Szöveg Richard Edwards és Nick Moore
Fordítás Bodnár Zalán
A cikk 2012-ben jelent meg!
„Ötvenezer font egy City-díszítésű Chevy-re!”
Mike Radcliffe és Shaun Donohoe, Manchester City
Ha eddig úgy gondoltad, hogy egy Manchester City-szezonbérlet túl drága, gondolj arra, mennyibe kerülhet megvenni egy 1975-ös Chevrolet-t az eBay-en, majd Amerikából hajóval átszállítatni Északnyugat-Angliába. Pedig pontosan ezt tette Mike Radcliffe és Shaun Donohoe, amikor tavaly nyáron a City megnyerte az FA-kupát – de a páros nem érte be ennyivel. Átalakították az autót egy valóságos City-szentéllyé: ráfestették Nigel de Jong, David Silva, Colin Bell, Franny Lee, Mike Summerbee és igen, Carlos Tévez arcképét. „Ő a nyáron valószínűleg el fog menni – mondja Donohoe. – Mert ő már csak ilyen s…fej, nem igaz? Ha pedig elmegy, akkor Vincent Kompany fog a helyére állni.”
De elképzelhető, hogy az egészet átfestik, ha az évad végén a City véghezviszi a nagy bravúrt, a várva várt bajnoki cím megszerzését. És vajon honnan jött az ötlet, hogy City-ikonok díszítsék a karosszériát?
„Láttam egy angol drukkert, aki egy Szent György-keresztet festett az autója motorháztetőjére. Arra gondoltam, nem rossz ötlet, de ki lehetne ebből hozni többet is – magyarázza Donohoe. – Először arra gondoltunk, hogy egy Minit vásárolunk, és azt dekoráljuk ki, de aztán úgy döntöttünk, hogy a City ennél többet érdemel.”
Az egésznek az a pikantériája, hogy aki a festményeket készítette az autóra, Manchester United-drukker. „Nehéz volt megtalálni a megfelelő embert, aki minden szempontból kifogástalan – mondja Radcliffe. – Hatalmas pofon volt ez nekünk, hogy United-szurkoló. Először nem is mertük rábízni az egész autót, csak az egyik ajtót, de aztán meggyőzött minket, hogy remek munkát végez.”
„Az emberek azzal szoktak viccelődni, hogy ezzel biztosan nem lehet parkolni Manchesterben, de az a vicc, hogy az egyetlen, ahol nem tudtam vele parkolni, az London. A jó öreg Chevrolet megragadja a bámészkodók fantáziáját, akármerre járunk, de Londonban olyan volt, mint abban a jelenetsorban, ami Diana hercegnő halálához vezetett: mindenfelől fotósok hada üldözött, nem volt nyugtom” – mondja Donohoe.
Radcliffe és Donohoe csak a Premier League-aranyra vágyakozik, és addig is reménykednek, hogy a kerekek majd nem esnek ki a „célegyenesben.”
„A házamat is klubszínekre festjük”
Michael Rees, Swansea City
„Már tizennégy éves korom óta a Swansea szurkolója vagyok, és tavaly a feljutásról döntő, Reading elleni play off-meccs előtt elhatároztam, hogy ha nyerünk, lefestem a nyomorult házamat fekete-fehérre” – mondta Michael Rees, aki állta is a szavát.
Brendan Rodgers játékosai szinte még meg sem melegedtek a Premier League-ben, a 69 éves férfi háza már fekete-fehérben pompázott a walesi Llandeilóban. Büszkén mutatta, hogy a bejárati ajtó fölé, az emeleti ablak alá még a Swansea címere is felkerült, rajta a hattyúval.
„Ketten csináltuk a haverommal. Egy helyi fickó adott nekem állványzatot, mi pedig meghúztuk a vonalakat, aztán nekiestünk – mondja az FFT-nek. – Legutóbb türkiz színű volt a házam. A szomszédok utálták, de hogy őszinte legyek, én is azért ragaszkodtam hozzá, hogy bosszantsam őket. Most mindannyian boldogok lehetünk.”
De Rees sokáig nem örülhetett, hiába vetette meg a lábát a Swansea a Premier League-ben. „Az első két hónap őrület volt. Van itthon Sky Sports csatornám, de nem tudtam nyugodtan élvezni a meccseket, mert a lépcsőházban volt egy japán család. Mindig összeültek tévézni a meccsek alatt, végig üvöltöztek és ugráltak. Azt hittem, lemészárolom őket.”
És hogy mikor jön a következő festés? „Ebben az idényben biztosan megtartom ezt a színt, de talán tovább is – mondja Rees. – Jó érzés látni, hogy az emberek megállnak autóval az utcán, és az én házamat fotózzák.”
„Nem hagytam ki meccset 1974 óta, ez több mint 1750 találkozó”
Rob Shannon, Birmingham City
Vannak vaskalapos szurkolók, és van Rob Shannon. A Kékek rajongója nem hagyta ki a Birmingham City egyetlen hazai vagy idegenbeli meccsét sem 1974 óta! „Az első meccsen négyéves koromban voltam – mondja az FFT-nek. – A saját szememmel láttam a Birmingham Cityt mind mélyebbre és mélyebbre süllyedni.”
Trevor Francis debütálása, Barry Fry menedzseri korszaka és természetesen a tavalyi Ligakupa-döntő az Arsenal ellen – minden, ami az elmúlt 38 évben történt a Birminghammel, azt Shannon végignézte. „Nem gondoltam volna, hogy látom egyszer a csapatomat a Wembleyben döntőt játszani, nemhogy nyerni! Hihetetlen volt. Ezért minden megérte” – mondja.
Shannon már több mint 1750 bajnoki és kupameccsen látta a csapatát, van néhány találkozó, amelyekre nagyon élénken emlékszik, mint például a Portsmouth elleni meccs a Fratton Parkban. „Egy kocsmában üldögéltünk a meccs előtt, csak a kezdésre érkeztünk meg a stadionba. Akkoriban ott a vendégszektor nem volt fedett, szakadt az eső, és alig kezdődött el a meccs, máris bőrig áztunk. A meccs után azonnal visszamentünk a kocsmába, és nyomban elkezdtünk vetkőzni, tettük a kabátunkat, a pulóverünket, pólónkat száradni a radiátorra. A pultos hölgy felajánlotta, hogy megszárítja a ruhánkat gépben, vegyünk le mindent, és van a bárban néhány tréningruha, vegyük fel azokat addig. Ott söröztünk a kocsmában melegítőben, mint a hülyék.” – emlékezett vissza.
Shannon már öt- és kilencéves kora között a Kékek kabalaállata volt, és biztos benne, hogy csak nála jóval idősebb Birmingham-szurkolók láthattak a világon több City-meccset, mint ő. Az évek során pedig rengeteg változást látott, jót és rosszat is. „A futballból eltűnt a hűség – mondja. – Ha valahol pár fonttal többet kínálnak egy játékosnak, azonnal elmegy. Csak mi maradunk”. Nem a jámbor Brummie (birminghami – a szerk.) szájából hangzik el ez először.
„Minden idegenbeli meccsre biciklivel megyek 1989 óta”
Peter Woor, Cambridge United
Peter Woor az ötödosztályú Cambridge United szurkolója, és minden meccsre kerékpárral megy. Ahogy egyszer Braintree-be is. „Csak hatvanegy kilométerre van Cambridge-től, biciklivel oda is értem két és fél óra alatt, nem volt semmi gond – említi az FFT-nek. – A gondok a hazafelé vezető úton kezdődtek. A meccs alatt a kerékpáromat általában a szurkolói buszra szoktam feltenni, ám ezúttal megfeledkeztem róla, és a busz már elindult haza. Sebaj, megyek vonattal, gondoltam. Négyszer kellett átszállnom, és több mint öt óra alatt értem haza… Ja, és kikaptunk három kettőre.”
Az ilyen balesetek előfordulnak, de Woort nem lehet eltántorítani. „Kerékpárral járok a meccsekre 1989 óta. Az első idegenbeli meccsem a Fulham ellen volt, Londonban. Volt egyszer, hogy Carlisle-ban játszott a csapat, és kedden el kellett indulnom a szombati meccsre. Szerdán értem Oxfordba, csütörtökön Manchesterbe, péntek este voltam Cumbriában. Ez nyolcszáz kilométer, de legalább nem volt rossz idő.” Egy másik fontos szempont az időzítés. „Egyszer úgy érkeztem meg Altrinchambe, hogy már csak tíz perc volt hátra az első félidőből. Tekertem kétszázhatvan kilométert – reggel hétkor indultam –, és minden kapu be volt zárva! Tíz perccel a vége előtt engedtek be.”
„A Stoke City elleni idegenbeli meccsre menet Buxtonban töltöttem az éjszakát. Másnap reggel felkeltem, és huszonöt centis hó volt. Pokoli egy út volt az!”
Nemcsak az időjárással kell megbirkóznia, de a közlekedéssel is. „Torquay-ba mentem, és egy tévé megkért, hogy közben filmezzem az utamat – mondja Woor. – Összeütköztem egy teherautóval, és a kórházban kötöttem ki. Akárcsak még néhány ember aznap. Összesen hatvanhatan sérültünk meg. Ha ez a szám elérte volna a százat, azt hiszem, visszavonultam volna a biciklizéstől.”
„Szobafestő vagyok, aki nem használ vörös színt”
Gary Edwards, Leeds
Vannak színészek, akik visszautasítják Macbeth szerepét, Roxfort lakói ki sem merik ejteni Voldemort nevét. És mi a helyzet Gary Edwardsszal? Nos, neki a Manchester United a tabu. Meg a vörös szín.
Edwards azon kevesek egyike, akik még látták a nagy Leedset játszani, és 1968 februárja óta nem hagyott ki Leeds-meccset.
Mindenki ismeri őt a városban és a környékén, és azt is tudják róla, hogy nem használ vörös festéket, annak ellenére, hogy szobafestőként és dekoratőrként dolgozik. Ez azért eléggé megnehezítheti az életét. „Egyáltalán nem – mondja. – Az emberek tudják ezt rólam, ezért nem is kérnek, hogy annak a csapatnak a színével dolgozzak, amelyiknek most hirtelen meg sem tudom mondani a nevét (segítünk, a Manchester Unitedra gondolt – a szerk.). Még a városháza festésén dolgoztam a hetvenes években, akkor éreztem először, hogy képtelen vagyok használni a vöröset, inkább átadtam a melónak azt a részét másnak. Azóta ehhez tartom magam.
Régebben volt egy fontos munkám: nekem kellett megfestenem a »Welcome to Lancashire« táblát a város határában, amelyen van egy vörös rózsa is. Napközben megfestettem mindent, kivéve a rózsát, hajnali négykor pedig visszaosontam, és a sötétben festettem fel a vöröset, úgy nem látszik vörösnek…”
„Repültem 16 ezer kilométert, hogy lássam kikapni a csapatomat”
Ian Wagstaff, Bolton Wanderers
„Úgy gondolták, hogy egy FA-kupa-elődöntő nem olyan fontos, mint amennyire én annak tartottam – magyarázza nevetve Ian, aki az ausztráliai Brisbane-ben él. – Erre azt mondtam, hogy csinálják meg ők helyettem a munkát, ha akarják.”
Alighogy bejutott a Bolton az FA-kupa elődöntőjébe a Birmingham City elleni győzelemmel, már el is kezdte szervezni a repülőutat a Stoke City elleni elődöntőre a Wembleybe. És mit szóltak ehhez a munkahelyen? „Mondtam nekik, hogy kivettem egy kis szabadságot, úgyis járt már nekem – így Wagstaff, aki egyszer, 1988-ban Ausztráliából már elrepült Boltonba, hogy lássa kedvenc csapatát. – Úgy éreztem, ez egyszeri alkalom. Mondtam nekik, hogy el kell utaznom. Kérdezték, hogy hová, milyen ügyben? Elmondtam nekik, mire azt válaszolták, hogy akkor számolnom kell a következményekkel.”
A fémmunkás ott volt a Bolton történetének első FA-kupa-elődöntőjén is 12 évvel ezelőtt. Akkor az Aston Villa 11-esekkel ejtette ki a csapatát, most pedig már csak a Stoke City választotta el a Wandererst a döntőtől. A távolság Brisbane és Bolton között 16 ezer kilométer, és az egész kaland 60 ezer ausztrál dollárba kerül – Ian egyévnyi munkájába. Biztos, hogy megéri?
„Sajnos aznap minden rosszul sült el – mondja. – Amikor az első gólt bekaptuk, még optimista voltam, de aztán bumm, bumm, bumm – sorra jött a többi, nem volt visszaút.
A legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy öt nullára kikapunk. Legközelebb lehet, hogy megvárom, bejut-e a csapat a fináléba, és csak akkor kelek útnak!”
Egyéb fanatikusok feljegyzett hőstettei
Az észak-koreai futball legnagyobb rajongója Portsmouth-ban él. Az 59 éves Bryan Clark évek óta követi a ligát, mondván: „Azért ez érdekel, mert igazi kihívás, ennek a bajnokságnak a meccseihez a legnehezebb hozzáférni.” Jutalomból kapott egy jegyet az észak-koreai válogatott mérkőzésére.
Andrew Grady stoppal ment a 2010-es világbajnokságra Dél-Afrikába. Az út 55 napig tartott, az első meccset le is késte, de annyira azért szerencsétlen volt, hogy a németek elleni mérkőzésre odaérjen.
Gary Neville alaposan megnézi legközelebb, ha úszómedencét építtet, hogy kit hív kőművesnek. Egy elvetemült Liverpool-drukker csapata egyik programfüzetét és egy Pool-sálat tartalmazó időkapszulát épített be a medence alapzatába. Az archeológusok meg fognak lepődni Neville gyengéd érzelmein a vörösök iránt.
A cambridgeshire-i Spencer Larham annyira megszállott rajongója a Wisbech Townnak, hogy a házát is a Fenland Park oldalvonalára építette. „Eddig sem hagytam ki soha egyetlen meccset sem, de így még biztosabb, hogy egyről sem fogok lemaradni” – mondja.
Karen Bell úgy akarta meglepni az esküvőjén leendő férjét, Simont, hogy menyasszonyi ruháját a férfi régi Manchester City-mezéből varrta. „Heti hat éjszakát a varrógép mellett ültem, de sajnos így is túl rövidre sikerült.”
Az ifjú El Cole tudta: vagy ügyvéd lesz, vagy Kolumbia vezérszurkolója. Az utóbbit választotta, ő a „madárember”, ott van minden válogatott meccsen. Az egyik legismertebb arc az országban, és épp egy futballmúzeum létrehozását tervezi.
Háromszáz gambiai szurkoló hamis sürgősségi vészjelzést adott le egy Peru felett járó chartergépről, azt színlelve, hogy nincs üzemanyaguk, de csak azért akartak leszállni, hogy megnézhessék Gambia Katar elleni ifjúsági meccsét. A gépet a hatóság lefoglalta, de legalább nyertek 3–1-re.
John Crawford egy kilencméteres Szent György-kereszttel ellátott zászlót és egy háromméteres logót lógatott ki a háza erkélyéről Sutton Coldfieldben a 2010-es világbajnokság idején. „Ha megnyerjük a vébét, kinn hagyom örökre” – mondta nem sokkal azelőtt, hogy dühösen szétszabdalta.
Zászlók, fáklyák, hanggránátok és zsúfolásig megtelt lelátó: azt gondolná mindenki, hogy egy nagy rangadón vannak a lengyel Lech Poznan szenvedélyes szurkolói. Pedig csak az U12-eseknek kiírt Lech-kupára látogattak ki.
Tetkós futballistákat és futballistákat ábrázoló tetkót is láttunk már, de olyat nem nagyon, hogy valaki az üvöltő Dortmund-edzőt, Jürgen Kloppot tetováltja a hátára, amiért tavaly megnyerte a Bundesligát a sárga-feketékkel.
Dél-Afrika első számú futballrajongója Saddam Maake, aki már többször is elveszítette az állását, amiért munka helyett inkább focimeccsre ment. Most kiadott egy futball témájú albumot, és több mint 200 vuvuzelája van. Szegény szomszédok.
A Dunfermline-szurkoló Jason Barber valóságos szentélyt csinált a garázsából, amikor 2003-ban hazaköltözött. A múzeumnak is beillő terem falán saját maga is ott van, mint Alex Ferguson egykori játékosa.
Charles McLeod tényleg a világ egyik legelszántabb szurkolója: a 65 éves férfinak szezonbérlete van a Reading FC mérkőzéseire, annak ellenére, hogy Torontóban élt az elmúlt 47 évben. McLeod 15 ezer fontot utazik el évente.
A rockzenész és korábbi Brentford-ifista Rod Stewart annyira büszke skót származására, hogy felépítette a glasgow-i Hampden Park méretarányos makettjét birtoka hátsó kertjében az essexi Epping Forestben.
2011 májusában Millwall-szurkolók egy csoportja helikoptert bérelt, amely egy feliratot húzott maga után: „Avram Grant, a Milwall sztárja”. Így akarták idegesíteni a tavaly tavasszal az izraeli edzővel kieső West Ham United szurkolóit, Grant ugyanis sohasem volt Millwall-játékos.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. áprilisi számában.)
