Pont ezért szeretjük annyira Ronaldinhót!

Szöveg Chris Flanagan Interjú Mauro Fernandes Kiegészítő interjúk Felipe Rocha, Emanuele Giulianelli Fotó Gabo Morales Fordítás Kovács Gergely

A FourFourTwo munkatársai Rio de Janeiróba látogattak, egy kőhajításnyira vagyunk az Olimpiai Parktól, és épp most érkezett egy visszautasíthatatlan ajánlat. „Kértek a csokitortámból?” – kérdezi Ronaldinho védjeggyé vált mosolyával sokkal inkább nekünk, mint a fényképezőgépnek címezve, miközben zajlik a fotózása.

A csokitorta elég nyomós indok. Ha pedig a világ egyik legnagyobb játékosa kínálja, valószínűleg elfogadod.

Nem sokkal később már a legenda mellett ülünk, akiről közismert, hogy egy kis tréfáért nem megy a szomszédba. A finomságot a saját sógornője készíti és árulja.

Ekkor már Ronaldinho lakása a helyszín, Rio külvárosában vagyunk, mintegy 30 kilométerre a Copacabanától. Ez már önmagában is nagy szám, de amikor megpillantjuk azt a hangszerarzenált, ami a házban található, még inkább a döbbenet lesz rajtunk úrrá: akusztikus gitárok és annyiféle dob, amennyit elképzelni sem könnyű. Ronaldinho már fiatal kezdő kora óta táncol a saját dobritmusaira. Pályafutása legalább annyira szólt az életörömről, mint maga a joga bonito.

Talán pont ezért szeretik őt annyira az egész világon, nemcsak Barcelonában és Brazíliában. Ezért lehetett hatással a nála fiatalabb generációkra is. Nem egyszerűen csak nagy futballista volt, de élvezte is, hogy nagy futballista. Kevés az olyan játékos, akit jó buli már nézni is, és még kevesebb az olyan, akinek buli, ha nézik.

„Volt az a gyerek az Athletic Bilbaóban, aki az egész mérkőzés alatt engem rugdosott – idézi fel egyik meccsét a Camp Nouban. – Úgyhogy háromszor is megesernyőztem azon a meccsen.”

A vigyor hamarosan nevetésbe fordul, amikor felidézi ezt a pillanatot. Carlos Gurpegui nem csak azért szomorkodhatott 2004-ben, mert ez történt vele, hanem azért is, mert ez öt másodperc leforgása alatt történt vele. Szomorú. Talán majd legközelebb, haver. Ilyen trükkökre nem sokan képesek. Még maga Lionel Messi sem lett a szórakoztatás királya, hiába ő Ronaldinho dicsőséges utódja a klubnál. És ne feledjük, a brazil világbajnok és Bajnokok Ligája-győztes is!

Ronaldinho gyorsan szeretne is tisztázni valamit. Lehet, hogy 36 éves, és az is, hogy a 2016-os évet klub nélkül töltötte, miután 2015 szeptemberében otthagyta a Fluminensét, de ezzel pályafutása még nem ért véget. Amikor felkeressük, épp azon ügyködik, hogy új klubot találjon magának, és 2017 végéig aktív maradjon. „Rengeteg ajánlatot kapok” – teszi hozzá. (Lapzártakor érkezett: Ronaldinho hamarosan visszatér a pályára, a brazil élvonalbeli labdarúgó-bajnokságban szereplő Coritiba együttesével tárgyal – a szerk.)

Ronaldinho öt évet töltött el Barcelonában, de az egyik pillanatra minden másnál jobban emlékszik. Természetesen ez éjjel egy óra 24 perckor történt. A brazil sztár ekkoriban nem minden éjszakáját töltötte alvással, ennek ellenére a furcsa időpont ezúttal nem valami nagyobb méretű bulizáshoz köthető. Olyannyira nem, hogy 80 ezer néző volt szemtanúja annak, ahogyan bemutatkozott a katalán klubóriásnál.

„Az első mérkőzésem a legemlékezetesebb – mondja arról a 2003-as találkozóról, amelyet nem sokkal a Paris Saint-Germaintől történt távozása után rendeztek. – A meccs nulla óra egy perckor kezdődött. Volt egy kis kakaskodás a klub és a szövetség között, és végül hétköznap kellett megküzdenünk a Sevillával. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy ennyire későn játszottunk. De semmi gond, úgyis ez a kedvenc napszakom.”

A bizarr kezdési időpont a címlapokra is felkerült. A Barcelona szerette volna szerdáról keddre áttenni a találkozót, de erre nem kapott engedélyt, ezért olyan hamar zavarta le szerdán a meccset, amennyire csak lehetett.

Amikor az óra mutatói egy óra 24 percet jeleztek, a klub új szerzeménye megkaparintotta a labdát, és a kapu felé indult vele. Átjutott egy védőn, és amikor a következő feltartóztatta volna, 30 méterről elküldte, egyenesen a hálóba. Megszületett a Barce­lona új legendája.

„Bevágtam egy hatalmas bombagólt, és a stadion azonnal felbolydult” – így emlékezik vissza a történtekre maga a főhős.

Azzal, hogy letette a névjegyét a katalán klubnál, példaképei nyomdokaiba léphetett. Ronaldo egyetlenegy idényben 47 gólt szerzett a csapat mezében hat évvel korábban. Egy évvel azt megelőzően, hogy Ronaldinho betette a lábát a Barcelona gyepére, a páros együtt emelte magasba a világbajnoki trófeát a 2002-es világbajnokságon Japánban.

„A brazil válogatott csodálatos időszakában lehettem tagja a keretnek – folytatja Ronaldinho. – Példaképeimmel játszhattam együtt, és nagyon hirtelen vált belőlük csapattárs, barát. Minden egyes alkalommal, amikor meghívtak a válogatottba, valóra vált egy gyerekkori álmom. A mai napig rajongok a példaképeimért. Nagyon megindító, ha puszit adhatok Ronaldónak, megölelhetem Romáriót, találkozhatok Rivaldóval, egy helyen lehetek Roberto Carlosszal. Mindig is fel fogok nézni rájuk.”

Ronaldót a lenyűgöző cseleivel, trükkjeivel azonosítják, és Ronaldinho sosem vette magának a bátorságot, hogy az edzéseken megpróbálja felülmúlni őt.

„Nem mertem ilyesmivel próbálkozni. Feltétlen tisztelettel viszonyulok hozzá. Hatalmas kitüntetés, hogy a barátomnak nevezhetem. Mindig is egyszerű, természetes viszonyban álltunk egymással.”

Hősünk mindössze egy éve kezdte meg profi pályafutását a Gremióban (cikkünk 2017-ben készült – a szerk.), amikor példaképei, Ronaldo, Rivaldo, Roberto Carlos és Cafu játékostársa lett a válogatottban. 1999-ben csereként állt be a Venezuela elleni Copa América-összecsapáson. Négy perccel később passzt kapott Cafutól, és egy védő feje fölött (ezúttal csak egyszer) átemelve a hálóba juttatta a labdát. Néhány héttel később már ő lett a torna játékosa a Mexikóban megrendezett Konföderációs Kupán.

Amire elérkezett a 2002-es világbajnokság, már a Paris Saint-Germain sorait erősítette. A torna első időszakában inkább Ronaldo és Rivaldo került a címlapokra, Ronaldinho mindössze egy büntetőt értékesített Kína ellen. Arra azonban már sokan fognak emlékezni, miként lopta el a show-t az Anglia elleni negyeddöntőben. Először Ashley Cole-t tréfálta meg, majd gólpasszt adott Rivaldónak, ezzel Brazília egygólos előnyre tett szert. Aztán jött a szabadrúgás 40 méterről, amellyel rendesen meg­döb­bentette David Seamant.

„Azt a benyomást keltette, mintha keresztlabda lett volna, de mindezt teljesen tudatosan elterveztük – mondta évekkel később Roberto Carlos a FourFourTwo-nak. – Meg­fi­gyeltük, hogy David Seaman mindig egy kicsit kijjebb lép, és tudtuk, hogy ez a gyenge pontja. Ronaldinho már a félidőben pontosan elmondta nekünk, mit is tervez.”

Azon a mérkőzésen végül kiállították, de ez egy cseppet sem számított már akkorra. Amikor Brazíliát bearanyozták, újra ott volt a pályán.”

„Nem szeretnék tiszteletlen lenni – kezdte Roy Keane a mondandóját, egyértelmű jelét adva annak, hogy tiszteletlen lesz –, de aki nem akar a Manchester United szerződött labdarúgója lenni, annak meg kell vizsgáltatni az agyát.”

Mondandójával Ronaldinhóra utalt. A brazil elvileg az Old Traffordra tartott volna azon a nyáron, mert 2003-ban úgy volt, hogy David Beckham a Barcelonába távozik, és Ronal­dinho veszi át a helyét. De Beckham végül a Real Madridot választotta, és a Barce­lo­ná­nak új sztár után kellett néznie.

Szintén azon a nyáron Joan Laporta lett a Barcelona elnöke, jobb keze pedig Sandro Rosell, aki a Nike vezetőjeként dolgozott korábban Brazíliában, és jól ismerte Ronaldinhót. Amint megtörtént a választás, és kiderült, hogy Beckham inkább a spanyol fővárost választja, Rosell mindent megtett, hogy megszerezze Ronaldinhót, és ez végül így is lett.

Pedig Alex Ferguson személyesen utazott el Párizsba, hogy meggyőzze a játékost és bátyját, egyben ügynökét, hogy érdemes lesz Manchesterbe szerződnie. De ez sem volt elég, így került végül a Unitedba a fiatal Cristiano Ronaldo.

Ronaldinho sohasem bánta meg a döntését, még úgy sem, hogy egyébként elsőként David Beckhamre fájt a Barcelona foga, és nem rá.

„Még csak eszembe sem jutott, hogy sajnálkozzak – állítja most. – Tényleg mehettem volna máshová is, de a Sandro Rosell-lel meglévő barátságom miatt Katalóniát választottam. Mehettem volna a Manchester Unitedba is, a bátyám már alaposan felmérte a terepet, amikor elhatároztam, hogy otthagyom a PSG-t. Akkor már világbajnok voltam, és ez elég sok ajtót kinyitott előttem. Amikor Sandro pozícióba került a klubnál, lehetőségem nyílt alaposan tanulmányoznom a klub életét, és megismerkedni a várossal. Ezt követően már nem volt nehéz meghoznom a döntést.”

Míg a United angol bajnok lett a megelőző idényben, a Barcelona a hatodik helyen végzett a bajnok Real Madrid, a Real Sociedad, a Deportivo La Coruna, a Celta Vigo és a Valencia mögött. De azzal, hogy Laporta lett az új elnök, a klub jelezte: nagyon eltökélt a fejlődésre, és ezt Ronaldinho is megérezte.

„A Barcelonánál minden megváltozott – mondja. – Mindenki fejében az járt, miként lehetne új csapatot építeni. Fel akartuk venni a versenyt a Real Madrid galaktikusaival, és erre nagyon fiatal kerettel készültünk. Egy percig sem aggódtam.”

Annak ellenére sem, hogy a csapat csak hat mérkőzését nyerte meg az első 18-ból Ronaldinho első idényében. Mire elérkezett az új év, a Barcelona a tizenkettedik helyen kullogott.

De ahhoz, hogy Ronaldinho bármit is megbánjon, ez is kevésnek bizonyult. „Ez sosem volt valós opció – mondja. – Hatalmas élmény volt abban a csapatban futballozni, kezdve az első perctől egészen az utolsóig. Mindenkinek egy rugóra járt az agya. Tudtuk, csak idő kérdése, hogy minden összeálljon. Úgy éreztük, a munka jó irányba halad. Senkinek sem voltak kétségei efelől, és nyomás sem nehezedett ránk. Elképesztően boldog voltam, hogy abban a csapatban szerepelhetek, ahol korábban a példaképeim is.”

A Barcelona végül kilőtt, az utolsó 20 meccséből 15-öt nyert meg, és a második helyen végzett a Valencia mögött.

Frank Rijkaard, akit nem sokkal Ronaldinho érkezése előtt neveztek ki vezetőedzőnek, elkezdte kifejteni a hatását.

„Csodálatos volt vele dolgozni – mondja Ronaldinho a holland szakemberről. – Alatta szolgáltam a leghosszabb ideig, ő volt a legjobb az életemben. Egy álló napon keresztül sorolhatnám a pozitívumait. Nem egyszerűen csak kiváló játékos volt, azt is tudta, mitől lesz keményebb egy jó futballista. Kitüntetéssé vált a játékosának lenni. Boldogan jártam az edzésekre. Azon voltunk, hogy mi legyünk a legjobbak.”

A Barcelona 18 ponttal szakadt le a Real Madridtól Ronaldinho első idényének a közepén, és a korábbi három évben is a nagy rivális mögött végzett.

Még mindig hét ponttal voltak a fővárosi klub mögött, amikor már csak öt forduló volt hátra, és 2004 áprilisában a Bernabéuba látogatott a Barcelona. Ekkor már hét éve nem tudott ott nyerni.

Úgy tűnt, marad a madridi dominancia, mivel Santi Solari góljával vezetést szerzett a Real. Ám Patrick Kluivert hamar kiegyenlített, és négy perccel a vége előtt Ronaldinho 30 méterre a kaputól labdát szerzett, megpillantotta a rohanó Xavit, és a legtökéletesebb gólpasszt adta csapattársának. „Micsoda átadás volt az!” – mondta Xavi tavaly a FourFourTwo-nak. A Barcelona 2–1-re nyert aznap.

„Nagyon gyorsan történt minden – mondja gólpasszáról főhősünk. – Nem szokványos támadás volt ez, mert Xavi elöl ragadt. Még az asszisztens döntését is meg kellett várnunk, mert nem volt egyértelmű, hogy lesen volt-e. A mérkőzéssel hatalmas lehetőség hullott az ölünkbe. Amikor haza érkeztünk a repülőtérre, hirtelen azt hittük, hogy megnyertük a bajnokságot, annyian ünnepeltek bennünket. Erre senki sem számított.

Xavi a Barcelona felemelkedése nevet aggatta az eseményekre, az eredmény mindenkivel elhitette, hogy akár a világ legjobbja is lehet a csapat. Ezzel a győzelemmel és a ténnyel, hogy a katalánok a Real előtt végeztek, helyrebillent a hatalmi egyensúly.”

A Valencia Rafa Benítez Angliába távozását követően hamar eljelentéktelenedett, és a harc a két óriásra maradt. Ezúttal a Barcelona kerekedett felül, és két egymást követő idényben is bajnok lett.

Ronaldinho – akit állítólag azért nem próbált meg szerződtetni a Real, mert állítólag valaki azt mondta a klub irányítói közül, annyira csúnya, hogy azzal rombolnák a brandet – kulcsszerepet játszott a hatalomátvételben. 2004-ben és 2005-ben is az Év labdarúgója lett. Egy hónappal a második elismerés átvétele előtt történt legdicsőségesebb El Clásico-megmozdulása, amely még a 2004-es gólpasszt is felülmúlta.

Sergio Ramosnak feltehetőleg még ma is rémálmai vannak ezzel kapcsolatban. A fiatal védő első El Clásicóján lépett pályára, amikor Ronaldinho a saját térfeléről lódult meg, átlibbent Ramoson, és varázslatos gólt lőtt. Tizenhét perccel később ismét Ramost tette el láb alól, és ismét hatalmas gólt szerzett. Ronaldinho megállíthatatlannak bizonyult, a Barcelona 3–0-ra nyert, és Ronaldinhót felállva tapsolta meg a közönség.

Amikor arról kérdezzük, mit jelentett neki ez az ünneplés, azt feleli, hogy ma már sokkal inkább tudja értékelni, mint akkor.

„Akkoriban nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az ilyesminek, mert mindig a következő mérkőzésre összpontosítottam. De ma már… Nem sokan részesülnek ilyesféle elismerésben arrafelé. Háromszor boldogabb vagyok, ha eszembe jut. Sokan küldenek video­felvé­teleket azokról a gólokról. Nem tudják, hogy nem szoktam visszanézni a góljaimat. Csak a kötényeimet!”

Nemrégiben elkezdett keringeni a történet a mérkőzéssel kapcsolatban. A sztorit Andrés Iniesta önéletrajzának tulajdonítják, és arról szól, hogy Ronnie a meccs napjának délelőttjén felhívta a középpályást, és azt mondta neki, hogy megállapodott a Real Madriddal, és az idény végén hatalmas fizetésemelés fejében átigazol. Feltehetőleg mindenkit felhívott csapattársai közül, elmondta nekik a hírt, és arra kérte őket, ne adják tovább.

A mérkőzés kezdete előtt aztán elárulta, hogy az egész csak tréfa volt, de nagyon boldog, hogy senki sem árulta el, és megőrizték a „titkát”. Ezzel szerinte azt bizonyították, hogy készen állnak a győzelemre.

„Nem emlékszem ilyesmire – mondja Ronaldinho, és ez ügyben megkérdeztük Iniesta könyvének fordítóját is, aki szintén azt válaszolta, hogy nem ismerős neki ez a részlet. A történet nem igaz. – Az viszont az, hogy mindig is igyekeztem megtréfálni a körülöttem lévőket. Mindent megtettem, hogy motiváljam a többieket, különösen a Real Madrid ellen. Muszáj volt így tennem, mert ez a találkozó a világ legjobb futballistáit vonultatta fel a pályán. Többen közülük egyben a futballtörténelem legjobbjai is voltak. Emlékszem a Real elleni egyik szabadrúgásgólomra, az ellenfél sorfalában ott állt Luís Figo, Zinédine Zidane, Ronaldo és David Beckham. Elég stresszes összecsapások voltak ezek.”

Amikor szeretnénk további tréfákról és csíny­tevésekről faggatni őt, megtagadja a választ. „Sok mindenben benne voltam, de ami ott történt, az ott is marad.”

Ronaldinho Párizsban ahhoz is segítő kezét és lábát nyújtotta, hogy a Barcelona története során másodszor is győzelmet arasson a Bajnokok Ligája döntőjében. Ez 2006-ban volt.

„Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni a nyerő szériát abban az idényben – idézi fel. – Az érkezésem után minden évadban sikerült kiváló játékosokat szerződtetni. Ahogy a klub anyagi helyzete erősödött, úgy lett egyre jobb és jobb a csapat. Mindenki egy időben került a legjobb formába. Decótól csak jó passzokat kaptam, Eto’o mindig tudta, mi a dolga. Éreztük, hogy bárkivel el tudnánk bánni.”

A fináléra a Barcelona abba a városba látogatott el, ahol Ronaldinho két évig szerepelt a PSG játékosaként. A mérkőzés nem indult a katalánok szempontjából túl magabiztosan, még úgy sem, hogy egyébként Jens Lehmannt a 18. percben kiállították. Sol Campbell még az első félidőben megszerezte a vezetést a londoniaknak, ám Eto’o 14 perccel a vége előtt kiegyenlített, majd a jobbhátvéd Juliano Belletti lett a mérkőzés valószínűtlen hőse.

„Egy percig sem volt kétséges, hogy elverjük az Arsenalt – állítja Ronaldinho. – Még amikor vezettek, akkor is tudtuk, hogy eggyel kevesebben vannak, és ez sokba kerül majd nekik. Rájöttünk, hogy nincs hová sietnünk, csak játszanunk kell a futballunkat. Akár nagyobb különbséggel is nyerhettünk volna, de hagytuk, hogy kettő egy maradjon az eredmény, hogy elmondhassuk: Belletti szerezte a döntő találatot. Ez volt az egyetlen gólja a Barcelona csapatában.

A finálé után hatalmasat buliztunk Párizsban. A barátaim is ott voltak, én velük mulattam, de néhány csapattársunk is csatlakozott. Hozták a családjukat is, csodálatos este volt.”

Lionel Messi sérülés miatt kihagyta azt a döntőt, de hírneve már nőtt. S Ronaldinho volt az egyik példaképe.

„Fantasztikus jelenség – áradozott 2005-ben a 18 éves Messi az FFT-nek. – Ronaldinho rengeteg tanáccsal lát el, és folyamatosan dicsér. Úgy bánik a labdával, hogy arra szinte féltékeny vagyok. Bármely meccs bármely pillanatában képes valami olyat tenni, amivel nyerhetünk. Nekem is ez a célom.”

Hamarosan Messi is megtanulta, mi a titok, és ebben Ronaldinho is a segítségére volt. „Az első perctől kezdve mindnyájan láttuk, mekkora tehetség – mondja Ronaldinho, aki az argentin első Barcelona-góljához gólpasszt is adott az Albecete ellen. – Azt akartam megadni neki, amit én magam is megkaptam a többiektől. Segíteni akartam őt abban a fontos pillanatban. Amikor kezdő voltam a Gremiónál, én is megkaptam mindent, főként két barátomtól, Betótól és Guilhermétől. A Barcánál az én kedves bátyám, örökös csapatkapitányom, Carles Puyol nyúlt a hónom alá. Ma is együtt járunk minden jótékonysági eseményre. Ezt a törődést akartam visszaadni.”

Ronaldinho 32 bajnoki mérkőzésen 21 gólt szerzett a 2006–07-es idény során. Ez volt számára a legsikeresebb évad a La Ligában, bár a Barcelona csak a második helyen végzett a Real mögött. Azonos pontszámot ért el mindkét csapat, és a Barcelona gólaránya 19 találattal „kövérebb” lett, de az egymás ellen játszott mérkőzések döntöttek, és ebben a Real bizonyult eredményesebbnek.

Ezzel kezdődött meg Ronaldinho és Rijkaard hanyatlása. Messi egyre ragyogóbb lett, a brazil pedig egy kicsit elhalványult mellette. Arról is egyre többet beszéltek ekkoriban, hogy Ronaldinhót jobban érdekli a bulizás, mint a futball. A következő idényben már csak nyolc gólt jegyeztek fel a neve mellé, és a Barcelona a harmadik helyen végzett, tíz ponttal a Villarreal és 18-cal a Real Madrid mögött.

Rijkaard az idényt követő nyáron elhagyta a Barcelonát, a helyét Pep Guardiola vette át. Júliusra a 28 éves Ronaldinho is összecsomagolt, és Milánó felé vette az útirányt, igaz, ő maga váltig állítja, hogy a Barcelona vezetősége sohasem tette szóvá az életmódját, és Messit sem terelte rossz útra.

„A legkevésbé sem – nyomatékosítja. – Valami másra vágytam, ezért döntöttem úgy, hogy távozom. A mai napig vannak ott barátaim, és mindig is nagylelkűen bántak ott velem.

Mielőtt leléptem volna, leültünk beszélgetni Peppel, és jelezte, szeretné, ha maradnék. Én azonban szerettem volna újítani, ennyi az egész. Nagyon jó a kapcsolatunk ma is. Nemcsak ő, de a testvére is a barátom, azóta ismerjük egymást, hogy együtt dolgoztak az akadémián. Mindig is baráti viszonyt ápoltunk Guardiolával, ha akkor ott maradok, akkor sem lett volna ez másként.

De Rijkaarddal együtt érkeztünk, és együtt távoztunk. Frank szeretett volna a rendkívül csendes stílusának megfelelő nyugodt életet élni. Ha ma nézem a Barcelona játékát, még mindig nagyon sok tükröződik vissza abból a csapatból, amit együtt építettünk. Ugyanaz a stílus még ma is.”

Ronaldinho ma is nagyon büszke arra, hogy kulcsszerepe volt a katalán csapat átalakulásában.

„Azok az idők a klub életét és a személyes pályafutásomat is nagyban befolyásolták. A futball minősége sokat javult, és ezért nekünk is jár a dicséret. Boldog időszakot töltöttem el a Barcelonában, annak is örülök, hogy világbajnok lehettem, és tudtam: lesznek még jó dolgok az életemben.”

Amikor az interjút készítjük, nem világos: honnan ez a boldogság, mivel Ronaldinho huzamosabb ideje klub nélkül van. „Nem tudom még, hol lesz a következő állomás – mondja. – Nagyon kedvelem Ázsiát, rengeteg reklámot forgattunk ott. India gyönyörű, jártam ott egy futsaltornán.”

„Az Egyesült Államok is jó célpont lehet”– teszi hozzá Roberto, Ronaldinho testvére és ügynöke, aki maga is játszott a Gremióban, a Sionban, a lisszaboni Sportingban, a Montpellier-ben, az Estrela da Amadorában és a szapporói Consadoléban.”

Ronaldinho három éven át volt a Milan játékosa, és egyszer nyert bajnokságot a csapattal. Ezt követően hazatért, és a Flamengóhoz szerződött. Néhány hónappal a debütálása után a Flamengo a Santos otthonába látogatott egy bajnokira. Fél óra elteltével már 3–0-ra vezetett a Santos, mivel Neymar a két góljukra rászúrt egy harmadikat is. Ronaldinho sem maradt rest, és mester­hármassal felelt. A Flamengo 5–4-re nyerte meg a meccset.

„Nagy csodálója vagyok ZlaTan Ibrahimovicnak. Hisz magában, és ez bejön”

Egy évvel később bérvitája támadt a klubbal, és odébbállt az Atlético Mineiróhoz, ahol őt választották meg a brazil bajnokság legjobbjának. Második idényében, 2013-ban Libertadores-kupát nyertek a csapattal, a klub története során először. Ekkor már ő lett az Év dél-amerikai játékosa. Innen került a mexikói Liga MX-be, a Querétaro csapatába.

„A klubelnök szenzációs volt, mindent megtett, hogy odavigyen a csapatába – folytatja Ronaldinho. – A családunk kedveli Mexikót, a bátyám már játszott is ott. A Brazília által ott megnyert Konföderációs Kupa után számos szurkolóm lett az országban. Rengeteg ajánlatot kaptam, de örömmel szerződtem Mexikóba. Szeretem az újdonságokat. Arról nem is beszélve, hogy a Querétaro története során először döntős lett. Erre senki sem számított.”

A 2015-ös Clausura-rájátszás döntője vereséggel végződött a Santos Laguna ellen, de hiába nem tündökölt mindig a brazil sztár, a mexikóiak nagyon megszerették. Olyan is volt, hogy kettőt vágott egy 4–0-s győzelem során, de az ellenfél szurkolói is állva tapsolták, akárcsak a Real Madrid drukkerei tíz évvel korábban.

2015 nyarán Ronaldinho ismét Brazíliába igazolt, ezúttal a Fluminense játékosa lett, ám két hónap után lelépett, hiába szólt 18 hónapra a szerződése. Azzal indokolta a döntését, hogy már nem képes hozni azt a formát, amit kellene. Kezdeti megmozdulásai ugyanis súlyos kritikát váltottak ki, és az egyik meccsen a saját csapata szurkolói fütyülték ki.

Azóta folyamatos az érdeklődés iránta. Világszerte ismerik és szeretik. A világ összes földrészével kapcsolatba hozták már. Az érdeklődők közt emlegették az uruguayi Nacionalt, az amerikai Las Vegas Cityt, az ausztrál Wollongong Wolvest, az angolai Kabuscorpot, a török Antalyasport, és bátyja egykori svájci klubját, a Siont. Szóba került Irán, Kína és India is.

Tavaly nyáron aztán elszegődött az indiai Goa futsalcsapatába, de csak kétszer lépett pályára, ezt követően visszatért hazájába, és a nyári paralimpiai játékok nagykövete lett.

A futsal iránti rajongását a saját javára fordította az évek során, ennek egyik szembetűnő bizonyítéka volt a Chelsea elleni 2005-ös BL-találkozó a Barcelonával, ekkor hihetetlen gólt lőtt. „Rengeteg futsalos gólt szereztem – mondja. – Ezek helyzet szülte megoldások voltak, én magam sosem kerestem őket. A futsal gyönyörű. Igaz, nem annyira már, mint régebben, amikor még a kapusok nem lehettek egyben csatárok is, de még mindig gyönyörű.”

Ronaldinho rengetegszer mérkőzött meg a Chelsea-vel. Azt a bizonyos legjobb 16 közötti összecsapást elveszítették 2005-ben, méghozzá rossz szájízzel, a meccs végén Ronaldinho és csapattársai a biztonságiakkal dulakodtak. De egy év múlva a Barcelona nyerte meg a Bajnokok Ligáját, rá egy esztendőre pedig ismét találkoztak a londoniakkal a csoportkörben. A Real Madrid mellett szerinte a Chelsea volt a legkeményebb ellenfél.

„A nemzetközi hadszíntéren a Chelsea volt a legkeményebb – állapítja meg. – Minden évben összekerültünk a BL-ben, és mindig ádáz harcot vívtunk egymással.”

A Kékek azonban hiába próbálták magukhoz édesgetni akkoriban, majd a pályafutása későbbi szakaszában szóba került a Manchester City, a Blackburn Rovers, a QPR és a Stoke is. Még a Basingstoke Town is bejelentkezett érte pofátlanul, azonban ebből sem lett semmi.

„Nem bánom, hogy végül nem játszhattam Angliában, bár az biztos, hogy nagyon izgalmas lehetett volna, mert az ottani bajnokság kiváló színvonalú. A Chelsea próbálkozott velem, aztán más csapatok is érdeklődtek irántam. A Premier League gyors és intenzív. Öröm követni, egyáltalán nem unalmas. Nem mondom, hogy minden mérkőzését nézem, de az összefoglalókat igen.”

Ronaldinho sokat tett azért, hogy világszerte fiatalok példaképe legyen. Világsztárok sora nyilatkozta már, hogy rá nézett fel gyerekkorában. Közéjük tartozik Paul Pogba, Raheem Sterling, Thiago Alcantara, Dele Alli, Dimitri Payet, Gabriel Jesus, Daniel Sturridge, Sadio Mané, Willian és Neymar is.

A jelen idők brazil sztárja, Neymar elárulta, hogy egészen lámpalázas lett, amikor fiatalabb korában találkozott Ronaldinhóval. „Egy kicsit zavarban vagyok, amikor vele beszélgetek, mert világ életemben a példaképem volt” – árulta el Neymar, amikor azt is elmesélte, hogy Ronaldinho bátorítására távozott a Santosból Katalóniába.

A Bayern München labdarúgója, Douglas Costa sem rejti véka alá, hogy Ronaldinho a példaképe, és nyolcéves kora óta, amióta hősünk a Gremióban elkezdett játszani, tartja szemmel.

„Ő a legnagyobb példaképem – magyarázta a szélső. – A Gremio drukkereként nevelkedtem, és akkoriban ő volt ott a legnagyobb sztár. Brazíliában nemcsak a tudása miatt szeretik, hanem azért is, mert csupa öröm, miközben futballozik, és örömöt csal mások arcára is. Elképesztő, amit a legtermészetesebben tesz a labdával. Csodálatos ember, példa előttem, ő volt rám a legnagyobb hatással gyerekként.”

Vajon mi Ronaldinho véleménye arról, miért inspirálhatott oly sok fiatalt? „Szerintem azért, mert én is egy gyerek benyomását keltem – mondja nevetve. – Megható, hogy olyanok neveznek a példaképüknek, akik már most világklasszisok, például Pogba és Sterling. A legjobbak között tartják őket számon, és olyan gólokat szereznek, amelyektől az emberek csak még sokkal jobban kedvelik a futballt. Emlékszem Dele Alli góljára a Crystal Palace ellen, én is szívesen vennék a nevemre egy ilyet. Az ilyen gólokra alig van magyarázat. Kicsit furcsa is nekem, hogy én vagyok a példaképe olyasvalakinek, aki ilyenre képes. Nem találok szavakat.

Gabriel Jesust és Gabriel Barbosát egy kicsit nagyobb figyelemmel követem, mivel ők brazilok, és játszanak a válogatottban is. Nagyon örülök, hogy hatással lehetek egy olyan generációra, amelyik remélhetőleg visszavezet bennünket múltbéli dicsőségünkhöz. Az olimpiai aranyérem miatt már dagadhat a fiatalok keble, és jó alap lesz a későbbiekhez. A sikerek azt mutatják: helyes az irány, mert azokat csupa fiatal érte el. A felnőttválogatott is gyorsan fejlődik, annak ellenére, hogy voltak ott is nagyon nehéz pillanatok, és rosszul mentek a dolgok egy ideig. Mostanra kezdik összeszedni magukat. Mindig optimista vagyok, és igyekszem a pozitívumokat észrevenni, ezekből pedig egyre több lesz.”

Ronaldinho még egy ifjú tehetségre felhívja a figyelmünket. „Luan nagyon ügyes – mondja a 23 éves csatárról, aki a Gremio játékosa. – Kreatív, találékony. Tehetséges, és másként gondolkozik, mint a többiek. Nemsokára már Európában lesz. Szeretném, ha a Barcában folytatná, mert a stílusa nagyon feküdne Spanyolországban és Barcelonában is. Egy brazil hátvéd nehezebben boldogulna a spanyoloknál, de egy csatárnak minden adva van, úgyhogy Luan nagyon jó lesz ott.”

A világfutball kicsit tapasztaltabb labdarúgói közül Ronnie a Manchester United és az angol válogatott csúcstartójának szavaz bizalmat.

„Vannak többen is, akik tényleg nagyok. Ilyen például Neymar vagy Luis Suárez – mondja. – De a legjobb talán Wayne Rooney. Tehetséges, ügyesen lő, gondosan őrzi a labdát. Megbízható. Mindig is kedveltem a stílusát.

Óriási volt még Zlatan Ibrahimoviccsal játszani egy csapatban a Milannál. Nagy csodálója vagyok, és barátság is született köztünk. Nagyon hisz magában, és ez jó. Bejön ez a stílus.”

És hogy ki volt a legtehetségesebb, aki ellen vagy mellett valaha is játszott? „Túl sok a jelölt mindkét oldalon. Ott voltak mindjárt a galaktikusok” – mondja. – Két képet látok ilyenkor a fejemben: az egyik az, hogy Andrea Pirlo, David Beckham vagy én készülődünk egy szabadrúgáshoz a Milannál. Ez valóságos rémálom a kapusnak. Ugyanakkor viszont annak a hatalmas Real Madridnak a futballistái alkotják a sorfalat.

„Pep jelezte, szeretné, ha maradnék Barcelonában. De valami mást akartam”

Nagyon szerettem nézni Zinédine Zidane játékát. Sosem ért az a megtiszteltetés, hogy egy csapatban játsszak vele, még barátságos találkozón sem. Legalábbis eddig nem, de ki tudja, még azért reménykedem. Olyan egyszerűnek tűnt, ahogy futballozott. Azt, amivel mások megizzadnak, ő könnyedén megcsinálta.”

Amikor megkérjük, hogy válasszon Messi és Cristiano Ronaldo közül, udvariasan kitér a válasz elől.

„Játszottam Messivel, és ez akkor is nagy megtiszteltetés, ha akkor még csak indult a pályán – feleli Ronaldinho. – Mindig is élveztük egymás társaságát, ha úgy alakult, hogy mindketten a pályán lehettünk. Manapság egy kicsit nehezebb róla beszélni, mert már mindent tudunk. Nagyon szívesen játszottam volna Cristiano Ronaldóval is, egyszerűen fantasztikus. A mindenkori legjobbak közt vannak mindketten.”

Ez vitathatatlan, ám van, aki azt állítja, hogy a csúcson Ronaldinho mindkettejüknél jobb volt. „A legőszintébb véleményem szerint abban az időben Ronaldinho felülmúlta Messit és Ronaldót is” – magyarázta Willian egy évvel ez előtt.

Henrik Larsson Messi és CR7 csapattársaként is lépett pályára, utóbbival akkor, amikor kölcsönbe került a Manchester Unitedba, és egy percig sem tétovázik, amikor a legnagyobbról kérdezzük.

„Természetesen Ronaldinho! Azt a benyomást keltette, mintha egy másik bolygóról érkezett volna” – mondja a Celtic és a Barcelona egykori csatára.

„Bámulatos futballista – említi az FFT-nek egy másik egykori csapattárs, Ludovic Giuly. – Emellett kiváló ember, olyan, amilyen jellemek ezen a szinten már csak ritkán fordulnak elő. Azt is elárulhatom, hogy a PlayStation nagymestere, úgy játszott a gépen, ahogyan a valóságban is. Nem volt párja a pályán. Saját stílust teremtett.”

„Mindig meglátta, hová fogsz futni – teszi hozzá Larsson. – Emlékszem egy mérkőzésre a Celta Vigo ellen, amikor kint a bal szélen szerzett labdát. Én a jobb oldalon voltam, és elkezdtem rohanni, ő pedig kiszúrt, és mindenki között passzolt. Sajnos végül kihagytam, de az, hogy ilyen távolságról ennyi ember közt erre volt képes, egészen fantasztikus.”

Ronaldinho azt a benyomást keltette, hogy 90 perc nem elég neki. Mi is örömmel néztük volna akár egy álló napon át. Volt, aki így is tett: Dele Alli korábban elmondta a FouFourTwo-nak, hogy hosszú órákat töltött azzal, hogy Ronnie akcióit nézte vissza a YouTube-on. Aztán pedig megpróbálta eljátszani a góljait, amelyeket a videókon látott. Wilfried Zaha pedig azt mondta, hogy tanulmányozta Ronaldinho készségeit és trükkjeit, és az edzőpályán próbálta tökéletesíteni azokat.

„A flip-flap a legjobb” – vigyorog Ronaldinho, amikor arra kérjük, válasszon, melyik a kedvenc mutatványa. Gyakran használta a Barcelonában is. Egyszer egyenesen a zavarodott Alessandro Nestával játszotta el, és szerzett győztes gólt a Bajnokok Ligája-összecsapás utolsó percében. „Tudtam, hogyan kell ezt csinálni – mondja. – Nem egyszerűen csak gyönyörűség a cselezés, de olyan képesség, amely réseket tör a pajzson. Persze mást is be lehet vetni, ha arra van szükség, de a flip-flap a legeslegjobb: művészi és hatékony. Ha jól csináltam, voltak, akik elestek.”

Nemsokára nem lesz több csel, és véget ér a játékos-pályafutás. Utána vajon mi következik?

Netán politikai karrier, ahogyan Romário és Bebeto esetében? „Én ugyan nem ártom bele magam a politikába” – mondja mosolyogva, és ezzel kizárja, hogy bármelyik korábbi csillag nyomdokaiba lépjen. Lehet, hogy ez az igazán bölcs döntés, ugyanis kevés politikai ülést tartanak hajnali egy óra 24 perckor.

Marad a futball világában? Régebben még azt nyilatkozta, hogy utolsó aktív éveiben elkezdené az edzői munkát, azonban ma már nem ennyire magabiztos efelől. „Nem sok leckét vettem még az edzői munkából – érvel a 36 éves labdarúgó, aki nemrégiben a Barcelona nagykövete lett. – Meglehet, hogy a testvérem ügynökségében segédkezem majd, és DVD-ket nézek, de nem igazán szeretem a meetingeket.

Azon is dolgozom, hogy olimpiai sportág legyen a lábröplabda. A sport egyre népszerűbb lesz, és tényleg nagy show. Most áll fel a világliga. Azon igyekszem, hogy a legjobbak szintjére kerüljek.”

A futball és a strandröplabda keveréke: ez tényleg úgy hangzik, mintha Ronaldinhónak találták volna ki. A következő állomás tehát a Copacabana.

Ha véget ér az aktív pályafutása, vajon ismét több időt szentel majd a bulizásnak? Ez szinte bizonyos, bár kicsit másképp, mint gondolnánk. „Szeretnék munkaként is foglalkozni a zenével. Napról napra jobban szeretem” – árulja el.

A zene mindig is közel állt a szívéhez, ezt bizonyítják a házban sorakozó hangszerek. Amikor például a brazil válogatott a megnyert 2002-es világbajnokságról utazott hazafelé, Ronaldinho a repülőn előkapott egy dobot a kézipoggyászából, és pagodéval, a szambából levezethető zenével szórakoztatta a többieket.

Mindig is szerette az ilyesmit, gyakran zenél. „Bármivel képes ütni a ritmust, ami a keze ügyébe kerül – mondja egykori barcelonai csapattársa, Giuly. – A zene a vérében van.”

„Ha felszálltam a buszra, és Ronaldinho már püfölte a dobot, tudtam, hogy milyen meccsre számíthatok – egészíti ki a védő Juan, Ronnie egykori válogatottbeli csapattársa. – Ha mosolygott és közben énekelt, tudtam, hogy győzelem várható. Délről származik, abból a régióból, amelyik nem is olyan jó a szambában. Ő mégis nagyon érzi, Rio de Janeiro lüktet az ereiben.”

Hangját meg is mutatta 2014-ben, amikor énekelt a Vai Na Fé című dalban, amelyet ő maga írt Edcity nevű rapper barátjával közösen.

„Jó hangja van, ismeri a hangszert is, meg tudja különböztetni a jó szambát a rossztól – magyarázza a híres szambaművész, Jorge Aragao. – Engem tart a keresztapának, pedig már eleve benne volt a ritmus. Biztosan tudom, hogy nagyon ügyes lesz, ha úgy dönt, hogy a zenével foglalkozik.”

Márpedig Rondalinho nagyon eltökélt ez ügyben. „Tanulni akarok, meg akarom ismerni a hangmérnöki és a produceri szakma csínját-bínját. Igazán érdekel. Szeretnék egy stúdiót a házamban. Minden stílust kedvelek. Magam is foglalkozom zeneszerzéssel, az egyik művem a riói paralimpia zenéje, ettől még izgalmasabb volt számomra az esemény. Rengeteg zenész látogat el hozzám egy kicsit muzsikálni, mert tudják, hogy nagyra tartom, amit csinálnak. Sokan vannak, akik nagyon tehetségesek, de segítség nélkül nem jutnak messzire. Azt akarom, hogy a világ is megismerje őket.”

Majdnem húsz éven át Ronaldinho tehetségét a pályán is megcsodálhattuk. Az, hogy vele beszélgethettünk, hatalmas megtiszteltetés a számunkra is.

„Köszönöm, hogy meglátogattatok – mondja vidáman, amikor találkozásunk a végéhez közeledik. – Most pedig ne haragudjatok, de két óra múlva indulok Kínába egy szponzori tárgyalásra.” Mosolyogva int búcsút nekünk.

Hamarosan búcsút int majd a játéknak is, amely szerte a világon – Kínától Brazíliáig, Indiától Európáig – népszerűvé tette. Lehet, hogy pályafutása a végéhez közeledik, de azokban, akik tisztelték, akik példaképnek tekintették, akiket inspirált, hogy naggyá váljanak, még hosszú évekig továbbél majd.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában!)