Romário: „Pelé az egyetlen, aki hozzám fogható”

 

 

Interjú Mauricio Savarese

Gyors, tomboló és karizmatikus. A barátai így jellemzik Romáriót, aki a világ legjobbja volt 1994-ben – ekkor jelent meg először az FFT –, amikor szinte egyedül segítette Brazíliát világbajnoki címhez, így véget vetve egy 24 éves, igen frusztráló időszaknak.
A pályán kívül apró mérete mellé aránytalanul nagy száj párosult, amivel ugyanolyan sebészi pontossággal csapott oda az ellenfeleknek, mint tette azt a tizenhatoson belül. Az a brazil csillag volt, akit a többi brazil legenda – beleértve Zicót és Pelét – szeretett utálni.

És amikor azt gondoltuk, hogy már semmilyen nagy durranással nem tud meglepetést szerezni: politikusnak állt. Így van, Romário nemrég (cikkünk 2011 márciusában jelent meg – a szerk.) bekerült a kongresszusba, és időt szakított, hogy segítsen megünnepelni az angol FFT 200. lapszámát egy ritka mélyinterjúval. Amikor megérkezik, úgy néz ki, mint aki verekedett az edzőpályán, ugyanis gipsz van az orra körül. Találgatásunk azonban alaptalan, egy barátja elmagyarázza, hogy orrsövényműtétje volt.
Elmondhatjuk, hogy Romário lehiggadt, amióta visszavonult. A hangja kissé megfontoltabb, komolyabb, de megvan benne az a bizonyos arrogancia és csibészség, ami őt igazán egyedivé tette.

Amikor az FFT megjelent, te voltál a világ legjobbja. Hogyan változott a sportág azóta, hogy 2009-ben visszavonultál? A változásoknak köszönhetően jobb vagy rosszabb lett a játék?
Az én generációm volt az utolsó, amelyik tudta, hogyan kell futballozni. Ez volt az utolsó generáció, amelynek nagy részében még az ügyesség dominált. Az idő előrehaladtával nagyon sok minden megváltozott. Amikor visszavonultam, a játékosok mit sem értek kiváló fizikai adottságok nélkül. Én magam is többet foglalkoztam ezzel a résszel. Az a szomorú, hogy olyan srácokat látunk, akik korábban nem szerepelhettek volna a legjobb csapatokban. Nem mondom meg, hogy kikre gondolok, végül is mindenki tudja. Természetesen vannak ma is, akik a különbséget jelentik, de a labdarúgók kilencven százaléka csak azt tudja, hogy hogyan kell dolgozni, és hogyan kell fizikálisan felülkerekedni a pályán.

Amikor te kezdted, még nem volt ennyire fontos az edzés?
A futball megköveteli a megfelelő kondíciót, hiszen kilencven percig futni kell. A probléma az, hogy az edzőket ma már jobban érdekli az edzőtermi munka, ahelyett, hogy a labdás gyakorlatokat végeznék. Mindkettőre szükség van, de úgy tűnik, hogy a kidolgozottság ma már mindennél fontosabb. Én ezzel nem értek egyet. Mindig furcsálltam ezeket a vélekedéseket.

Bobby Robson azt mondta, hogy sokszor hiányoztál edzésekről, de olyan jó voltál, hogy ez is belefért. Hogyan boldogulnál, ha fiatal játékos lennél, és most kezdenéd a pályafutásod így, hogy a sportág gyorsabb és fizikailag keményebb?
Nehéz lenne azt mondani, hogy mindent ugyanúgy csinálnék. Mivel a futball ma már nagyon magas szakmai színvonalú, így nekem is el kellene érnem ezt a szintet. Valószínűleg nehezebb lenne most megcsinálnom ugyanazokat a dolgokat. Amikor kezdtem, a labdakezelésem és a gyorsaságom nagy előnyt jelentett. Ha ma kezdeném, az ellenfelek fizikai képessége miatt nehezebb lenne. A gyorsaságom, ami megvolt, talán már nem annyira döntő, de az ügyességem érvényesülne, ebben bizonyos vagyok.

Arról voltál híres, hogy úgy tudtad ellőni a labdát, hogy közben nem volt törés a mozgásodban, egyszerűen csak beleböktél a labdába. Honnan ez a technika?
Egyszerűen velem született képesség. Már nagyon fiatal koromban is tudtam, hogyan kell csinálni. Édesapám is adott tippeket, miképpen javítsam a büntetőterületen belüli helyezkedésemet, így gyakrabban tudtam használni ezt a különleges képességemet. Mindig úgy gondoltam, hogy a futball alapja a technika, és nem az erő. Ezért számomra mindig sokkal hatásosabbnak és szebbnek tűnt belebökni a labdába, mint csak keményen, messziről kapura lőni. Megvolt bennem az erő ehhez, ha nagy szükségem lett volna rá, de a klasszis megoldás mindig fontosabb volt. (Nevet.)

Kik voltak a példaképeid, és kik azok, akik hatással voltak rád, amikor felnőttél?
Sohasem volt hősöm, leszámítva az édesapámat, aki egyben a mentorom is volt. Gyerekként Reinaldo játékát szerettem nézni. Az Atlético Mineiro játékosa volt, szerepelt az 1978-as világbajnokságon. A válogatottban nem ment neki annyira, de klasszis volt, és csodáltam az intelligenciáját. A stílusa nem inspirált, de okos támadó volt, és ezt nagyon szerettem.

Mik voltak játékosként az erősségeid? Mi különböztetett meg téged a korszak többi futballistájától?
A helyezkedés és a befejezés. A különbség pedig az, hogy gyorsabban gondolkodtam, mint az ellenfeleim a tizenhatoson belül. Gyakran előre tudtam, hogy honnan indul majd az akció, és mi lesz a következő lépés. Ha jól alakultak a dolgok, akkor a helyzeteim kilencven százalékából gólt szereztem. A dolgok 1993 és 1995 között igen jól alakultak, a gólszerzési hatékonyságom az egekbe szökött. Ha ez nem különböztetett meg a korszak többi labdarúgójától, akkor mi?

 

Van manapság olyan csatár, aki a csúcson lévő önmagadra emlékeztet, vagy akinek szívesen nézed a játékát?
Olyan csatár, mint én? Nem igazán. Vannak jó focisták, de a stílus teljesen más. Szeretem nézni Messit, nagyon technikás, legendává válhat, ha nyer egy világbajnokságot. Ő a legjobb a világ legjobb csapatában, az én kedvenc Barcelonámban.

Mit gondolsz Cristiano Ronaldóról?
Azt, hogy jó játékos.

Az 1994-es brazil csapat jóval védekezőbb felfogású volt, mint általában a brazil válogatottak. Támadóként hogy érezted magad ebben a felállásban?
Nyernünk kellett, és megtettük, amire szükség volt. Voltak elemek a brazil labdarúgásból és az európai stílusú védekezésből, ebben semmi kivetnivaló sincs.

 

1994-ben a FIFA téged választott az Év játékosának Roberto Baggio előtt. Mivel lenne most másabb az életed, ha Baggio belövi a tizenegyesét, és Olaszország nyeri meg a vébét?
Boldogan vállaltam a felelősséget, hogy büntetőt lövök a döntőben. Egészen addig nem túl sok tizenegyest értékesítettem pályafutásom alatt, de úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem. Ha Brazília kikapott volna, tudtam, hogy én leszek a bűnbak. Ha a selecao pályára lép, a brazilok az első helyet várják. Az itteniek sohasem foglalkoznak a második hellyel. Abban a pillanatban, amikor ellőttem a labdát, tudtam, hogy a pályafutásom teljesen más irányt vehet. De végül jól sült el a dolog, nem igaz? Mit számít nekem ma az, hogy ennek a győzelemnek a kulcsfigurája voltam? Elég sokat.

Az 1994-es vébén látott Romário volt a legjobb? Mi a legkellemesebb emléked a tornáról?
1993 júniusától a világbajnokság végéig voltam pályafutásom csúcsán. 2000-ben is jól ment, amikor brazil bajnok lettem a Vasco da Gamával. 2005-ben brazil gólkirály lettem, ami nagyon sokat jelentett számomra (Romário akkor 39 éves volt – a szerk.). A kedvenc emlékem arról a vébéről, amikor a pályán a kezemben tarthattam a trófeát. Ennél semmi sem lehet jobb.

 

Kimaradtál a brazil keretből 1998-ban és 2002-ben is. Hogy érezted magad ezek után, és melyik fájt jobban?
Még két világbajnokságon és két olimpián is szerepelhettem volna 1994 után. Nem vesztegettem az időm, hogy sajnálkozzak, mert továbbléptem. Ha mérlegre teszem a dolgot, a válogatottban sokkal több jó játékos van, mint rossz. Tudom, hogy én is hibás vagyok a történtek miatt, de most már minden rendben. Sajnálom, hogy nem volt lehetőségem bocsánatot kérni Zagallótól, az 1998-as szövetségi kapitánytól. De biztos vagyok benne, hogy már mindenki lezárta a történteket, amik miatt lemaradtam a világeseményekről. Jó a viszonyom Pelével, Wanderley Luxemburgóval és Ricardo Teixeirával is.

Mennyire bánod, hogy nem játszottál együtt Ronaldóval világbajnokságon? Jól megértettétek volna egymást?
Tényleg nem tudom, mert Bebetóval nagyon jó párost alkottak az 1998-as vébén. Ronaldo szintén a csúcson járt, ő volt a legjobb a tizenhatoson belül. Utánam, természetesen.

Van olyan futballista az elmúlt évtizedekből, akivel szívesen játszottál volna együtt?
Zidane-nal. Briliáns volt. Összességében Laudrup volt a legjobb, akivel fociztam, igazi klasszis volt, és intelligens. Ugyanezt láttam Zi­dane-nál.

Sok jó csatárral játszhattál együtt: Sztoicskov, Bebeto, Edmundo – melyikük volt a legjobb?
Bebeto. Közel álltunk egymáshoz a pályán és azon kívül is. Nem kellett gyakorolnunk, mert valahogy természetesen jött a megérzés – érted, mire gondolok? Nagyon tehetséges volt. Sztoicskov szintén nagyszerű volt. Edmundo átlagos játékos volt.

Volt egy-két nézeteltérésetek Edmundóval az évek során. Milyen vele a kapcsolatod mostanság?
Rendben vagyunk. Beszélgetünk hébe-hóba.

Látszólag sokat vitatkoztál. Miért? Csak szórakozásból?
Az apám mindig azt mondta, hogy a nagyokkal harcoljak. Ha kicsikkel küzdesz, és veszítesz, a történések könnyen csúnya véget érhetnek. Sohasem én kezdtem az összecsapásokat, de néha elragadtattam magam. Az emberek azt mondtak, amit akartak, én is így tettem. Ezek a dolgok azonban már elmúltak, most jóban vagyok mindenkivel. Sokat fejlődtem, amióta megházasodtam, és több gyerekem lett. Miután megszületett Ivy (Romário lánya Down-kóros – a szerk.), rájöttem, hogy sokkal pozitívabb hatással kell lennem az emberekre.

Sztoicskov az egyik gyermeked keresztapja. Mi tette a kapcsolatotokat és a párosotokat olyan különlegessé? Mennyit beszéltek mostanság?
Nagyon szeretem őt. Bizonyos időközönként felhívjuk egymást. Szép időszakot töltöttünk Barcelonában, ott lettünk barátok. Nagyon kedvelem őt. Mindemellett fantasztikus játékos is volt. A lánya néhány hónapja Rióba jött, és nálunk lakott.

Ronaldo, Rivaldo, Garrincha, Pelé, Zico: hol kap helyet Romário a brazil sztárok sorában?
A legjobb ötben vagyok. Pelé, Garrincha, én, Ronaldo… Szerintem ez a sorrend.

Tehát a legjobb négyben vagy?
Igen, mondhatjuk. (Nevet.)

Az FFT szerint te voltál a korszakod egyik kedvenc játékosa. Meglepő számodra, hogy még mindig igen népszerű vagy olyan helyeken is, mint Anglia? Összességében nem gondolod, hogy kicsit alulértékeltek?
Nem meglepetés, hogy az emberek szeretnek Angliában. A labdarúgás emberek millióihoz jut el minden országban. Az élmezőnyben voltam, és Anglia a futball hazája, szeretik a sportot. Sok jó dolog, amit tettem, a brit médiának köszönhetően lett világszerte ismert – persze néhány rossz is. Fontos az, hogy mindenki, aki szereti a focit, az kedvel engem, és ez igazi kiváltság.

Volt valaha lehetőséged Angliában játszani? Mennyire ízlett volna az angol foci?
Miután Bobby Robson otthagyta a PSV-t 1999-ben, Angliába ment, és engem is hívott magával. Nem emlékszem a klub nevére, de arra igen, hogy inkább maradtam Rióban. Rio az a hely, ahol igazán jól érzem magam. Azt hiszem, Angliában sem lett volna gondom. A foci mindenütt foci, és a gólszerzésre mindenhol szükség van. (Bobby Robson a Newcastle edzője volt 1999 és 2004 között – a szerk.).

Melyik a legszebb gól, amit valaha lőttél?
1993-ban egy Uruguay elleni meccsen két gólt értem el a Maracanában, az első különösen kedves számomra. Döntő meccs volt a dél-amerikai selejtezőket tekintve, Brazíliát az a veszély fenyegette, hogy története során először nem jut ki világbajnokságra. Hosszú ideje nem szerepeltem a selecaóban, és ez volt az utolsó lehetőségem, hogy helyet szerezzek magamnak az 1994-es keretben. A második félidő második részében már mindenki nagyon ideges volt. Bebeto szaladt el a jobb oldalon, és a fejemre ívelte a labdát. A Kicsi pedig remek gólt fejelt a sorsdöntő meccsen. Igazi érzelmi pillanat volt. Van még kettő, amire szívesen emlékszem, mert gyönyörűek voltak: egy kapáslövés az 1997-es Mexikó–Brazília meccsen, és az a gól, amivel mesterhármast értem el a PSV-ben, a Steaua elleni 5–1-es találkozón az 1989–90-es BEK-ben. Ez volt az első nagy gólom Európában. Emlékszem, elég sok mindenkit kicseleztem azon a találkozón.

Egyszer ezt mondtad: „Az éjszaka mindig jó barátom volt”. Ma már kevésbé vagy éjszakai bagoly?
Ahogy az ember öregszik, másképp lát sok mindent. A lányom, Ivy sok mindenben megváltoztatott. Néha elmegyek éjszaka, de szeretek otthon lenni. Ha évekkel korábban találkoztam volna a feleségemmel, azt hiszem, nem követtem volna el néhány hibát. Lehet, hogy hatnál is több gyerekem lenne, mert igazán jó alkalmat adnak arra, hogy ne menj el hazulról. Futballistaként ezt nem igazán tudtam megcsinálni, most már igen.

Nem bánod, hogy nem töltöttél több időt Európában? Miért hagytad ott Barcelonát, ahol mindened megvolt? Te voltál a világ legjobbja, de inkább visszatértél Brazíliába, a Flamengóhoz.
Hiányzott Rio. Szerettem Barcelonát – ez az egyetlen másik város, ahol jó volt élni –, de a szüleim és a legtöbb barátom is itt élt. Szükségem volt az itteni emberekre, a strandra és a zenére. Tudom, hogy hülyén hangzik, mert a világ legnagyobb klubját hagytam el azért, hogy visszatérjek Brazíliába, ahol az egyesületek sok gonddal küzdenek. De boldog akartam lenni Rióban. Sokat kerestem a Barcánál, és évekkel meghosszabbíthattam volna a szerződésemet. Nagy dolog volt, hogy az ottaniak megértették a döntésemet. Sokan vannak manapság, akik elhagyják Dél-Amerikát, hogy akár tíz évet is eltöltsenek Európában. Akkoriban ez nem volt annyira jellemző a brazil játékosokra. Mindig tudtam, hogy itt van a helyem, a szeretteim között.

 

Sokakat meglepett, hogy politikai pályára léptél. Kicsit higgadtabb vagy manapság? Hogyan hasonlítanád össze a politika és a futball világát?
Még mindig készülök erre a feladatra. Ez az első próbálkozásom. Szeretnék segíteni a rászoruló gyerekeken. Katolikus vagyok, és imádkoztam érte, hogy meglegyen a bölcsességem, hogy jól tegyem a dolgomat. Biztos vagyok benne, hogy a kollégák tisztelni fognak, és nem csak azért, mert focista voltam. És én is tisztelni fogom őket. Ez minden, amit egyelőre tudok. Február elején lépek hivatalba, mint kongresszusi képviselő.

Játszottál együtt Pep Guardiolával. Meglepett, hogy edző lett belőle, vagy nyilvánvaló volt, hogy erre a pályára lép?
Ő az egyik legjobb védekező középpályás, akit láttam. Vezetői képesség, technika, erő, minőség: Pepben ez mind megvolt játékosként. Máskülönben pedig Johan Cruyfftól tanulhatott. Hogy lehetett volna belőle rossz edző? Jó lett, mert a legjobbtól tanult. Pep mindig a jó futballt kedvelte.

Mit gondolsz, melyik edződ értett meg a legjobban, és ki tudta a legjobbat kihozni belőled?
Kettő ilyen is van. Az egyik Cruyff. A Barcelonánál úgy tűnt, mintha az én oldalamon állna. Megértette a hibákat, és fejlesztette az erényeket. Ő volt az egyik legjobb a pályán és azon kívül is. Bánhatja a világbajnoki trófea, hogy sohasem került a kezei közé. A másik, aki meg tudta nekem adni azt a bizonyos pluszt, az Joel Santana (edzője volt a Vasco, a Flamengo és a Fluminense csapatánál is – a szerk.). Remekül tudta olvasni a játékot, és mindig képes volt változtatni, ha kellett.

Egy meccsen szerepeltél a riói América Football Clubban, mert ez volt édesapád kívánsága. Ez mennyire volt hatással a karrieredre?
Az apám a mentorom. Sokkal tartozom neki személyesen és játékosként is, mert ő akkor is hitt bennem, amikor sokan nem. Mindig ott volt mellettem, jóban-rosszban. Isten felruházta őt, és a legtöbb jót mind tőle tanultam. A rossz dolgokért nem ő a hibás. Ő különleges ember az életemben, és tudom, hogy még mindig támogat, sír értem vagy velem nevet, bárhol is van most.

 

Mit szeretnél, milyen futballistaként emlékezzenek rád?
Mint a büntetőterület géniusza. Ezt Cruyff mondta rólam, így nekem is megfelel. Ezen a területen, azt hiszem, Pelé az egyetlen, aki hozzám hasonlítható.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. márciusi számában.)