság és a megkönnyebbülés, de hamar meglegyintett a bizonytalanság érzése, mert eszembe jutott, mit történt négy évvel korábban a döntő reggelén. Hirtelen felrémlett bennem mindaz, ami Franciaországban abban a hotelban történt.
Akkor azt mondták, nem játszhatok, de nem hagytam magam. Megpróbáltam meggyőzni az orvosokat és a szövetségi kapitányt, Mario Zagallót. Mindenkivel beszéltem, akivel csak tudtam, mert más választ akartam hallani. Azt akartam, hogy azt mondják, mégis játszhatok a fináléban. Tudtam, hogy rászolgáltam. Meggyőztem az egészségügyiseket, hogy csináljunk néhány tesztet. Az eredmény negatív volt, mintha mi sem történt volna. Mégis, ahogy készülődni kezdtünk az indulásra, Zagallo világosan megmondta, hogy nem tesz a csapatba. Ott volt a kezemben az orvosi igazolás, hogy egészséges vagyok, úgyhogy a stadionban odamentem Zagallóhoz, és azt mondtam: „Rendben vagyok. Itt vannak a teszteredmények, és semmi bajom. Játszani akarok.” Végül pályára léptem, de a történtek talán az egész csapatra hatással voltak, elvégre ijesztő lehetett látni azokat a görcsöket. Nem mindennap lát ilyesmit az ember, nyilván mindenkit megérintett.
Amikor újra eljött a döntő napja, olyan hatással voltak rám az emlékek, hogy nem is mertem elaludni ebéd után. Direkt kerültem az alvást, és nem is pihentem semmit a meccs előtt. Próbáltam keresni valakit a csapatból, akivel beszélgethetnék, de mindenki le szokott feküdni a meccsek előtt, főleg, ha ilyen nagy a tét.
Végül rátaláltam Didára, második számú kapusunkra, és vagy egy órán át dumáltunk. Nagyon kedves volt. Elterelte a figyelmemet, mert tudta, hogy amint eszembe jut az 1998-as döntő, felrémlenek a görcsök. Mindennél jobban rettegtem attól, hogy megint megtörténik.
Ronaldo Gilberto Silvával és Rivaldóval ünnepli a vb-győzelmet
Amikor felszálltunk a stadionba tartó buszra, már képes voltam a mérkőzésre összpontosítani. Leküzdöttem a félelmeimet, és szabadon vágtam neki a döntőnek. És milyen csodálatos finálé volt! Nagyon erős német csapatot kaptunk, de hála az égnek, sikerült két góllal hozzájárulnom a győzelemhez, és ezzel sikerült végleg magam mögött hagynom az elmúlt négy év traumáit.
Még a sípszó előtt végigfutott a fejemben mindaz, ami velem történt. Öt perccel a vége előtt lecseréltek, és amikor leültem a kispadra, megöleltem Rodrigo Paviát, médiareferensünket, aki a hosszú úton végig mellettem állt. Elsírtam magam, és azt ismételgettem: „Megcsináltuk. Nehéz volt, de megnyertük.”
Majdnem összeestem, annyira eluralkodtak rajtam az érzelmek. Én voltam akkor a legboldogabb ember a világon. Olyan jól játszottunk, hogy száz perc hosszabbítás után sem tudtak volna megvernia németek. Könnyekkel a szememben néztem végig az utolsó perceket, és nemcsak Brazília győzelmének örültem, hanem a saját győzelmemnek is.
Abban a percben teljesnek éreztem magam. Nemcsak a világbajnokságot nyertem meg, hanem a testemmel vívott, több mint kétéves harcot is. A pályafutásom, egész életem legnagyobb győzelme volt.
„CSAK SÍRTAM, ÉS AZT ISMÉTELGETTEM: NEHÉZ VOLT, DE MEGNYERTÜK. MAJD’ ÖSSZEESTEM, ANNYIRA ELURALKODTAK RAJTAM AZ ÉRZELMEK”
Most csak akkor nem fáj, ha nem mozdulok. Azt hiszem, a testem már nem bírta volna tovább annyi év játék után, úgyhogy hagyom pihenni. Kipróbálhatok más sportokat is. Edzőterembe járok, de teniszezem is.
Scolari bízott az emberében, aki abban az évben nem is játszott
Az igazság az, hogy ha nekiállok futballozni, azonnal fájdalmaim lesznek. Sokkal nehezebb felkészíteni a focira a testemet, mint bármilyen más sportra. A labdarúgásban sebességre, gyors mozdulatokra és hirtelen gyorsulásra van szükség. Mindez a test különböző pontjain különböző megterhelésekkel jár. Amikor focizok, a fejem még játszani akar, de a testem már nem bírja a tempót.
Mindig azt mondom, hogy a labdarúgás az én egyetemem. Nem volt időm iskolába járni, de a futballtól többet tanultam. Nincs az a tananyag, ami többet adott volna, mint a pályafutásom. Mindig is hálás leszek, amiért azzá formált, aki vagyok. A csapatjáték megtanít más emberekkel bánni, és hogy minden nap meg kell tenned mindent a közös cél érdekében.
A legfontosabb, amit a labdarúgásból megtanultam, a saját erőm. Mielőtt megsérültem, fogalmam sem volt róla, milyen erős vagyok. Sok győzelmet éltem át, sok gólt rúgtam, de őszintén mondhatom, többet adott nekem a futball, mint amennyit én adtam ennek a csodálatos játéknak.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
