Puskás, a „hazaáruló” – titkos levéltári iratok Puskás Ferencről

 

 

Szöveg Kőrösi Gábor, a rendező munkatársa, Puskás Hungary

 

Biztos, hogy ügynökök figyelték Puskást – ez már az első megbeszélésen elhangzott a Puskás Hungary rendezőjének, Almási Tamásnak a szájából. „Biztos, hogy vezettek róla titkosszolgálati dossziét, találjuk meg!” – folytatta, és a film alakulása közben ezt legalább olyan fontosnak tartotta, mint azt, hogy „Pelé beszéljen Puskásról”.

Amikor elkezdtük készíteni a Puskás Hungaryt, sokat gondolkodtunk azon, hogy mi újat lehetne megtudni a leghíresebb magyarról. Szerte a világon ismertek a góljai, a mondásai, Kispesttől Madridon és Athénon át Melbourne-ig vannak róla legendák, történetek, közös fotók. Számtalan könyv és film született már róla, így nem voltunk egyszerű helyzetben, amikor azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy olyan információkat tudjunk meg, amelyeket még soha senki.

 

 

A film rendezője, Almási Tamás és az egyik producer, Hollósi G. Zsuzsanna kezdettől fogva bízott abban, hogy értékes, eddig ismeretlen levéltári anyagokat fogunk találni Puskásról. A rendező biztosra vette, hogy egy olyan híres és a Magyar Népköztársaság számára fontos embert, mint Puskást, ügynökökkel figyeltettek, minden lépését követték, jelentéseket írtak arról, hogy kikkel találkozik, és miről beszél. Almási Tamás irányításával mindent elkövettünk: hosszú hónapokon át, fáradhatatlanul, szakemberek közreműködésével kerestük az iratokat, és egy idő után jöttek az eredmények. Akkor még nem is sejtettük, hogy micsoda kortörténeti kincseket találunk.
A dokumentumfilmben szó esik ezekről az ezidáig titkos anyagokról, de most még több részlet kerül napvilágra. Hogy átérezhető legyen a korabeli iratok elképesztő, a korszak minden jellemzőjét magán viselő stílusa, gyakran idézem majd az eredeti szövegeket. A Puskás Hungary hitelességét bizonyítja, hogy filmfesztiválokon több rangos magyar és külföldi díjat nyert.

 

A kommunista hatalomátvétel után Rákosiék úgy döntöttek 1950-ben, hogy a Kispest a honvédség csapata legyen. Puskást is beöltöztették egyenruhába, tiszti esküt tett, és dolgozott a honvédségnél. Politikai előadásokat kellett hallgatnia és tartania is. Farkas Mihály honvédelmi miniszter, a Rákosi-korszak meghatározó figurája rajongott Puskásért, mindent elnézett neki, és megbeszélte vele a csapat körüli problémákat, ugyanakkor közvetlen parancsnoka kritikus hangvételű jelentéseket írt róla. Ezek a Hadtörténeti Levéltárban megtalálhatóak. Az iratokból kiderül, hogy Puskás puskával gyenge lőeredményt ért el, és amúgy sem született katonának: „Szakmailag gyengén képzett, parancsnoki beosztásra még nem alkalmas. Nem sok figyelmet áldoz a szabályzatok tanulmányozására.”

 

A parancsnok is észrevette, hogy Puskás figyelmét csak a foci köti le, és a kötelező politikai szemináriumok egyáltalán nem érdeklik. „Gyerekes, komolytalan magatartású, előadásaira nem készül” – szól a jellemzés a fiatal Puskásról. Legendák keringenek arról, hogy Puskással nem volt könnyű dolga az edzőknek. Előfordult, hogy a szakvezetői utasításokat figyelmen kívül hagyva ő mondta meg társainak, hogyan játsszanak. A lényéből fakadt, hogy utálta, ha parancsolgatnak neki. Éppen ezért nehezen viselte, hogy a honvédségben parancsokat kellett teljesítenie, amikor már a világ egyik legjobb játékosa volt. Parancsnoka rosszallta, hogy nem fogad szót neki, így írt róla: „Feljebbvalói parancsát vonakodva, megjegyzésekkel teljesíti”. A parancsnok szerint Puskás a többiekkel sem volt jóban. „Fennhéjázó, beképzelt magatartása miatt nem jó viszonyban van bajtársaival, sokszor agresszív.”

 

Puskás az edzések után, kedvtelésből és hogy tökéletesítse tudását, órákig gyakorolta a kapura lövést, futballal feküdt, és azzal is kelt. Képzeljük el, hogy egy fizikailag és szellemileg is kimerítő edzés után feltették a kérdést Puskásnak: „Híve a népi demokráciának, és mit tesz annak megerősítésére?”. Valószínűleg elállt Puskás szava, és rá jellemző módon egy viccel oldotta a helyzetet. Erre utalhat az is, hogy főnöke a sok szidás mellett leírta, hogy a váratlan szituációkban feltalálja magát, és megoldja azokat. Azonban a komoly kérdésekre komoly válaszokat nem adott. „Eredményeinket elismeri, de különösebb munkát a sporton kívül nem folytat, nem politizál, tartózkodó.”
Az iratok tanúsága szerint nemcsak a népi demokrácia felvirágoztatásán nem gondolkodott, de azon sem, hogy milyen a viszonya a Szovjetunióhoz. „Előző rossz társasága, félrenevelése miatt a Szovjetunió példamutató szerepének kérdéseivel eddig még nem foglalkozott” – rótta fel hibájául parancsnoka.
Talán még a Hadtörténeti Levéltárban talált iratoknál is izgalmasabb dossziéra bukkantunk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Itt őrzik a „szigorúan titkos” anyagokat, amelyeket rendezőm elképzelése alapján meg kellett találnunk.

 

Puskásról „Vándor” néven nyitottak dossziét 1958 tavaszán. A sors különös fintora, hogy az állambiztonság emberei megérezték Puskás jövőjét, hiszen 1956 után tényleg egy nyughatatlan vándor lett belőle: az Antarktiszt kivéve a Föld összes kontinensén dolgozott. Mindenhol felvette a helyi szokásokat, és könnyen beilleszkedett. A kispesti vagány srác milliók kedvencévé vált Spanyolországtól Egyiptomig, játékosként és edzőként egyaránt.
A Belügyminisztérium 1958. május 13-án kelt határozatában hazaárulás miatt elrendelte Puskás Ferenc körözését. Nemcsak azzal gyanúsították, hogy „az 1956. október 23-án kirobbant ellenforradalom ideje alatt megnyilvánulásával és magatartásával támogatta az ellenforradalmat”, hanem azzal is, hogy „október 30-án a Honvéd csapatával dél-amerikai turnéra távozott, onnan nem tért vissza. Időközben a többi sportolók feleségével együtt a feleségét is magához vitette.” Vagyis a rendszer szerint nemcsak az volt Puskás bűne, hogy nem jött haza, de az ő nyakába varrták azt is, hogy felesége is elhagyta Magyarországot.

 

Az Állambiztonsági Szolgálat számon tartotta, hogy Puskás kinek küldött levelet vagy képeslapot Magyarországra. Rendszeresen írt édesanyjának, rokonainak, csapattársainak és első edzőjének, Szűcs Nándornak is, akit később is rajongással szeretett. A listán persze civil barátok is találhatóak, akik nem is biztos, hogy tudták, hogy egy szép színes, néhány soros képeslap miatt bekerültek a titkosszolgálati nyilvántartásba.
Egy másik sárgult lapra tollal írták rá a dokumentum tárgyát: „Puskás Ferenc volt őrnagy hazaáruló Mo-i levelezési kapcsolatairól”. Listát írtak az állambiztonságiak arról is, hogy kik írtak Puskásnak levelet. Egy összefoglaló jelentés szerint Puskás 30-35 emberrel levelezett.
Egyértelmű, hogy leveleit felbontották, elolvasták, kijegyzetelték. Azonban hiába várták, hogy lecsaphassanak Puskásra, amint szidja a rendszert. A jelentést készítő százados így írt a levelek tartalmáról: „Leveleiben politikai kérdésekkel nem foglalkozik, inkább életkörülményeiről értesíti korábbi sporttársait”. A jelentés kitért arra is, hogy Puskás kereste a magyar sportolókkal a kapcsolatot: „Csak azért találkozik szívesen külföldi turnék során régi sportoló ismerőseivel, hogy a Magyar Népköztársaság területéről értesüléseket szerezzen”.

 

A Puskást figyelő és róla jelentéseket író egyik ügynök a „Zuglói” fedőnevet viselte. Nem lehet azonosítani, hogy ki ő, annyi biztos, hogy sportoló volt, mert egy jelentésben arról írt, hogy játékengedélyére vár.
Zuglói listát készített az ismerőseiről. Természetesen Puskás szerepelt az első helyen, akit 1957 nyarán ismert meg Bécsben. Beszámolója szerint később is rendszeresen találkozott vele, mert Puskás akkor is gyakran járt Bécsben, amikor már Olaszországban élt. „Ismeretségünk után sokszor járt Bécsben, és mi ketten mindig együtt voltunk. Nagyon jó barátnak ismertem meg”. Az ügynök állítása szerint az is felvetődött, hogy ő lesz Puskás titkára.
Egy 1958 tavaszán kelt jelentésben például Zuglói arról számolt be, hogy Puskás és Östreicher Emil, a Real Madrid legendás technikai igazgatója, a bécsi Gól presszó törzsvendégei voltak. Zuglói „Gaal espresso”-t ír, de nyilvánvaló, hogy Puskás egyik kedvenc bécsi helyére, a Gól presszóra gondolt. Korábban a dél-amerikai túra után a Honvéd focistái itt döntötték el, hogy ki marad külföldön, és ki megy haza. (1997-ben, a 70 éves Puskás tiszteletére emléktáblát is helyeztek el ott.)

 

Zuglói több jelentést írt, és olyan dokumentumokat is találtunk, amelyekben az ő tevékenységét minősíti tartótisztje. Ezekből kiderül, hogy a Puskást megfigyelő ügynök többször kért kölcsön főnökétől, mert nem volt pénze. Azt állította, hogy kaszinóban volt Puskással és barátjával, Östreicher Emillel, és a pénzét ott vesztette el. Ezt a tartótiszt nem hitte el, pedig ismerve Puskás nagyvonalúságát, biztosak lehetünk benne, hogy ebben az esetben az ügynök igazat mondott. Puskás még az őt megfigyelő besúgón is segített!
A tartótiszt egyik jelentésében így írt erről: „A legutóbbi találkozón (Zuglói) nem merte bevallani, hogy ő is játszott, és elvesztette minden pénzét. Megkérdeztem, hogy akkor miből élt […] ? Zuglói erre szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy Puskásék tartották el, de most már nincs képe arra, hogy továbbra is náluk tarháljon.” Ezt követően Zuglói leleményesen főnökétől kért pénzt. A tartótiszt adott neki, de leszidta, és megígértette vele, hogy nem kaszinózik többet Puskásékkal. „Alaposan megmostam a fejét, azért, hogy semmi keresnivalója sincs neki a bádeni játékkaszinóban, és semmi keresnivalója nincs neki a Puskás féle szélhámos társaságban.”

Egy másik jelentésben Zuglói az adósságairól készített listát. Ebben megemlítette, hogy 740 schillinggel tartozik Puskásnak és 155 schillinggel Östreichernek. Jellemző Puskásék mentalitására, hogy ezekről az adósságokról ezt írta Zuglói: „Ezeket ráérek akár egy év múlva is kifizetni”. Nem elég, hogy az ügynök figyelte Puskást, a bizalmába férkőzött, kölcsönkért tőle, de még nem is kapkodta el a kölcsön visszafizetését. Az iratokból nem derül ki, hogy végül visszaadta-e a tartozását, de amilyen gáláns vagy más szóval balek volt Puskás a pénzügyekben, feltételezem, hogy ebből a pénzből sem látott viszont semmit.
Többször előkerült még a kaszinózás Zuglói és felettese között. Egy másik jelentés azt tartalmazza, hogy amikor Zuglói ismét Puskással és Östreicherrel kaszinózott Baden-Badenben, akkor Puskás 45 ezer schillinget veszített két nap alatt. (Ha ez igaz, akkor érthető, hogy nem kesergett azon a 740 schillingen, amivel Zuglói tartozott neki.)
A tartótiszt figyelmeztette az ügynököt, hogy ne menjen többet a kaszinóba, mert az veszélyes lehet. „A bádeni játékkaszinó a rendőrség igen szigorú megfigyelése és ellenőrzése alatt áll. Pontosan jegyzik, hogy ki mikor ment oda, mennyi ideig volt ott, s mit csinált, mennyit vesztett vagy nyert.” A tartótiszt büszke volt arra, hogy hatással volt Zuglóira. „Zuglói belátta, hogy nagy hibát követett el, amikor Puskásékkal elment Bádenbe, s megígérte, hogy többet nem fog elmenni.”
Az állambiztonságiak beismerték, hogy nem volt sok értelme figyeltetni Puskást. Így írtak erről: „Ügyében két ügynököt foglalkoztattunk, azonban elhárítás szempontjából érdemleges adatokat rajtuk keresztül nem tudtunk megállapítani. Ugyancsak ellenőriztük levelezését, ami hasonló eredménnyel járt az előzőhöz.”

 

A Belügyminisztérium dolgozói csak azt tudták meg, hogy miként élt Puskás Madridban, és azt, hogy mik voltak a tervei. Ennek ellenére 1962-ben még elrendelték a megfigyelés folytatását, de nem sokkal később, 1963 januárjában úgy határoztak, hogy lezárják a körözési dossziét, de továbbra is nyilvántartják az „antidemokratikus elemek” között. Néhány hónappal később a Budapesti Katonai Ügyészség megszüntette ellene a nyomozást. A „Vándor” körözési dosszié fedőlapján kézírással az olvasható, hogy a benne szereplő információk 2062 nyaráig titkosak. Szerencsére azonban ezt mégis előbb feloldották, így nem kellett most államtitkot sértenem.

***
A titkosszolgálatiak tehát csalódtak, mert hiába figyelték, hiába követték, hiába olvasták Puskás leveleit, nem tudtak meg semmit politikai gondolkodásáról. Csak arra jöhettek rá, amit mindenki tudott róla. Puskást a családján, a barátain, a segítségre szoruló embereken kívül csak a foci érdekelte, de az minden mennyiségben.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. decemberi számában.)