Szöveg Chris Flanagan Fotó Robert Wilson
Éjjel 1 óra 45 perckor Bobby Charlton odalépett Rio Ferdinandhoz. Most, tizenkét évvel később Ferdinand hangja még mindig megremeg, ahogy felidézi a pillanatot.
A Manchester United kapitányaként nemsokára átveheti a Bajnokok Ligája győzteseinek kijáró trófeát. A United a moszkvai Luzsnyiki Stadionban tizenegyespárbaj során legyőzte a Chelsea-t: 40 évvel a United első BEK-győzelme és 50 évvel a müncheni repülőszerencsétlenség után.
„Ahogy a Chelsea felsorakozott az éremosztáshoz, Sir Bobby Charlton odajött a lépcső aljára, és megkérdezte, tudom-e, mit jelent ez – magyarázza Ferdinand. – Épp akkor nyertük meg a Bajnokok Ligáját, de addig bele sem gondoltam. Azt mondta, én vagyok a harmadik, aki ezzel a klubbal átveheti ezt az elismerést. Ő volt az első, és meglátom, megváltozik az életem. Bobby Charlton igazi legenda, nemcsak a klubnál, de az egész országban. Minden szava gyönyörű volt. Nagyon meghatódtam.”
A most 41 esztendős Ferdinand ekkor érte el dicsőséges pályafutása csúcsát, amely pályafutás alatt volt a legdrágább védő a világon, hatszor megnyerte a Premier League-et, és nyolcvanegyszer játszott a válogatottban. Középhátvédként csak Bobby Moore és Billy Wright játszott többet az angol nemzeti csapatban.
A dél-londoni Peckhamben felnövő kis Ferdinand még nem gondolta, hogy ilyen magasságokat érhet el. Akkoriban volt más hobbija is: tizenegy évesen ösztöndíjjal felvételt nyert egy neves balettiskolába. Utólag különösnek hathat, mégis remek alap volt a labdarúgópályához. „Erő, rugalmasság, tartás, egyensúly: ezeket mind csak megerősítette” – mondja Rio.
A könnyed mozgású Ferdinandot eleinte a középpályán vetették be. Később hátratolták a védelembe, aminek eleinte nem örült. „Tizennégy évesen azt mondták nekem, mostantól inkább középhátvéd legyek – idézi fel. – De középhátvédnek lenni nem volt menő. Középpályás akartam lenni, góllövő sztár.
Erre azt mondták, több esélyem volna befutni védőként. Azt hiszem, néhány hétig duzzogtam, aztán rájöttem, hogy ez a legjobb utam a hivatásos labdarúgás felé.”
Valóban így volt. Ferdinand labdamegjátszó középhátvédként hamar nevet szerzett magának. „Hátvédként is azt csináltam, amit középpályásként, amivel kitűntem a többiek közül – mondja. – A fivérem a minap mutatott egy régi felvételt. A padlásán talált egy kazettát, amire fel van véve egy meccs a West Hammel a Wimbledon és Carl Cort ellen, az Upton Parkban. Előrementem, megszereztem a labdát, hátrahoztam, cseleztem egy kicsit, aztán felfutottam vele. Középhátvédként úgy viselkedtem, mint egy középpályás. Nagy sikerem volt.”
„Szállj már le rólam, Batigol!”
Ferdinand a West Ham mellett döntött, bár akkoriban London-szerte áhítoztak rá a klubok: a Charlton Athletic, a Chelsea, a Millwall, a QPR, sőt a Middlesbrough is szemet vetett rá. „Tetszett, amit a West Ham kínált – magyarázza. – Voltak terveik a klubbal. Időt és pénzt akartak befektetni az ificsapatba, hogy hamar be lehessen őket vetni a felnőttek közt. Úgy éreztem, lesz lehetőségem érvényesülni, így aláírtam. Tartották is a szavukat, és nemcsak az én esetemben: ott volt Frank Lampard, Michael Carrick, Joe Cole, Glen Johnson, Jermain Defoe, a fivérem, Anton és még sokan mások, akik az alsóbb osztályú bajnokságokba szerződtek. Csak az én időmben húsz-huszonöt profi játékos került ki két-három korosztályból.”
Ferdinand 17 éves volt 1996 májusában, amikor Harry Redknapp először pályára hívta a Sheffield Wednesday ellen. „Redknapp lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljam magam, hogy hibázhassak anélkül, hogy nyomás nehezedne rám – említi Ferdinand. – Azt mondta, menjek, csináljam, ahogy szoktam, szökdössek előre a védelemből. Látványos lesz tőle a játékom, csak ne kövessem el kétszer ugyanazt a hibát. Elképesztően fontos ez a fajta kommunikáció: önbizalmat ad a fiatal labdarúgóknak, hogy merjenek önmaguk lenni a pályán. Ne félj a saját hibáidtól, de tanulj belőlük, különben megismétled őket. Én is sokat hibáztam kezdőként a felnőttcsapatban, ami sokszor gólhoz vagy gólhelyzethez juttatta az ellenfelet. De tudtam, hogy az edzőm hisz bennem, ezért tovább játszottam.”
Ferdinand világszínvonalú tehetségéről tanúskodott a 158 mérkőzés a West Ham színeiben. Alig múlt 22, amikor a Leeds United 18 millió fontot tett le érte 2000 novemberében; ezzel Ferdinand lett a világ legdrágább hátvédje. E rekord hatalmas tehernek bizonyult.
„KÖLYÖKKOROM ÓTA A TRÓFEÁK MIATT JÁTSZOM. KÉPTELEN LETTEM VOLNA ÜRES VITRINNEL VISSZAVONULNI, ÉS TUDTAM, HOGY A UNITEDNÁL NEM LESZ HIÁNY SERLEGEKBŐL”
„Akkor éreztem a legnagyobb nyomást, amikor az igazolás előtt elmentem az ilyenkor kötelező erőnléti tesztre, és az egész ifjúsági csapat ott volt – emlékezik most már mosolyogva. – Csak passzolgatnom kellett az orvossal. Egész pályafutásom alatt nem voltam ilyen ideges: ott ült az a sok srác, és mind azon gondolkodott, mi ér rajtam tizennyolcmilliót. Elég feszült voltam. Persze sosem beszéltünk a pénzről. Sosem az motivált. Én csak olyan magas szinten akartam focizni, amennyire csak lehet. A környéken, ahol felnőttem, nincs sok olyan srác, aki a Leedsben játszhat, és eljut a Bajnokok Ligájába.”
Ferdinand a West Hamnél szerzett nevet magának
Ferdinand az Elland Roadon töltött első idényében eljutott a BL-elődöntőig: első gólját a Deportivo ellen lőtte egy körrel előbb. „Őrült egy idény volt. Jó éve volt a Leedsnek. Mielőtt csatlakoztam, már megverte a Milant, és kiejtette a Barcelonát. Azt hittem, megnyerjük a sorozatot, de az elődöntőben a Valencia remek csapatot állított ki ellenünk. Három nullra elvertek minket.”
Ferdinand törekvő szelleme azonban a Bajnokok Ligája elődöntőjénél is magasabbra tört. „Kiestünk. Úgy éreztem, többre vagyok képes. Éreztem, hogy a Valencia messze előttünk jár. Jól játszottam, de volt hová fejlődnöm.”
A Leedsnél töltött második idény végén készen állt, hogy Angliát képviselje a 2002-es világbajnokságon. Ez volt az első válogatott tornája: 1998-ban Glenn Hoddle elvitte ugyan Franciaországba, de nem lépett pályára, 2000-ben pedig pont lecsúszott Kevin Keegan listájáról.
Miután Sven-Göran Eriksson csapata megverte Argentínát a csoportkörben, a nyolcaddöntőben Rio gólt fejelt a dánoknak… Na jó, Thomas Sörensen kapus is besegített egy kicsit. „Örültem, hogy nekem tulajdonították, mert nem ment volna be, ha nem ér bele. Azon a tornán jöttem rá, hogy a legjobbak között vagyok, és ott is maradok. Szívesen játszottam abban a közegben, ilyen nagy nyomás alatt. Az argentinok is jó csapattal jöttek, és sok múlott azon a meccsen. Olyan klasszis ellen kellett helytállnom, mint Gabriel Batistuta. Ő volt az elsődleges fenyegetés, igazi nagyágyú volt akkoriban – Ferdinand mosolyogva kiforgatja a zsebeit. – Neki is valahol itt kellene lennie!”
Nemcsak Ferdinand érezte úgy, hogy a világbajnokságon kiharcolta helyét a legjobbak között: Alex Ferguson is így gondolta, fel is ajánlott érte 29.3 millió fontot még a döntő hónapjában. A Leeds abban az évben lemaradt a Bajnokok Ligájáról, így amikor a 23 éves hátvéd megtudta, hogy a Manchester United bejelentkezett érte, hat órán át győzködte Peter Ridsdale-t, a Leeds elnökét, hogy engedje el.
A Leedsnek már 18 millió fontot ért
„Elképzelhetetlen volt, hogy ne menjek. Bármit megadtam volna érte. Kölyökkorom óta a trófeákért játszom. Addigra láttam, milyen sok van mindenkinek körülöttem, és képtelen lettem volna üres vitrinnel visszavonulni. Tudtam, hogy a Unitedban nem lesz hiány serlegekből.”
Ismét ő lett a világ legdrágább hátvédje, miután a legutóbbi rekordját még 2001-ben megdöntötte Lilian Thuram a Juventus 23 millió fontjával.
Mi maradt meg leginkább arról a napról? „Mármint az öltönyön kívül? – utal nevetve a vakító fehér öltönyre, amelyet az átigazolás bejelentésének napján ráadtak. – Hihetetlen nap volt. Emlékszem, amikor aláírtuk a papírokat, Alex Ferguson megkérdezte anyámat, jól vagyok-e, mert nem látszom boldognak. Anyám erre azt felelte, hogy amíg nem játszom, ilyen leszek, majd ha a pályán vagyok, akkor látni rajtam a boldogságot! A sajtótájékoztató is megmaradt bennem. Megkérdezték, mi a célom ezzel az igazolással. Azt mondtam: amikor majd távozom az Old Traffordról, büszke akarok lenni rá, hogy beírtam a nevem a klub történetébe, mert jól futballoztam, és trófeákat nyertem.”
És sikerült. „Igen – mosolyog. – Pályafutásom legsikeresebb évei voltak. Hosszú, kemény munkával járt, és rengetegen benne voltak.”
Többek között hátvéd kollégája, Nemanja Vidics. „Illettünk egymáshoz – mondja Ferdinand. – Társak voltunk. Két egyforma képességű ember nehezen dolgozik össze. Voltak hasonlóságaink, de nagyobbak voltak a különbségek. Szerettem hátul őrjáratozni, hátha valaki bajba kerül. Vidics viszont egyből labdára ment. Igazi agresszor volt.”
Ferguson elismerésére is egyformán áhítoztak. „Nem dicsérgetett úgy, mint Redknapp. Félt, hogy a fejembe száll, és arrogáns leszek – magyarázza Ferdinand. – Sok londonit így kezelt, azt hiszem, volt egy saját elképzelése a londoniak gondolkodásmódjáról. De jobb volt ez így, mert ettől folyton azt éreztem, hogy még van mit bizonyítanom. Én és Vidics is így éreztük, akkoriban sokat beszélgettünk erről. Mindig azzal jött, hogy Cristiano, Rooney, Tévez, Berbatov, Giggs, Scholes zseniális volt. De minket sosem említett. Nem értettük, hiszen miattunk nem kapunk gólokat hétről hétre, miért hagy ki? De csak kiéheztetett minket. Bizonyítani akartunk neki, hogy megkapjuk az elismerést. Jó stratégia volt.”
Természetesen ez az időszak sem volt feszültségektől mentes. „A legdurvább a Bayern München elleni meccs volt 2010 márciusában. Nem értettem egyet a stratégiával. Kettő egyre vesztettünk, és úgy éreztem, máshogy kellett volna csináltunk, úgyhogy nekiálltam üvöltözni. Erre besétált Sir Alex, és belém fojtotta a szót a még hangosabb üvöltözésével.”
„Ne már, Carra, most táncolunk, vagy sem?”
Utólag belegondolva kinek volt igaza? „Nekem, hiszen vesztettünk! – mosolyog Ferdinand. – De szerintem megértette, hogy ha kiabáltam vagy szembeszálltam, amikor nem tetszett valami, azt nem önzésből tettem. A csapat érdekében szóltam,vmert azt akartam, hogy sikeresek legyünk.”
„AMIKOR JOHN TERRY ODALÉPETT A LABDÁHOZ, AZT HITTEM, ITT A VÉGE. LÁTTAM, HOGYAN LŐ BÜNTETŐT, ÉS MÉG NAGY NYOMÁS ALATT IS NYUGODT MARADT”
Ferdinand 2006-ban ismét lenyűgözött mindenkit a világbajnokságon: Eriksson csapata öt meccsen csak két gólt kapott. „A minap láttam egy statisztikát: tíz meccsen szerepeltem vébén, és ebből csak hármon kaptunk gólt. Hihetetlen szám, biztosan csak a csatárok nem voltak elég ügyesek. Szerettem a fontos eseményeket, a nagy tétmeccseket, a hangulatot, mindent. Szerettem a válogatottban szerepelni.”
Ferdinand szerint ebből a két játékosból az egyik „igazi agresszor”
Sokat elmond Ferdinandról, milyen jól teljesített a világbajnokságokon. „Nem értek egyet, szerintem a Bajnokok Ligája az igazi próbatétel – ellenkezik. – Nem akarok senkit megbántani, de egy vébén olyanok ellen is pályára kell lépni, mint mondjuk Peru vagy valami válogatott a ranglista kétszázadik helyéről. A BL a krémek krémje, kicsit nehezebb megnyerni.”
A legjobb meccséről kérdezzük, amire érthető módon a 2007–08-as idényt idézi fel, amikor a United megnyerte a Bajnokok Ligáját. „A Camp Nouban játszott meccs – mondja, a gólmentes odavágóról beszélve, amit hazai pályán egy 1–0-s győzelem követett a Bajnokok Ligája elődöntőjében. – Két találkozón át sikeresen álltuk a sarat a Barcelona csatársora, Samuel Eto’o, Lionel Messi és Thierry Henry ellen. Hihetetlenül jó játékosaik voltak, mi pedig száznyolcvan percen keresztül tartottuk a frontot. Nemcsak a magam nevében beszélek, az egész csapat ekkor védekezett a legjobban. Minden a koncentráción múlott, egy hátvédnek ez a legfontosabb szempont.”
És akkor jött a döntő a Chelsea ellen Moszkvában. „Őrült este volt, örökre belém égett – mondja. Szinte hegynek tűnt, amiről azt hittem, sosem jutok fel a csúcsára.”
Mit érzett, amikor John Terry készülődött a Chelsea ötödik tizenegyeséhez? „Azt hittem, itt a vége. Láttam, hogyan lő büntetőt, amikor a válogatottnál együtt edzettünk, és még nagy nyomás alatt is nyugodt maradt. Akkor nem gondoltam volna, hogy máshogy alakul.”
Terry megcsúszott a sáros füvön, és mellélőtt, így a következő kihagyott lövés eldöntötte az eredményt. Anderson és Ryan Giggs sikerrel értékesítette a United hatodik és hetedik büntetőjét, mielőtt Edwin van der Sar hárította volna Nicolas Anelka lövését, ezzel kivívva a győzelmet Ferguson csapatának.
„Én jöttem volna, és k…vára örültem, hogy Edwin megfogta Anelka tizenegyesét – mondja Ferdinand, ezzel elárulva, hogy ő lett volna a nyolcadik a Vörös Ördögök listáján. – A lábam addigra kocsonyából volt, bizonytalan és túlságosan ideges lettem, nem hiszem, hogy berúgtam volna. Leírhatatlan volt, amikor nyertünk. Ha azt az érzést le lehetne palackozni és eladni, milliárdos lennék. Nincs hozzá fogható. Labdarúgóként ezt elérni k…va jó érzés.”
„Mi a fene van rajtad, kölyök?”
A Unitednál lehetősége volt megküzdeni a legrangosabb díjakért, ezért sorra elutasította az Európa-szerte érdeklődő klubokat. „Amikor még a West Hamnél voltam, Fabio Capello el akart csábítani a Romához, később pedig a Real Madrid és a Barcelona is ajánlatot tett. De ha a Manchester Unitednál vagy, és épp nyertek, nem mész sehová. A győzelem függőséget okoz, a Unitednál pedig volt belőle elég. A Real Madrid és a Barcelona akkor hívott, amikor épp átalakulóban volt a két gárda. Úgy mentem volna oda, hogy két-három évig csiszolgatni kellett volna a csapatot. De én nem akartam várni. Nyerő szériában voltam, és nem akartam lassítani.”
Ferdinand tíz rangos trófeát nyert meg a Manchester Uniteddal, még úgy is, hogy a válogatottal nem volt ilyen sikeres. A 2004-es Európa-bajnokságról kizárták, miután nem ment el egy doppingtesztre. A 2010-es vb-n ő lett volna a kapitány, egy héttel a torna előtt azonban megsérült. „Borzalmas volt – sóhajt. – De néha akkor adod a legjobbadat egy meccsen, amikor ott se vagy. Szörnyűek voltunk.”
Ferdinand így is garantálta helyét a United és a válogatott legnagyobbjai között. Minden idők egyik legjobb angol középhátvédjének tartják. „Jólesik – mosolyog. – Azért játszik az ember, hogy győzzön, és kivívja a társai tiszteletét. Mindig tudtam, miért vagyok fontos a csapatomnak. Azt akartam, hogy hiányozzak nekik, ha nem vagyok ott. Úgy érzem, többé-kevésbé sikerült elérnem.”
Kétségtelenül így van. Nemrég közvélemény-kutatásban megszavazták Anglia legjobb csapatát, Ferdinandot pedig beválasztották Bobby Moore mellé középhátvédnek. És ahogy 2008-ban Moszkvában azon az éjszakán elhangzott: három kapitánya volt a Manchester Unitednak, aki megnyerte a Bajnokok Ligáját: Bobby Charlton, Peter Schmeichel és Rio Ferdinand. Nem is rossz ilyen futballistákkal egy mondatban szerepelni.
A nap, amikor Rio Moszkvában a csúcsra jutott
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. márciusi lapszámában.)
