Ötkarikás foci: mestertízesek, botrányok, Aranycsapat és persze Lionel Messi

Szöveg L. Pap István Fotó Getty Images

A hőskorban a labdarúgás épp úgy megküzdött a maga helyéért az olimpiai programban, mint a többi bimbózó sportág, ám amikorra eljött az áttörés, a sportág és az uruguayiak 1928-as, mindent elsöprő sikere már a FIFA-t is lépéskényszerbe hozta. Innentől az ugyancsak négyévente megrendezett világbajnokságok képviselték az elitet, az olimpiai tornáknak csak kisebb-nagyobb morzsák jutottak. Szerencsére az utóbbi évtizedekben inkább nagyobbak.

MESTERTÍZES, KIZÁRÁS, REVOLVER

Az előző századfordulón mutatkozott be a futball a játékokon, és az első világégés előtt kizárólag a britek diadalmaskodtak. (Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország csak a FIFA-nak tagja, a NOB-nak nem, de kezdetben még a nemzetközi szövetségtől is távol tartotta magát. Összevont brit csapatra az újkorban csak a két londoni olimpián, 1948-ban és 2012-ben volt példa.) Azóta is egyedül 1932-ben hiányzott a labdarúgás a műsorból, az amerikaiak egyszerűen nem voltak rá kíváncsiak.

Jobbnál jobb történeteket hozott a századelő olimpiai futballja, benne az 1908-as dán–francia elődöntővel, ami nemcsak 17:1-es dán sikert hozott, de Sophus Nielsen tíz (!) gólját is úgy, hogy a BK Frem csatára a hatodik percben már mesterhármasnál járt. Ezzel amúgy csak társbérletben rekorder, mert négy évvel később vigaszági meccseket is rendeztek, és a cári Oroszország ellen 16:0-ra győztes németeknél Gottfried Fuchs ugyancsak eljutott tízig. Dacára ennek és hogy az első világháborúban a fronton tanúsított vitézkedéséért megkapta a Vaskeresztet, zsidóként 1937-ben úgy döntött, hogy nem kér a nácikból, és meg sem állt Kanadáig. Neki volt igaza.

Az 1920-as antwerpeni olimpián a belga–csehszlovák döntőt vezető brit John Lewis tevékenységét északi szomszédaink olyan pártosnak ítélték meg (természetesen a házigazda belgák javára), hogy amikor a bíró, már 0:2-nél, a 39. percben kiállította Karel Steinert, egyszerűen levonultak a pályáról. A NOB nem volt szívbajos, a csehszlovákokat kizárta, mindenki eggyel feljebb lépdelt, a spanyolok ezüst-, a hollandok bronzérmesek lettek.

Az uruguayiak következtek, akik 1924-ben (a mieink itt szaladtak bele a hírhedt „Egyiptomi csapásba”, a 3:0-s zakóba) és 1928-ban is elkápráztatták a világot. Az amszterdami olimpián nemcsak aranyérmet kaptak, de legnagyobb sztárjuk, José Luis Andrade az amszterdami elődöntőben olyan csúnyán lefejelte a kapufát, hogy egyik szemére elveszítette a látást (a rossz nyelvek szerint az ok nem ez volt, hanem egy három évvel korábban Brüsszelben elkapott szifilisz).

A csehszlovákok balhéjához mérhető a peruiaké, és erre is csak 1936-ig kellett várni. Az Ausztria elleni negyeddöntőben a dél-amerikaiak előbb 0:2-ről egyenlítettek, majd hosszabbításban (úgy, hogy három góljukat is érvénytelenítette a játékvezető) 4:2-re nyertek, de ezt az osztrákok nem hagyták annyiban. Arra hivata koztak, hogy a peruiak megfélemlítették őket, szurkolóik folyamatosan berohangáltak a pályára, az egyikük ráadásul még revolvert is rántott. A NOB újrajátszást rendelt el. Képzelhetjük, mit szólt ehhez a perui küldöttség, mindenesetre nem volt hajlandó másodszor is pályára lépni, sőt nemcsak a labdarúgócsapat, hanem a teljes küldöttség összecsomagolt, és a velük szimpatizáló kolumbiaiakkal karöltve hagyta ott az egész olimpiát…

ARANYAK, EZÜST, BRONZ

A második világháború után a szocialista országok hosszú évtizedekre kibérelték maguknak az olimpiai dobogót, az 1948 és 1980 közötti kilenc tornán mindössze ötször fordult elő, hogy az egyik érmest nem ők adták. Vagyis mi. Hiszen Magyarország 1952-ben, 1964-ben és 1968-ban arany, 1972-ben ezüst, 1960-ban bronzérmes lett. Az Aranycsapat éppen a helsinki győzelem miatt „arany”, ráadásul a 6:3-at is ennek köszönhetjük, hiszen a svédek elleni elődöntő 6:0-s sikere ültette el Sir Stanley Rous fejében a gondolatcsírát: Puskásékat meg kell hívni a Wembleybe.

DÖNTETLEN ESETÉN 1972-BEN KÉT BAJNOKOT HIRDETTEK VOLNA, A LENGYELEK MUTATTÁK IS AZ IKSZET A MIEINKNEK

A kelet-európai álamatőrök közül is kiemelkedik a két arany- és egy bronzérmével az A-válogatottban mindössze kilencszer fellépő (de 1964-ben Eb-bronzérmes) Novák Dezső. Rajta kívül a férfiak között csak a hőskor három brit futballistája, nyolc duplázó uruguayi, továbbá a 2004-ben és 2008-ban győztes argentin Javier Mascherano kétszeres aranyérmes. Tokióban Bene Ferenc hat gólt lőtt a marokkóiaknak, és 12 góllal lett gólkirály – de az öröklistán ezzel is elmarad a négy és nyolc évvel később összesen 13-ig jutó Dunai II Antal mögött.

Az 1972-es müncheni játékok futballtornájának döntőjét erősen beárnyékolta, hogy néhány órán át az is bizonytalan volt, egyáltalán megrendezik-e. A palesztin Fekete Szeptember terrorszervezet izraeliek elleni merénylete az olimpiai faluban kétségessé tette a játékok folytatást, ám végül a NOB úgy döntött, hogy egy nap csúszással befejezik az olimpiát, így a labdarúgótornát is. A kiírás értelmében döntetlen esetén két bajnokot hirdettek volna, a lengyelek a játékoskijáróban mutatták is az ikszet a mieinknek, ám a kétszeresen is címvédő magyar válogatott a pályán akart nyerni, hiába vezettünk Várady Béla góljával 1–0-ra, ez végül Kazimierz Deyna két góljával 2–1-re a lengyeleknek sikerült, és Magyarországnak az ezüst jutott. A bronzmeccsen a szovjetek és az NDK-sok nem voltak ilyen finnyásak: a 2–2-vel mindketten harmadikok lettek.

VISSZASZIVÁRGÓ PROFIK

Az 1984-es Los Angeles-i olimpián a szovjet blokk (benne Magyarország) nagy része ott sem volt, a NOB és a FIFA ellenben új alapokra helyezte addig is álságos viszonyát: bizonyos feltételekkel a profik is részt vehettek a játékokon. Kortól függetlenül, legfeljebb öt A-válogatott fellépéssel bárki nevezhető volt, mármint Európából és Dél-Amerikából, mert a világ többi részéről az játszott, aki akart, így például a már akkor is 32 éves Roger Milla is ott volt a kameruni keretben. De az ezüstérmes braziloknál az ifjú Dunga volt a kapitány, a negyedik helyezett olaszok olyan pályájuk elején járó leendő klasszisokkal képviseltették magukat, mind Walter Zenga, Daniele Massaro, Aldo Serena vagy Peitro Vierchowod, a negyeddöntőben elvérző NSZK-ban pedig a későbbi világbajnokok közül Andy Brehme és Guido Buchwald is alapember volt az olimpián. Ja, a tornát amúgy a középkategóriás Ligue 1-játékosokkal részt vevő franciák nyerték meg.

Különleges játékok volt az 1988-as, hiszen a két bojkottal terhelt olimpia után, a kelet-európai rendszerváltozás küszöbén egész jó kis futballtorna jött össze, miután a FIFA csak azt kötötte ki, hogy aki korábban pályára lépett vb-n, az nem szerepelhet. Így aztán a brazilok például a későbbi világbajnokok közül Taffarelt, Romáriót, Bebetót és Jorginhót is bevetették, a (nyugat) németeknél ott volt Klinsmann, Hässler vagy Riedle, az olaszoknál pedig Tassotti, Ferrara vagy Carnevale. Mégis az Anatolij Bisovec irányította szovjetek nyertek, miután kapitányuk élesen szembement odahaza mindenkivel, mindenekelőtt a nagy Valerij Lobanovszkijjal, nem volt hajlandó fiaival a faluban lakni, hanem a Mihail Solohov nevű szovjet hajón vert tanyát, és még azt is kiharcolta, hogy a különböző prémiumok összeadódásával játékosai (köztük Mihajlicsenko, Gorlukovics vagy Dobrovolszkij) fejenként nagyjából 15 ezer dollárt kapjanak az aranyért. A szocializmus ekkorra már tényleg minden ízében recsegett és ropogott…

Az 1992-es barcelonai olimpián (hasonlóan például a 2012-es vagy a 2016-os tornához) nem az Olimpiai Stadionban, hanem a rendező város leghíresebb arénájában játszották a labdarúgódöntőt: 95 ezer néző előtt a Camp Nouban. (Londonban a Wembley, Rióban a Maracana volt a helyszín.) Ekkor éppen kizárólag a 23 év alattiak vehettek részt a tornán, akik először próbálhatták ki élesben a FIFA új hazaadásszabályát. A házigazdákat Vicente Meira irányította, de másodedzőként az az ember ült mellette, aki miatt a Camp Nou 1954-ben egyáltalán megépült: az egykori Barca-legenda, Kubala László. A spanyol válogatottban a Real és a Barcelona későbbi topfutballistái villogtak és nyertek olimpiai aranyat: Pep Guardiola, Luis Enrique, Abelardo, Amavisca vagy Alfonso.

MADAR-FEJES A BRAZILOKNAK

Atlantában megmaradt az U23-as szabály, igaz, két túlkorost bárki bevethetett, így aztán hosszú évtizedek után a legerősebb futballtornának lehettünk nézői és résztvevői. A Dunai Antal vezette magyar csapat ugyanis szinte burokban készült éveken át, és bravúros selejtezősorozat végén az öt európai csapat egyikeként kvalifikálta magát az olimpiára. Ott aztán három vereséggel végzett, de a későbbi bajnok nigériaiak csak az Ajax-sztár Nwankwo Kanu árva góljával múltak minket felül, a bombaerős brazilok (Ronaldo, Dida, Roberto Carlos, Juninho Paulista, Flávio Conceicao, Sávio, no meg a két túlkoros világbajnok, Aldair és Bebeto) ellen pedig a 168 centis Madar Csaba fejes góljával fél órával a vége előtt még ikszre álltunk. A nigériaiak az elődöntőben hosszabbítás után 4–3-ra a brazilokat, a döntőben pedig a Zanettit, Crespót, Ayalát, Simeonét és Claudio Lópezt bevető argentinokat verték meg, Amunike az utolsó percben szerezte meg az aranyolimpián az aranygólt. Soraikban ott volt Babatunde Fatusi, a Ferencvárosi Torna Club történetének 24. olimpiai bajnoka is.

A 2000-es sydney-i játékok férfidöntője a maga 104 ezer szurkolójával a mai napig tartja a nézőszámrekordot. Az aranygólszabály egyetlen esetben, a kameruni–brazil negyeddöntőben határozott a továbbjutóról, és az így nyertes kameruniak meg sem álltak a tornagyőzelemig, Afrika második olimpiai aranyérméig. (Paul Biya államelnököt hajnali ötkor ébresztették a hírrel, hogy a nép az utcán ünnepel, amire gyorsan nemzeti ünneppé nyilvánította szeptember 30-át.) Kamerun színeiben még mallorcaiként ott volt Samul Eto’o is, de a pármai M’Boma, az arsenalos Lauren vagy a realos Geremi akkortájt nagyobb sztárnak számított. A brazilok Ronaldinhót, Lúciót és Geovannit is bevetették, az olaszok Pirlót, Gattusót és Zambrottát, a spanyolok Xavit és Puyolt. Athénban és Pekingben Argentína ment a mennybe – 2008-ban Lionel Messi is –, az utóbbi finálét Nigéria ellen a magyar Kassai Viktor vezette. Londonban a walesi Ryan Giggset is bevetették a „britek”, a brazilok azonban hiába próbálkoztak Neymarral, ha Mexikó jobbnak bizonyult. Nem úgy Rióban, ahol a 2014-es vb teljes kudarca után Brazília legalább az olimpiát megnyerte: a döntőben a két évvel korábban 7–1-gyel villantó németek ellen…

---

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. augusztusi számában.)