Pikáns és történelmi derbi Berlinben: kelet a nyugat, Union a Hertha ellen

Szöveg Ed McCambridge

Berlintől 12 kilométerre délnyugatra fekvő Altglienicke békés környék, az FFT hiába is keres diszkót a techno fővárosának e szegletén. Persze már mi sem ugyanazok a partiarcok vagyunk, akik egykor, és nem is csörögni jöttünk, hanem Lutz „Disco” Hovesttel, az Union Berlin veteránjával van találkozónk, aki 1979 és 1987 között 200-nál is többször szerepelt a klub színeiben. A korábbi csatár és felesége kertvárosi házikójában meleg fogadtatásban részesülünk. A társalgóban letelepedve kezdetét veszi a történelemóra.

„Akkoriban sosem mertem volna arra gondolni, hogy az Union a Herthát megelőzve vág neki a rangadónak” – mondja a játékos, aki azért kapta a becenevét, mert egy meccsnapon kiderült, mennyire rajong a Bee Geesért. Számtalan interjúalanyunk magyarázta már, hogy mennyire nem gondolta, hogy ez vagy az egyszer sikerülhet. Hovest viszont a legkomolyabban gondolja. Disco korában ugyanis ez a kérdés fel sem vetődhetett…

ÁLL MÁR A FAL

Manapság Berlin két legnagyobb csapatát 21 kilométer választja el egymástól a várost megkerülő autópályán, egykor azonban sokkal nagyobb volt köztük a távolság. Az Union és a Hertha 1989-ig hivatalosan két különböző ország, a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság csapatai voltak, és a két ország határán állt a berlini fal. Az 1961-ben felhúzott, 155 kilométer hosszú építmény az NDK-ból disszidáló tömegeket hivatott megállítani, és a hidegháború tárgyi jelképévé vált. A városközpontot keresztülszelő fal közösségeket, családokat, barátokat és persze futballcsapatokat választott el egymástól. Manapság a berlini derbi a német labdarúgás egyik legfeszültebb összecsapása, de nem volt mindig ennyire ellenséges viszony a két klub között.

„A fal mindkét oldalán tömegek vágyakoztak Németország egyesítésére – árulta el Gerald Karpa, az Union Berlin élő történelemkönyve, a Discónál tett látogatás előtt. – A két csapat kölcsönösen buzdította egymást. Az Union otthonában, az An der Alten Forsterei Stadionban, olykor indokolatlan kiabálásokat lehetett hallani meccs közben. Aztán a lelátó egyik szegletéből felcsendült a „Ha Ho he, Hertha BSC!” rigmus. Kiderült, hogy a szurkolók egy része tranzisztoros rádión hallgatta a Hertha találkozójának közvetítését, és ha a csapat gólt lőtt, az Union szurkolói azt is megünnepelték. Bizarr pillanatokat éltünk át, amikor az Union elvesztett egy fontos találkozót, de a nézők mégis ünnepeltek a Hertha sikere miatt.”

A fal lebontása előtt a két klub baráti viszonyban volt, de ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna rangadók. Az Union szurkolóinak dühe a Dynamo Berlin (BFC) ellen irányult, ami az Unionnál sikeresebb helyi riválisnak számított, akárcsak manapság a Hertha, azzal a különbséggel, hogy a BFC több trófeát szerzett.

A keletnémet csapat sorozatban tíz bajnoki győzelmet könyvelt el 1979 és 1988 között, és kétszer jutott a BEK negyedöntőjéig. A BFC volt a keleti oldal Bayern Münchenje, azzal a különbséggel, hogy bár a bajor óriást sokan gúnyolják a sikerei miatt, de senki sem vádolja a csapatot azzal, hogy tisztességtelen úton vált dominánssá.

„Mielőtt a Hertha lett volna fő riválisunk, a szurkolók gyűlölték a BFC-t – hangsúlyozza Hovest, akinek a szobája zsúfolásig tele van az aktív játékoskorszakából kapott szuvenírekkel és fényképekkel. – A BFC volt az ország legsikeresebb klubja akkoriban, majdnem minden győzelem az övék lett. Az NDK kirakatcsapata volt, az Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi támogatásával, és a kormány érdeke az volt, hogy a BFC megőrizze egyeduralmát. Az NDK-ban a játékosok nem átigazoltak egyik klubból a másikba, hanem delegálták őket. Távozni bármikor lehetett, de ahhoz, hogy új csapatba igazolhass, állami engedély kellett. A BFC kapta a legjobb futballistákat. Ha túl jó voltál ahhoz, hogy ellenük játssz, végül megszereztek. Ilyen egyszerűen működtek a dolgok.”

Lehetséges, hogy ez a módszer már ismerősen cseng valahonnan, de a BFC piszkosabb ügyektől sem riadt vissza.

„A csapat minden találkozóját otthon játszotta – magyarázza Hovest, aki kitartóan tárgyalja a BFC sáros dolgait. – Nem számított, mi volt a menetrendben, hazai vagy idegen, ők a Stadion der Weltjugendben mérkőztek. Ez más klubokkal sosem fordulhatott elő. Mi mindig elutaztunk Rostockba, Magdeburgba vagy Drezdába, majd ellenfeleink meglátogattak minket. A BFC viszont az összes találkozóját hazai pályán vívta. Ha nem állt nyerésre, jött a hosszabbítás. A játékvezetőknek utasításba adták, hogy addig kell folytatni a találkozót, amíg a BFC nem szerez vezetést.”

„FÉLTÉKENYEK LETTÜNK A HERTHA JÁTÉKOSAIRA, AKIK PORSCHÉKKAL HAJTOTTAK EL. MI TÖMEGKÖZLEKEDTÜNK”

A BFC utálata becsületbeli ügy volt, a Hertha és az Union játékosai közti csekély feszültségnek viszont semmi köze nem volt a labdarúgáshoz.

„Rettenetesen féltékenyek lettünk a Hertha focistáira – ismeri el Hovest. – Láttuk a Bundesliga-közvetítéseket a tévében, és feltűnt, hogy a nyugati barátaink micsoda Porschékkal távoznak a meccsekről, miközben mi tömegközlekedéssel jártunk haza. A Hertha játékosainak nem jutott akkora hírnév, mint Uli Hoenessnek vagy Karl-Heinz Rummeniggének, mégis jóval többet kaszáltak nálunk.”

Nyugaton a Bundesliga-játékosok vagyonokat kerestek, és többen világszerte híressé váltak. Hovest viszont állítja, egész élete során egyetlen alkalommal kértek tőle aláírást, miközben hazametrózott az egyik meccséről.

„Az NDK-ban teljesen másképp viszonyultak a focihoz – emlékezik. – Vegyük például a hétvégi derbit. Három vagy négy napja az egész város erről beszél. Minden apróságból hír lesz, minden sajtótájékoztatót és sérülést órákig elemeznek a tévében és a közösségi médiában. Az NDK-ban ez nem így ment. Mi nem voltunk celebek.”

Sőt, Hovest és kollégái az Oberligában még csak hivatásos labdarúgónak sem nevezhették magukat, ugyanis a keleti oldalon csak az amatőr sportot engedélyezték. A játékosok hivatalosan polgári foglalkozást űztek, és tilos volt beszélniük az igazi tevékenységükről.

„Az Oberliga minden csapata mögött egy állami vállalat állt, amely kifizette a focistákat, és hamis állást biztosított nekik – magyarázza Hovest. – Az Uniont a Kabelwerk Oberspree (KWO) pénzelte, amely a stadion közelében lévő gyárakat birtokolta. Én hivatalosan vasipari technikus voltam, de soha életemben egy napot sem dolgoztam ebben a szakmában. Minden reggel bementem lejelentkezni, majd edzésre indultam. A kormány minden játékos esetében ragaszkodott ehhez a rutinhoz.”

Bár jelentősen kevesebbet kerestek, mint a Hertha emberei a fal másik oldalán, Hovest elismeri, hogy a keletnémet labdarúgóknak is kényelmes életük volt. Akkoriban az átlagfizetés 800-1000 keletnémet márka volt havonta, Hovest viszont 1300 márkát és további bónuszokat vitt haza. Persze költeni sem nagyon lehetett mire, tekintve, hogy az utazás, a lakhatás, a közlekedés és az élelmiszerek kereskedelme is állami irányítás alatt volt. Bár Hovest és társai még nem sejtették, de a dolgok hamarosan megváltoztak.

ÁTHIDALHATATLAN TÁVOLSÁG

A berlini fal 28 éven át választotta el egymástól az embereket, mielőtt 1989. november 9-én lebontották volna. A sérülése miatt nem sokkal korábban visszavonuló Hovest lemaradt a történelmi eseményről, mivel aznap este meccset nézett. Másnap reggelig nem is jutott tudomására, hogy mi történt, amíg be nem ment a munkahelyére, a szupermarketbe, ahol biztonsági őrként dolgozott. „A fal leomlása olyan volt, mintha megjelentek volna a színek az addig fekete-fehér életünkben – mondja az FFT-nek. – Az emberek özönlöttek nyugatra, és olyan helyeket, filmeket, élményeket és labdarúgást láttak, amiben korábban nem volt részük. Az új világ kalandjaihoz képest az NDK csak egy silány másolat volt.”

A katarzis 79 nappal a fal leomlása után jött el, amikor a Hertha az Uniont fogadta az Olympiastadionban 50 ezer néző előtt, Németország egyesítésének ünnepi, barátságos találkozója alkalmából. A régi barátok ekkor találkoztak először a pályán.

A szurkolók a saját pénznemükben fizethették ki a belépődíjat, és az egész stadion együtt énekelte a barátságról és összetartozásról szóló dalokat. A találkozó 2–1-es Hertha-győzelemmel zárult, és minden gólt közösen ünnepelt az összes szurkoló.

Thorsten Prima, az Union szurkolója is kint volt azon a meccsen 1990 januárjában, és most, 31 évvel később is részt vesz a találkozón. Az FFT a Stadion An der Alten Försterei előtt, a metrómegállóban beszélgetett vele.

„Az már az ősz hajamból is látható, hogy az idősebb generációhoz tartozom – nevet, közben nyilvánvalóan elfeledve a tényt, hogy vörös sapkája teljes egészében eltakarja frizuráját. – Aznap délután átjárt minket az összetartozás érzése. Ha akkor valaki azt mondta volna, hogy mostanra ennyire ellenséges viszony alakul ki, őrültnek hittem volna.”

A háttérben felfegyverzett rendőrök terelik a népet a stadionba. Kolbász és sör illata terjeng a hideg levegőben, mi pedig azon gondolkodunk, miért este fél hétkor kell kezdeni a novemberi meccset, ha még a pálya is egy sötét erdő közepén van. Az Union és a Hertha egymás iránti gyűlölete nem hirtelen, hanem hosszasan lappangva alakult ki. A fal lebontása után még könnyű volt megőrizni a békét. Az Union 1991-ben lépett a német harmadosztályba, ami fényévekre volt a Herthától és a Bundesligától.

„Amikor az NDK csapatai is beépültek a piramisba, valahogyan szét kellett őket osztani különböző szinteken – magyarázza Hovest az FFT-nek. – Az a döntés született, hogy a keletnémet bajnokság első két csapata megy a Bundesligába, a következő négy a másodosztályba, és az Union, ami a fal lebontása előtti idényben az utolsó helyen végzett, a harmadosztályba kerül. A Hertha egy másik univerzumban létezett, a két klub közt felfoghatatlan távolság tátongott.”

Az ellentét nem is lehetett volna élesebb. Az NDK csapatainak új pénzügyi forrást kellett keresni, miután a klubok mögött álló vállalatokat vagy megszüntették, vagy nyugati tulajdonosok kezébe adták. A BFC-t a Stasival való hosszú összefonódás miatt senki sem akarta a szárnyai alá venni, csupán a gazdagabb klubok tartottak igényt a sztárjátékosokra.

Az Union sorsa szerencsésebben alakult. Miközben a legjobb játékosok sietve távoztak a BFC-től, a Dynamo Dresdentől és a Magdeburgtól a Bundesligába, az Unionnak áldást jelentett az utolsó idényben hozott gyenge eredménye.

„A játékosok ahhoz nem voltak eléggé jók, hogy elkapkodják őket – mosolyog a mindenre emlékező Karpa. – Így az Union meglehetősen erős játékosállománnyal vette fel a harcot a harmadosztályban. Készek voltak betörni.”

Az Union nagy halnak bizonyult a kis tóban, és három idényen át megnyerte a bajnokságát, de anyagi helyzete miatt nem tudott bemutatkozni a másodosztályban. Ennek következtében húsz éven át nem találkozott a Hertha és az Union a pályán. Az előbbi a rossz anyagi körülmények és vezetési hibák következtében durván ingadozó teljesítményt nyújtott.

„A Hertha hosszú ideig sz…rul játszott, és ide-oda vándorolt az élvonal és a másodosztály között – így Philipp Michaelis, aki szívét-lelkét adta a csapatért. – Több elnök irányítása alatt számos rossz döntés született, olyan edzőket szerződtettek, akik nem illettek ide, és rossz játékosokat vásároltak drágán. Ezek a problémák ma is aktuálisak, mintha csak egy örök körforgás zajlana. Ennek ellenére mindig is nagykutyáknak gondoltuk magunkat a városban, és ez ma sincs másképp.”

Az Union végül megvetette a lábát a másodosztályban, de a három évvel későbbi kiesése olyan anyagi megrendülést okozott, amit nem tudtak kezelni. Miután a klub csődgondnokság alá került, a szurkolók – többek között – véradásból származó bevételeikből segítették a csapatot. A 2004-es kampány neve, a „Vérünket az Unionért” is erre utalt. „Mindez jól példázza, milyen elhivatott tábor áll az Union mögött – mondja Thorsten az FFT-nek. – A vérüket is odaadják, hogy a csapat tovább élhessen.”

A szakadék széléről visszatáncoló klub szorosabb viszonyba került a szurkolókkal, mint valaha volt, és hatalmas lendületet véve visszaküzdötte magát a másodosztályba 2009-ben, sőt a stadionban olyan felújítások kezdődtek, hogy az még magasabb szintű szereplést tett lehetővé.

„Akkoriban a gyep állapotából kiindulva azt is gondolhattuk volna, hogy az NDK még létezik – tudatja Karpa. – A fedetlen, omladozó létesítményeink nem feleltek meg a bajnokság igényeinek. Első körben ülőhelyes szektort alakítottunk ki, ami a Förstereiben sosem volt.”

„A drukkerek kulcsszereplői a fejlődésnek. A szurkolói csoportok vezetőit meghívták tárgyalni az építőipari cégekkel, hogy a klubbal közösen alakítsák ki az új stadion terveit, amely a következő évtizedekben alkalmas otthont ad majd a csapatnak. Mindez rendkívüli gesztus volt a szurkolók irányába, akik így ezer szállal kötődnek új helyükhöz.”

Az Union drukkerei különlegesek, és komolyan veszik a dolgukat: 2008-ban 140 ezer önkéntes munkaóra keretében dolgoztak a stadion felújításán, hogy csökkentsék a munkadíjakat, és nagyobb eséllyel eljuthassanak a másodosztályba. A pályát 2012-ben ismét korszerűsítették, ezúttal is több ezer önkéntes segített be a klubnak, hogy elkészülhessen a 22 ezer férőhelyes stadion.

Most este is sorok kígyóznak a Försterei forgókapui előtt. Egy Union-szurkoló várakozás közben elmondja, mit jelent nekik az épület. „Ez a stadion az otthonunk. Mi építettük – mondja, miközben bentről már kihallatszik a tömeg morajlása. – Ez a mi szentélyünk, a klubhoz való hűségünk megtestesülése. Nézd csak meg az ő otthonukat. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt.”

VALAKI BESZÓLT?

Ha valamiben mindkét csapat tábora egyetért, akkor ez az. A Hertha otthona, a hatalmas és nagymúltú Olympiastadion 75 ezer szurkoló befogadására alkalmas, de a világjárvány előtti időkben is átlagosan csak 38 ezren látogattak ki a találkozókra. A játékteret körülölelő gigantikus futópálya sem növeli a meccsnézés élményét.

„Imádom az Olympiastadiont, ide hozott el először a nagyapám ötéves koromban – mondja a Hertha-szurkoló Philipp, a kék-fehér tömeg közepén. – Ez egy gyönyörű, hatalmas aréna, nagyszerű múlttal. Ennek ellenére reménykedem benne, hogy egyszer olyan otthonunk lesz, ahol közelebbről láthatjuk az akciókat, ahol közelről érezhetjük a fű illatát és a meccs lüktetését.”

Az 1936-os olimpiára épült óriási aréna 1963 óta szolgál a Hertha otthonaként, bár sok sporttörténelmi eseménynek, amelyek a komplexumban történtek (Jesse Owens négy aranyérme, amelyeket Adolf Hitler sze-me láttára szerzett, Usain Bolt 100 méteres sprintrekordja, Zinédine Zidane lefejelése), semmi köze a Bundesliga-csapathoz. Az új stadion megépítését viszont egyelőre könnyebb emlegetni, mint elkezdeni.

„Nem sok helyszín van Nyugat-Berlinben, ahol fel lehetne építeni egy arénát, így egyelőre várunk, mást nem tehetünk – mondja Philipp. – Az önkormányzat hajthatatlan. Csak akkor történik valami, ha változás áll be a politikában.”

Bár sokkal korábban megfogalmazta az új stadion iránti igényét, mint az Union, a Hertha végül beleegyezett, hogy a megújult Försterei átadásán pályára lépjen a szomszédja elleni barátságos találkozón 2009 júliusában. Az örömteli eseményt még a hazaiak 5–3-as veresége sem árnyékolta be, igaz, sokak szerint ekkor kezdett megromlani a két tábor közti békés viszony.

„Ezt a meccset két csapat játszotta, közülük az egyik folyamatosan fejlődik, és a szurkolói segítségével új otthont épít. A másik ilyesmivel nem dicsekedhet – mondja vigyorogva Tobias. – Néhány Union-szurkoló azt kántálta, hogy mi leszünk a város legnagyobb csapata. Ez nem jött be a Hertha táborának, és elkezdődtek az üzengetések.”

Az előző idény végén a Hertha kiesett a másodosztályba, holott egy évvel korábban Lucien Favre vezetésével a negyedik helyig jutott. Egy szurkoló, Johann Pravel szerint eredményeinek ingadozása jól tükrözi a Hertha instabilitását.

„Minden megbicsaklott Favre vezetése alatt, és egyáltalán nem volt tervünk – mondja az FFT-nek, miközben lassan kiürülnek a büfék körülöttünk. – Egyik vezetőedző jött a másik után, és sosem állapodtunk meg egy adott taktikánál. A szurkolók azt sem tudták, mi történik. Az átláthatóság teljes mértékben hiányzott, és ez bizonyos értelemben a mai napig érvényes.”

A krízist csak fokozta a szomszédok gyors fejlődése.

„Az Unionnál a klub irányítását érintő kérdéseket a szurkolók bevonásával hozták meg – mondja Philipp az FFT-nek. – Szoros kötelékben működött együtt a klub és a tábor. A Herthánál pont az ellenkezője zajlott. A sajtóban folyamatosan hangoztatták, hogy nagy és pénzügyileg erős klub vagyunk, miközben sorra jöttek a kudarcok. A szurkolóknál betelt a pohár.”

„NEM A NAGY EURÓPAI KUPÁKKAL FOGLALKOZUNK, HANEM AZZAL, HOGY A SZURKOLÓINK JÓ ÉLMÉNYEKKEL GAZDAGODJANAK”

A 2009-es barátságos találkozó csak megkeserítette a Hertha és az Union kapcsolatát, de az első tétmeccsük már kifejezetten ellenséges viszonyt szült. A Német Labdarúgó-szövetség futballtörténelmi eseménynek, Kelet és Nyugat találkozójának nevezte a másodosztályú mérkőzést. Az 1–1-es döntetlennel végződő, 2010. szeptemberi találkozón nyoma sem volt az egymásra találás örömének.

„Ellenséges fogadtatásban volt részünk – idézi fel a Hertha-szurkoló Johann, érezhető haraggal a hangjában. – A szurkolóik sértő rigmusokat kántáltak, és a kiesésünkön gúnyolódtak. Viszont az idény végére feljutottunk, így végül nekünk volt okunk hencegni.”

Bár az öröm rövid ideig tartott, mivel a Hertha egy évvel később megint búcsúzott. A rémes idény alatt mindössze hét találkozót nyert meg, és a Fortuna Düsseldorf elleni vereség adta meg a kegyelemdöfést a kudarchoz.

Ha a berliniek kijelölhetnének egy napot, amikor a baráti viszonyuk végleg megsemmisült, akkor 2012. szeptember 3-át neveznék meg. Ekkor vívta a két klub a harmadik tétmeccsét egymás ellen. A Försterei teltházzal tombolt, Christopher Quiring, az Union középpályása pedig nem finomkodott: miután szépített a 2–1-es Hertha-győzelemmel végződő találkozón, kemény interjút adott.

„Ezek ünnepelnek a mi stadionunkban – ordította, majd ráköpött a tévések kamerájára. – Megőrülök! Le sem sz…rom a gólomat. Undorodom attól, hogy ezek a Wessik parádéznak a mi otthonunkban.”

A Wessi akkoriban a nyugatnémet polgárok félig gúnyos megnevezése volt.

„A wessizés már túl van a jó ízlés határán – sóhajt Johann. – Semmi szükség nem volt rá. A klub még csak el sem ítélte a viselkedését. Joggal érezhettük sértve magunkat.”

A Wessik végül bajnokként jutottak az élvonalba, a haragos szomszédok viszont sokáig nem boldogultak. Idények során át vágyakoztak az első osztályba, végül a 2018–19-est a harmadik helyen befejezve, majd a Stuttgartot a rájátszásban legyőzve, történelmük során először bejutottak a Bundesligába.

„Meg kellett csípnem magam, hogy ellenőrizzem, nem álmodom-e – mondja Disco Hovest, és az FFT kiszúrja, hogy a vastag bajusz mögött enyhén megremeg az ajka. – Az Union Berlin a Bundesligába jutott? Micsoda ünnepi pillanat!”

Az önkívületben ünneplő szurkolók elárasztották a pályát a lefújást követően, és hajnalig buliztak az utcákon, miközben tűzijáték fénye ragyogta be az éjszakát. A berlini fal leomlása után 30 évvel, 2019. november 2-án első alkalommal rendezték meg a Bundesliga Kelet–Nyugat rangadóját, az Union és a Hertha találkozóját. Az egység közös megünneplése helyett azonban mérgező gyűlölet zavarta az eseményt. Aznap 1100-nál is több rendőrjárőr volt szolgálatban a Försterei Stadion közelében, amikor a Hertha szurkolói megérkeztek, kiegészülve a jelenleg negyedosztályú BFC Dynamo szélsőjobbos ultráival. A vendégszektorban piros-fehér sálak gyújtogatásával szórakoztatták magukat. Az Union drukkerei látványos koreográfiával vágtak vissza, amiben a vörösbe öltözött görög hős, Perszeusz kivégez egy kék medúzát. Ezek után a következő felirat emelkedett a lelátókon: „A végtelennek tűnő utazást követően, a labdarúgás Olümposzára érve meg kell vívni életünk legnagyobb harcát. Az ellenfél a halálával fog bűnhődni.”

Egy késői büntetőnek köszönhetően az Union 1–0-ra megnyerte a keserves találkozót. A Hertha feldúlt ultrái tűzijátékot lőttek a hazai szurkolók lelátóira, és égő fáklyákat dobtak a pályára. Egy hosszú szünet alatt Rafal Gikiewicz, az Union kapusa kérlelte a saját szurkolóit, hogy menjenek vissza a helyükre, miután azok berohantak a pályára.

A zárt kapuk mögött rendezett visszavágón, amelyre már a világjárvány is hatással volt, kikapott az Union, de fejlődésben azóta is felülmúlja a Herthát. Urs Fischer csapata a bizakodásra okot adó 11. helyen fejezte be első Bundesliga-idényét, majd a hetedik helyet érte el a 2020–21-es időszakban. Ezzel bejutott az Európa-konferencialigába, holott csak 19 millió eurót költött új játékosokra, amióta az élvonalban szerepel. Ezzel szemben a Hertha a 11., 10. és 14. helyeken végzett, féltucat vezetőedzőt (közte ugyebár Dárdai Pált) használt el, és csaknem 150 millió eurót költött igazolásokra. „A klub vezetősége hatalmas zűrzavart csinál hosszú ideje – mondja Philipp, a szurkoló. – Ha minden évben új edzőt neveznek ki, lehetetlen bármilyen stratégiát vagy identitást meghonosítani. Brutális összegek mentek el új játékosokra, de eredmény nem mutatkozik. Nincsenek nagy reményeim erre az idényre sem, de a ma esti meccs egy másik történet. Meg kell mutatnunk, hogy mi vagyunk a város urai.” Ezekkel a szavakkal búcsúznak az FFT-től Philipp és barátai, mielőtt eltűnnének a vendégszektorban.

Berlinben kezdetét veszi a show.

„SEMMI MEGLEPŐ, CSAK EGY RAKÁS SZ…R”

Philipp és barátai csalódottan távoznak. Már a kezdés is rossz volt, és a Hertha 1–0-s hátrányba került az első tíz percben, miután Taiwo Awoniyi kihasznált egy védelmi hibát. A dolgok csak rosszabbra fordultak, amikor Christopher Trimmel megszerezte a hazaiak második gólját fél óra játék után, az Union szurkolóinak sikolya pedig betöltötte a berlini éjszakát. A Hertha már csak a nagyobb szégyen elkerüléséért tudott küzdeni a második félidőben, miközben a saját szurkolói fáklyákat dobáltak a pályára az utolsó percekben.

A gólszerzők megtestesítik az Union elveit: Awoniyit, a Liverpool kölcsönjátékosát 6.5 millió euróért igazolták 2020 nyarán, és nagyszerű csatárnak bizonyul, a Hertha elleni találata volt a nyolcadik Bundesliga-gólja. Trimmel 2014 óta az Union játékosa, így együtt emelkedett ki a másodosztályból a csapattal. Az Union talán irigykedhet riválisai anyagi forrásaira, de valami sokkal értékesebbel büszkélkedhet helyette: azzal, hogy egyértelmű vízió alapján halad előre. Erre hosszú ideje hiába várnak a Hertha drukkerei. „Az egész egy rakás sz…r volt, bár nem lepődtünk meg – duzzog a Hertha-rajongó Johann, miközben szemlesütve kullog a metrómegálló felé. – Vissza kell mennünk az alapokig, fiatal játéksokat kell toboroznunk a város környékéről, és a nulláról kell felépítenünk a csapatot. Nehéz kimondani, de csodálatra méltó, amit az Union csinált. Pedig ma este nekünk kellene ünnepelnünk.”

Eközben a pragmatikus Union-szurkolók nem akarják elbízni magukat. „Hatalmas lépést tettünk az imént, de nem a Herthát kell legyőznünk ahhoz, hogy lássuk a fejlődést. Ez csak a ráadás – nevet a megkönnyebbült Thorsten. – Velük ellentétben mi nem azzal foglalkozunk, hogy ki a híresebb, vagy ki szerepel többször európai versenyen. Tesszük a tőlünk telhetőt, és reménykedünk benne, hogy emlékezetesek maradunk, és a szurkolók büszkék lehetnek ránk.”

Az Union hosszú és eseménydús utat tett meg az NDK-tól a berlini diadalig, az viszont egyelőre rejtély, hogy hová fog eljutni. Kilenc nappal a kudarcos találkozó után a Hertha menesztette Dárdai Pál vezetőedzőt, és a helyére a Bundesligában jól ismert Tayfun Korkutot nevezte ki. Most Nyugaton kell életet varázsolni a pusztulásba.

Azokra, akik egykor a vasfüggöny mögött próbáltak boldogulni, sohasem látott szabadság várt. Az egykori vasműves csapat, az Union Berlin nem félt saját sorsának kovácsa lenni.

Az idén januárban következett az újabb diadal: a Német Kupa nyolcaddöntőjében 3–2 re győzte le berlini riválisát, és az is sokatmondó, hogy lapzártánkkor a volt NDK-s klub a BL-csoportkör részvételt jelentő 4., a Hertha pedig csak a 13. helyen áll a bajnokságban.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)