(Gól)szerző Kiss László Illusztráció Varga Tímea
Kettős rangadó volt a Népstadionban. Az Újpesti Dózsával játszottunk (a Vasas játékosaként – a szerk.). A hatvanadik perc körül talán életem legszebb, legérdekesebb gólját lőttem. A mérkőzést a tv nem közvetítette, de kint volt. Ez azt jelentette abban az időben, hogy a tv-híradó végén a sporthírekben a gólokat megmutatják. A találkozó után azonnal kerestem egy telefont, ahonnan fel tudtam hívni a szüleimet (ez abban az időben nem volt egyszerű!). „Nézzétek a híradót, mert csodaszép gólt lőttem!” Ők persze fellármázták egész Taszárt, hogy büszkeségükön az egész falu osztozhasson. Jómagam is a tv előtt vártam Vass István Zoli konferálását: „…és a hatvanadik perc táján Kiss egy nagyon szép gólt ért el, de sajnos mi éppen kazettát cseréltünk, így csak annyit: higgyék el!” Összeomlottam. Szerintem a szüleim is. Meg Taszár is. Higgyék el: nincs bizonyítékom, de tényleg szép gól volt!
Többször megemlékeztek a Vasas-szurkolók a Boavista elleni mérkőzésünkről. A hazai meccsen borzasztó rossz játékkal sima, megérdemelt kettő nullás vereséget szenvedtünk. Évekig hallottuk később a Vasas B-közepet, ha gyengébben ment a csapatnak: „Boavista… Boavista!”. De azt nem tudja senki, hogy ki miatt estünk ki a kupából: miattam! Odakint egy nullra nyertünk, jómagam rúgtam a győztes gólt. Talán életem egyik legjobb játékát nyújtottam azon a meccsen. (Egyből kaptam ajánlatot is!) A kilencvenedik percben jártunk, amikor kicseleztem mindenkit, egészen az ötös magasságáig, majdnem az alapvonalig jutottam. Felnéztem, a kapu elé érkezett a Zombori Sanyi egyedül. Gondoltam, megviccelem a kapust. Benéztem a Sanyira, majd hanyag mozdulattal a kapura gurítottam. A kapus nem mozdult ki a kapujából. Sanyi arca még most is előttem van. Azt hiszem, meg akart verni. Igaza volt. Ha begurítom neki, biztos, hogy továbbjutunk. Elnézést kérek szurkolótól, vezetőtől, játékosoktól.
A válogatottal Dél-Amerikában portyáztunk. Mészöly Kálmán volt a szövetségi kapitány, Mezey Gyuri a segítője. Maradona épp akkor igazolt a Boca Juniorsból az Argentinos Juniorsba. Vagy fordítva (fordítva – a szerk.). Gyuri kidolgozott egy fantasztikus taktikát M. semlegesítésére. Kardos Józsi elölről „fogta”, Sallai Sanyi hátulról. Vagy fordítva. Az első huszonöt percből húsz percig M.-nél volt a labda. Mindenki őt kergette, reménytelenül. Mivel nagyon jó formában éreztem magam, gondoltam, megmutatom én a többieknek, hogyan kell egy ilyen kisembert semlegesíteni. Nekiálltam az ügynek. Körülbelül egy percig kergettem, de mindig másfelé vitte a labdát, leszerelni ennyi idő alatt egyszer sem sikerült. Meg őszintén: rájöttem, hogy ez nagyon fárasztó dolog. Meg nem is az én feladatom. Meg a taktikánknak sem része. Meg a Kálmán sem mondta. Átadtam a terepet a feladattal megbízottaknak. A későbbi pályafutásom alatt már soha senkit nem kergettem. RIP Maradonának, a fantasztikus labdarúgónak. Köszönet érte, hogy kergethettelek…
Otthon játszottunk, már nem tudom, ki ellen. A székház felé támadtunk, az első félidő utolsó percében. Valamiért nagyon belelkesedtem, s a jobb szélen, a támadó harmadban becsúsztam. A játékvezető félidőt jelzett. Leporoltam magam, s az öltözőbe ballagtam a hosszú alagúton keresztül. Bundzsák Dezső bácsi a maga nyugodt hangján megkérdezte (mint mindig): „Van valakinél probléma?”. Nem volt. Hozzám fordult: „Mondja, Laci, maga mi az istent csinál? Becsúszik? Miért? Tud? És ha megsérül? Maga szerint akkor ki fog itt gólt lőni? Vegye tudomásul, hogy a futballban csak azt kell csinálni, amit tud az ember. Amit nem tud, azt nem kell. A maga tudása az ötös és a tizenhatos között van. Na, ott azt tesz, amit akar! Megértette?” Meg. Soha többé nem csúsztam be.
Montpellier-ben a francia Christian Lopez mellett öltöztem (hetvennyolcban gólt rúgott nekünk a vb-n). Egyik nap jött egy borkereskedő, aki nagyon jutányos áron tudott hozni minőségi pezsgőt. Otthon megbeszéltem kedvenc nejemmel, hogy veszünk hat kartonnal, harminchat üveggel (viszünk haza ajándékba). Másnap a kereskedő összeírta az igényeket. Mondtam neki: hat karton. Mellettem Christian: hatvanhat karton! Felé fordultam: „Mennyi?”. „Tudod, László, mi a nejemmel este tévénézés közben az ágyban minden alkalommal pukkantunk egy üveg pezsgőt, szép lassan megiszogatjuk.” Én: „Rendben van, de ahhoz elég lenne hatvanegy karton is egy évre!” „Ez igaz, de vannak ünnepnapok is!” Igaza volt!
Kilöktek azon a hétvégén a keretből. Jó magyar szokás szerint megsértődtem, azaz gyorsan megsérültem, hogy ne kelljen játszani idegenben a második csapatban. Akkor már volt tapasztalatom: többen is így tettek a keretből előtte. „Nagyon fájt a bokám.” Este csengettek. A második együttes csapatkapitánya állt az ajtó előtt: „László, holnap gyere el, vállald el a mérkőzést velünk”. „Sérült vagyok!” „Tudom, de mi azt szeretnénk, ha segítenél nekünk. Ráadásul, ha nyerünk, mi kapunk kétszáz frankot. Az nekünk sok pénz.” Ránéztem, megértettem, elvállaltam. Nyertünk a góljaimmal. Megköszönték, megható volt, s én egy kicsit szégyenkeztem. Soha többet nem jelentettem sérültet. Ha oda jelöltek, mentem. Az év végén az általuk szervezett vacsorára csak engem hívtak meg az első keretből, pedig többen többször szerepeltek ott. Ja, tanulság is van: nem megsértődni kell, hanem futballozni! Játékoddal segítesz a nézőknek, vezetőknek, edzőknek, magadnak, társaidnak. Most már nem kell szégyenkeznem, büszke vagyok arra, hogy elvállaltam…
Az NB II-ben játszottam az Építőkben (a Vasasnak nem kellettem). Jó formában voltam, ha minden igaz, a tizenkettedik forduló előtt csak én rúgtam gólt. Kovács Tomival fogadtam három üveg pezsgőben, hogy a következő meccsen a III. Kerület ellen más is be fog találni az ellenfél kapujába a mi csapatunkból. „Nem létezik, hogy ilyen formában ne tudjak gólt rúgatni valakivel a társaim közül.” Három nullig nem volt gond, amikor úgy éreztem, hogy eljött az idő, meg fogom nyerni a fogadást. A félpályáról egyedül vezettem a kapura a labdát. Hátratekintve láttam, hogy jön az ellenfél középhátvédje (akkor még volt ilyen poszt), s az én csatártársam. Lassítottam, elkezdtem vezetni a labdát oldalra, hogy beérjenek. Az utolsó pillanatban keresztbe passzoltam a labdát társamnak. Sajnos a labda lassú volt. A kapus, az ellenfél hátvédje, a társam összecsapott, mindenki elesett, feküdt. Csak én maradtam állva. A labda hozzám gurult. Nem volt mit tenni, gólt lőttem. Mikor legközelebb a félpályáról kiugrottam, már tudtam: bármit is csinálok, itt ma csak én rúgok gólt. Így is lett. Antal Péter, akkori edzőm az értékeléskor később csak ennyit mondott: újra NB I-s labdarúgót csináltam belőled. Így is lett (a Vasasnak most sem kellettem). Ma már tudom: ha jó formában vagy, bármit csinálhatsz, a végeredmény ugyanaz lesz… Közösen elfogyasztottuk a három üveg pezsgőt a csapattársakkal. Ma már beismerem, boldog voltam, hogy vesztettem.
1978 nyarán úgy döntött az ország vezetősége, hogy rám is szükség van a magyar honvédelemben. Nélkülem veszélyben a haza. No, nem egyedül kellett bevonulnom: több ezren tették ugyanezt. További huszonkettő, már akkor NB I-es labdarúgó. Nagykanizsán „kiképeztek” egy hónap alatt. Budapesten „dolgoztattak” egy hónapig. Tatán „futballoztattak” vagy öt hónapig. Az utóbbi tetszett a legjobban. Meccseket is játszottunk, általában hétvégeken. Két csapatra való labdarúgó volt, de hiányposzt is akadt. No, nem a kapusé: az a tatabányai Kiss Imié volt – vetélytárs nélkül. Mindig kezdő volt… A bevonultatott centereket megemlíteném: Izsó Náci (Vasas), Szabó Feri (FTC), Szabó Józsi (Vidi), Kiss Sanyi (Dózsa), Szentes Laza (ETO). Egyből felmértem, hogy itt én ezen a poszton nem fogok labdába rúgni! Az első mérkőzés előtt nagyon figyeltem: milyen posztra nincs játékos. Balhátvéd! Lecsaptam rá – igaz, más jelentkező nem akadt. A két Kiss volt az, aki minden mérkőzésen az elejétől a végéig a pályán volt: a kapus meg a balhátvéd. Mivel nagyon féltettem a posztomat, az összes edzést ennek rendeltem alá: a délelőtti edzéseken (szinte csak támadásvezetés, vagy kapura lövés) kiálltam a bal szélre, elmentem, beadtam. Ha kapura lövés volt, akkor csak ballal lőttem öt hónapon át, mindennap. Az egymás elleni játéknál beálltam a már megszokott posztomra: „balbunkó”! Leszerelésem után a Vasashoz kerültem középcsatárként. Itt inkább jobbszélsőnek állítottak, center a Náci volt, balszélső a Várady Béla. Huszonhétszeres válogatott vagyok mint balszélső. A mai napig rossz érzés fog el, ha Bélára gondolok: az ő posztján játszottam, pedig ő jóval többet tudott, mint egy balszélső. Sőt, talán a Pölöskei Gabi is ezen a poszton… Úgy gondolom, ennek ellenére megérte „feláldozni” azt a fél évet a bal láb fejlesztéséért. Ja, huszonkét éves voltam. Szakma: amikor arról beszélnek a kollégák, hogy tizennégy éves kor fölött már nem lehet behozni a lemaradásokat… Fiatalok: van ráérő fél évetek?
Tavaly nyáron Fonyódon összefutottam Balogh „Setével”. Ő volt a csapatkapitány, amikor a Mathesz Imre felhozott engem az első csapatba Kaposváron. „Laci – szólított meg. – El szeretném neked mondani, hogy amikor a Mathesz felhozott téged az első csapatba, behívatott, s azt mondta nekem: ezt a fiút nem bánthatják, csak dicsérni szabad. Bármit is tesz a futballpályán, az jó! Ha hibázik, az is jó! Ezt tartsa be maga, és tartassa be az összes játékossal. Csak ennyit szerettem volna elmondani.” Köszönöm, „Sete”, köszönöm, Imre! Akkor még voltak szakszervezeti tornák. Én mint Rákóczi-futballista az ÉDOSZ játékosa voltam, azaz a fradistákkal kerültem egy csapatba. A döntőbe jutásért játszottunk. Becserélt Rákosi Gyula, az edző, majd a vége előtt lecserélt. Megsértődtem. A harmadik helyért játszottunk. Szünetben be akart cserélni, mondtam neki, hogy nem megyek be, „magának én nem futballozom”. Gyula „bá” odafordult Kertész Jani „bá” pályaedzőhöz, s azt mondta neki: „intézd el, hogy bemenjen”. Elintézte. Harmadikok lettünk, az én gólommal egyenlítettünk. Köszönöm, Gyula bá, hogy becserélt, hogy lecserélt, hogy még azok után is bízott bennem! Köszönöm, Jani bá, hogy rábeszélt. Köszönöm mind a négy EMBERnek, hogy az lettem a futballpályán, aki lettem!
Franciaországban a kedvenc nejem mindig játszott. Ne gonoszkodjatok, én is játszottam, de míg én a pályán, addig ő a különféle újságok nyereményesős oldalait bújta. Bizony, többször nyert olyan fantasztikus mütyüröket, amelyek nélkül nem tudtuk volna elképzelni életünk folyását. Tehát fáradozását sokszor ugyan csak kisebb siker koronázta, de mint egy igazi játékos, sohasem adta fel. 1986 nyarán, a bajnokság befejezése után hazajöttünk. Jómagam három hétre szabadságra. Nejem ikreket szülni. Az igazi nagy nyeremény az volt, hogy a lányommal együtt immár ötre módosult velünk együtt a család létszáma. Kedvenc nejem s a gyerekek itthon maradtak, én visszamentem játszani külhonba. Fél év múlva, januárban jöttek utánam. (Ekkor láttam először „élőben” a fiaimat). Az Asszony, mint az igazi játékos, azonnal a felbontatlan levelekre vetette magát, mint aki biztos abban, hogy a nagy nyeremény birtokosa ő, azaz a Kiss család. És valóban. Az egyik játékon nyert(ünk) egy nyaralót, Perpignanban, a tengerparton. Örültünk. Nem sokáig. Ugyanis a nyereményt nem elég megnyerni, azt át is kell venni. Ez itthon is így működik. Ha kilencven napon belül nem veszed át a nyereményt, akkor bizony annyi. Szóval annyi volt. Hiába próbálkoztunk utólag átvenni az ingatlant – nem lehetett. Azzal vigasztaltam a családot, hogy ez az apartman csak negyvenkettő négyzetméteres, ami ekkora családnak eleve kicsi lenne. Hogy én mit kaptam! Férfi sorstársaim, el tudjátok képzelni. Tanulság: nem elég játszani, nyerni kell. Ha nyertél, arasd le a babérokat. Nem elég kidolgozni a helyzeteket, be is kell lőni! „Egy életen át kell játszani” (Hevesi). Nem adtuk fel: azóta is játszom, igaz, az oldalvonalon túl. A kedvenc nejem lottózik…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi számában.)
