Ossett United: avagy hogy lesz két öltözőből egy?

Szöveg Chris Evans Fotó Lee Brown

Az Ingfield-stadionba lépve az ember egy hatalmas, kék-fehér táblával találja szemben magát: „Üdv az Ossett United FC otthonában!”.

Kedves köszöntés, de nem minden belépő érzi a jószándékot az üdvözletben. Ahogy a forgóajtókon beözönlik a tömeg, rögtön látszik, hogy nem csak a maroknyi vendégszurkoló nem érzi magát otthon a stadionban.

„Üdv itthon? – jegyzi meg a táblára utalva az egyik helyi szurkoló, miközben körbenéz. – Még hogy itthon! Nehéz lesz megszokni.”

Különleges nyitómérkőzésre jöttünk a nyugat-yorkshire-i Ossettbe. Ez az újonnan alapított Ossett United első mérkőzése, a csapatot a kisváros hét évtizede rivalizáló két csapatából kovácsolták egybe. Első pillantásra úgy tűnhet, az egység csak megerősíti az ossetti labdarúgást, arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy az egybeolvadás milyen mértékben válik majd a szurkolók vagy akár a klubok javára.

A Cleethorpes Town elleni Northern Premier League regionális ligamérkőzésre kilátogató ossettiek között nyilván van pragmatikusabb alkat, aki belátja, hogy egy 21 ezer lakosú vásárváros nem képes egynél több labdarúgóklubot fenntartani. A romantikusabb szurkolók azonban még nem tudták megszokni, hogy fel kell adniuk eddig imádott klubjuk egyéniségét.

Nem mondhatnánk, hogy az évente kétszer esedékes, nem túl fantáziadúsan elkeresztelt „El Ossettico” a legbrutálisabb derbi lett volna Angliában, de a két egybeolvasztott klub határozottan különbözött egymástól. A környék focirajongói mind vagy townosok, vagy albionosok voltak, de most már sem ezek, sem azok. Vagy ezek is, meg azok is.

„Voltak súrlódások a két klub között, de ez elkerülhetetlen – ismeri be John Chidlaw, az Ossett United elnöke. – Az élet nem lehet fenékig tejfel. Megértem, hogy van, akit zavar a változás, de két olyan klubról beszélünk, amelynek már nem volt jövője.

Nyilvánvaló volt, hogy lesz, akinek nem tetszik majd, akik ellenkezik, de a szurkolók többsége nekem azt mondta, ha mi így döntünk, ők is belemennek.

Azt is megértem, hogy a volt albionosoknak nehéz lesz megszokni a riválisuk stadionját. Én is mondtam már, hogy amíg nem kötődnek élmények az új helyhez, addig nem várható el, hogy mindenki otthon érezze magát, hiszen sokaknak tavaly még a Dimplewells volt a hazai pálya. De a folyamat már elindult.”

Nincs is jobb alkalom a kötődés létrejöttére, mint egy győztes nyitómeccs, nem igaz?

Az összeolvadásról szóló első híresztelések februárban kaptak szárnyra. Az egész város élénk vitáktól volt hangos, és erről beszélt a közösségi médiában Yorkshire megye-szerte mindenki.

A helyiek közül sokan amolyan elő áprilisi tréfának tartották a hírt, de hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az összesen több mint 150 éves klubok viszályának egyszer s mindenkorra vége.

Bár az FA szerint legalább két évre lett volna szükség, hogy az egyesüléshez minden feltétel teljesüljön, egy gyors tagsági szavazás után a két klub áprilisban megtartotta a saját utolsó mérkőzését. A hirtelen végrehajtott egybeolvasztás csak még több gyanúra adott okot a változást ellenzők szemében.

„Megdöbbentem, mikor megtudtam, ahogy sokan mások is – sóhajt Paul Clay, aki tizenkilenc éve szurkolt az Ossett Townnak. – Az egész fű alatt zajlott, és nagyon gyorsan. Észre sem vettük, és már az új klub címeréről kellett szavazni!

Rengeteget tettem a klubért: a fiam oda járt edzésre, és én is dolgoztam a klubnak a stadionban. Jólesett, hogy része lehettem a klub életének, de most jön ez az egybeolvadás, és körbe vagyok véve új klubtagokkal. Mintha elárult volna a saját klubom.

Nem teszem be többé a lábam abba a stadionba. Mindennap elmegyek mellette, és látom a kapun az Ossett Town helyett az Ossett United feliratot. Megértem az anyagi okokat, de tönkretették, ami fontos nekem. Nem jövök többet.”

Nem csak az Ossett Town körében keseregnek a változás miatt. Kevesebb mint egy kilométerrel odébb az 1944-ben alapított Albion is búcsúzni kényszerül az arany címertől. Bár a legtöbben elfogadták, hogy a klubnak nem volt más választása, még mindig vannak cinikusok, akik szerint az egybeolvadás csakis bajt hozhat a fejükre.

Ahogy az lenni szokott, ebből a történetből sem maradhat ki a főgonosz, aki nyilván a háttérből irányítja az eseményeket. Ez alkalommal a Tesco a bűnbak, ugyanis városszerte elterjedt a pletyka, hogy az üzletlánc kinézte magának az Ingfield-stadion telkét. Ezt csak tetézte, hogy bejelentették: az új klub 3G-műfüvet fog telepíteni az Albion stadionjában, a Dimplewellsben.

„Az Ossett Town gúnyneve sokáig Tesco Town volt, mert egy ideig úgy tűnt, a Tesco megveszi a stadionjukat, ők pedig átköltöznek a Dewsbury Rams rögbipályájára – állítja Miles Stringer, aki a kora 2000-es években az Albion kereskedelmi igazgatója volt. – Elterjedt nézet, hogy ha kész van az új pálya az Albion stadionjában, eladják az Ingfieldet. Biztos vagyok benne, hogy amint az egykori Ossett Town igazgatósága elég busás ajánlatot kap a stadionra, az új klub beköltözik a felújított Dimplewellsbe.”

Amikor leülünk beszélgetni a felszámolás alatt álló Town igazgatójával, James Rogerssel az Ingfield VIP-bárjában, hevesen tagadja, hogy a vezetőség személyes érdekből egyezett volna bele az egybeolvadásba. Mégis, nehéz tagadni, hogy ettől csak még érdekesebb a történet.

„Nyilván könnyű erre a következtetésre jutni – magyarázza Rogers. – Az igazság azonban az, hogy van két pályánk: ez itt a miénk, az Albion viszont bérli az övét. Miért akarnánk bérelt pályát, ha van sajátunk? Persze sokat ér a telek. Ha a jövőben felvetődne az adás-vétel, akár a Tesco kapcsán, megfontolnánk a dolgot, de jó áron kellene eladni, hiszen akkor építeni kéne egy új stadiont a csapatnak. Azt nem mondom, hogy nem történhet meg, de jelenleg nincsenek ilyen terveink.”

Kint, a stadionban a kezdőrúgás közeledtével egyre jobb a hangulat. Meglepően sok szurkoló viseli az új klub színét, az égszínkéket. Ugyanez a szín uralja az újrafestett stadiont is, és a régi, piros széksorok helyett fel lettek szerelve a Japánból rendelt új padok.

Persze a stadion sem tudja letagadni egykori lakóit. A szem­fülesebbeknek feltűnhet a piros festék a lelátókat tartó acélszer­kezetek lábaztán, a kispad mögött húzódó téglafalat pedig még mindig piros-fehér mintázat díszíti. A klub székházának ablakai és tükrei szintén büszkén viselik még a beléjük gravírozott Ossett Town-címert.

A nagyjából 500 fős tömegben egy villanásnyi piros folt emlékeztet a változásra. A kék mezes United-szurkolók között feltűnik egy piros Town-mezes kissrác (képünkön), kísérteties mementóként szolgálva a stadion hosszú múltjáról.

„Ryan karácsonyra kapta a mezt, teljesen összetört, amikor megtudta, hogy minden megváltozik, hiszen olyan sokat várt rá – magyarázza Linda Brook, az ifjú szurkoló anyukája. – Azt mondta, ha megváltozik a név, hiába van új meze. Nehéz lesz hozzászokni, hiszen mindig is a Townnak szurkoltunk, de még mindig büszkén viseli. Kicsit tartok az összeolvadástól, hiányozni fognak a derbik. Kár, hogy vége, és egy csapat lett a kettő.”

Bár soha többé nem láthatjuk a város két csapatát egy pályán, kiderül, hogy majdnem ismét kétféle Ossett-mezben fognak játszani az Ingfieldben. A Cleethorpesnál ugyanis csak az idefelé tartó úton vették észre, hogy otthon hagyták a mezeket. Szerencsére fel tudták hívni a szurkolókat szállító buszt, akik hazaugrottak a ruhákért és megmentették csapatuk becsületét.

Ahogy a két csapat feltűnik a füvön, John Chidlaw álma teljesülni látszik: Ossett városának két klubja közösen lép pályára. Az új elnök a szurkolók közé vegyülve vigyorog a lelátón. Ha a rangadókat nem számítjuk, évek óta nem volt ekkora a tömeg a lelátókon. Közel négyszer annyi égszínkék mezt adtak el a szurkolóknak, mint amennyit a két korábbi csapat összesen bármikor, ami biztató jelnek számít.

Vannak Ossettben, akiknek már ez is elképzelhetetlennek tűnt volna néhány hónapja, Chidlaw azonban ennél is magasabbra helyezte a lécet: tíz éven belül szeretne kitörni a félprofiknak szervezett regionális ligából és bejuttatni a klubot az English Football League-be. Addigra már talán feledésbe is merülnek az ártatlan beszélgetések, amelyekből az összeolvadás végül megszületett.

„A Twitteren kezdődött az egész – idézi fel Chidlaw, miközben le sem veszi a szemét a labdáról. – Az Ossett Town elnöke lájkolt egy bejegyzést arról, hogy mi épp most kaptunk gólt. Erre a következő héten én is ugyanezt tettem, amikor ők kaptak gólt.

Egyszerű heccelődésnek tűnt a dolog. Aztán a Town egyik vezetőségi tagja, Lee Broadbent volt a bíró a fiam meccsén, és elkezdtünk arról beszélgetni, milyen izgalmas lenne, ha összehozhatnánk a két csapatot. De akkor ennyiben is maradt a dolog.

Január 1-jén volt a derbi, és az Albion 1–0-ra nyert. Két nappal később felhívtak, hogy akarok-e komolyabban beszélni a dologról. Akartam, és most itt vagyunk.”

A szokatlanul nagy tömeg ellenére a United kissé esetlenül kezd bele a játékba. A bátortalanság a nézőkre is átragad. Most először van így együtt a két tábor a lelátókon, és néhány erőtlen „Hajrá, United!”-on kívül nem sokra telik tőlük. A cleethorpesosok megérzik a hazaiak gyengeségét, és az érzékeny pontra tapintva skandálják: „Nem ti vagytok otthon?”.

„Volt, hogy kijártunk az Albion-meccsekre, olyankor volt mit énekelni – mondja Steven Seaton, az egyik hangosabb drukker. – De idefelé jövet eszembe jutott, hogy nincs mit skandálni. Persze ez is biztos ki fog alakulni, és bár vannak, akik ezt nem hiszik, szerintem túl sok előnye van az összeolvadásnak ahhoz, hogy keseregjünk rajta.”

A félidő vége felé a hazai csapat végre kezd belejönni. Tom Corner kapura lövése védésre készteti Dylan Parkin kapust, majd nem sokkal később, mintha a neve kötelezné, egy szögletrúgásból hozza össze az első gólt.

Az első gól megtöri a lámpalázat, a második félidőben az Ossett már megállíthatatlan. A két további gól (a gibraltári válogatott Adam Priestleytől és Porritt-tól) után üdvrivalgásban tör ki a lelátó, maga Chidlaw pedig boldogan megöleli a klub elnökhelyettesét.

Az ossetti szurkolók is magukra találnak, a negyedik gólt a townosok és az albionosok már együtt zengve követelik. Pár perccel a vége előtt Jason Yates még megadja nekik, amit kértek, a mérkőzést ezzel a hazaiak nyerik 4–0-ra.

Andy Welsh-nek, az edzőnek ez a meccs a jutalma az elmúlt, kihívásokkal teli hónapok után. A Stockport, a Sunderland és a Yeovil egykori szélsőjét tavaly decemberben vették fel az Albionhoz edzőnek, két hónappal az összeolvadás bejelentése előtt, tehát a Town edzőjével, Lee Ashforth-szal kellett versengenie a pozícióért.

Bár Welsh kapta meg az állást, az ő feladata volt a ligában tartani a kiesés szélén tántorgó Albiont. Ha ugyanis elbuktak volna, az FA szabályzata szerint az összeolvadásból keletkező új klubnak az összeolvasztott klubok pozícióinak legrosszabbjából kell indulnia a következő idényben.

„Ilyet még nem is láttam korábban – mondja a harmincnégy éves edző. – Amikor átvettem a csapatot, a tabella alján kapaszkodtunk, minden meccs életre-halálra ment. Nem sokan értették, mi forog kockán, de én láttam. Nagy volt a nyomás, ahogy ma is, de másért. Most nem a kiesés volt a tét, hanem hogy sokan jöttek el, és hogy a tabella egyik favoritja ellen játszottunk.”

Miután biztosította az Albion (és ezzel a Town) bennmaradását a ligában, Welsh nekiállt összefércelni egy csapatot a Town és az Albion játékosaiból. Még a nagy nemzetközi csapatokat is fenyegeti a klikkesedés veszélye, hát még egy olyan csapatot, amit két rivális klubból gyúrnak össze.

Bár a mai győzelem nem adott okot a széthúzás gyanújára, James Knowles hátvéd szerint a felkészülés alatt nem egy akadállyal találták szembe magukat. Knowles egyike azon játékosoknak, akiket Welsh igazolt az Albionhoz, hogy segítsenek elkerülni a kiesést. Egyedül azért volt hajlandó Ossettbe jönni, mert jó lehetőséget látott az összeolvadásban.

„Hamar megszoktam, de az összeolvadáskor mázlim volt, hogy Welshyvel voltam az Albionnál – mondja. – Nem volt széthúzás, de azt érezni lehetett, hogy az albionosok és a townosok is már ismerik egymást. De azóta többször elmentünk együtt bulizni, ami összehozza az embereket.”

Az érem másik oldalán Leigh Overton kapus, a Town rangidős játékosa a pozícióját féltette.

„Nehéz volt úgy folytatni az idényt, hogy már tudtuk a jövőt – teszi hozzá. – Mielőtt bejelentették volna az edzőt, senki sem tudta, mi lesz. Nehéz volt így játszani, akkor egy másik edzőnk volt, aki mindent megtett, hogy egyben tartson minket. Furcsa helyzet volt, de szerencsére volt alkalmam beszélni Andy Welsh-sel, aki elmagyarázta, mi történik. Ha vele beszéltem, éreztem, hogy valami nagy dolog közeledik. Ha a vezetőség valóban a Football League-be igyekszik, hát én is velük akarok tartani.”

Ahogy elhagyjuk az Ingfieldet, úgy érezzük, a közösség szelleme már most átjárja a klubot, a játékosokat, a szurkolókat és a vezetőket. A kapuk előtt úgy vegyülnek el egymással townosok és albionosok, mintha a közel évszázados versengés nem is létezett volna.

Bár az egybeolvadás valóban elidegenített pár régi vágású drukkert, a mai mérkőzés bizonyította, hogy új, egyesített erők ébredeznek Ossettben. Hogy ezek az erők képesek lesznek-e visszacsábítani az elveszített rajongókat, az a jövő zenéje. Hiszen mindenütt jó, de a legjobb otthon. Még akkor is, ha kénytelen vagy a szomszéddal megelégedni.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. novemberi lapszámában.)