Interjú FFT
Mindig is az volt a vágyam, hogy futballozhassak. Nem akartam bekerülni a Rekordok Könyvébe. Sosem akartam a legtöbb csapatnál megforduló játékos lenni. Negyvenkét éves vagyok, már huszonnyolc klubnál játszottam, és még mindig futballozom, még mindig van bennem lendület, még mindig vágyom az öltözők hangulatára, a gólokra. Az idő múlik, de még mindig azt mondom: minden lehetőséget meg kell ragadni. Büszke vagyok rá, hogy még mindig vannak klubok és edzők, akik látják bennem a lehetőséget.
Játszottam már Ronaldinhóval, Pep Guardiolával, Diego Forlánnal, Edinson Cavanival, Oscar Ruggerivel, Cuauhtémoc Blancóval, Luis Suárezzel, Roy Makaayjal… Részt vettem két vébén, és megnyertem a Copa Américát. Uruguay hetedik legjobb góllövője vagyok, eddig négyszázhuszonkét gólt szereztem tétmérkőzésen. Nem rossz, mi?
Van kiskölyök, aki tűzoltó lenne. Van, aki pilóta vagy űrhajós. Az uruguayi kölykök labdarúgók lennének. De hányuknak sikerül?
Nekem sem volt könnyű. Én is erről álmodtam, és nem gondoltam volna, hogy egyszer ott tartok majd, ahol most vagyok.
Minas, ahol születtem, nem a focistáiról híres. Más uruguayi városokhoz képest mi csak Jorge Villart, a „Bombát” tudjuk felmutatni, aki a Penarollal 1987-ben megnyerte a Libertadores-kupát. El tudod képzelni, milyen olyan helyről érkezni, ahol csak egy híres játékos született? Nagyon nehéz. Kinevettek. De mi értelme az álmoknak, ha meg sem próbáljuk valóra váltani őket?
Ezerkilencszázkilencvenháromban meghívtak az U17-es válogatottba, és a Defensor Sportinghoz szerződtem. Ekkor kezdtem ráébredni, hogy talán mégis a labdarúgás lesz az én utam. Montevideóban a Defensor akadémiájával az ötödik osztályban kezdtem, de egy éven belül már a felnőttcsapatban játszottam.
A Liverpool FC elleni meccsen szerepeltem először… Mármint az uruguayi Liverpool ellen. Az álmaim kezdtek megváltozni. Amint egy célt elértem, egy másikra kezdtem összpontosítani. Lépésről lépésre minden vágyamat valóra váltottam. Miután már játszottam néhány meccset az első osztályban, a Nacionalt tűztem ki új célomnak, hiszen régóta nekik szurkoltam. Bajnok is akartam lenni, kapitány és legjobb góllövő, de vágytam még egy trófeára is a válogatottal, és ki akartam jutni a világbajnokságra.
És ez mind megvalósult.
Próbáljuk meg hibátlanul felsorolni a klubokat. 1) Defensor Sporting; 2) San Lorenzo; 3) Deportivo La Coruna; 4) Gremio; 5) Tecos; 6) Nacional; 7) Cruz Azul; 8) Nacional; 9) Club América; 10) Tecos; 11) újra Nacional; 12) Dorados de Sinaloa; 13) Monterrey; 14) San Luis; 15) Tigres; 16) River Plate; 17) Beitar Jeruzsálem; 18) újra River Plate; 19) Real Sociedad; 20) Arisz Szaloniki; 21) Botafogo; 22) Figueirense; 23) negyedszer is Nacional; 24) Aucas; 25) megint Nacional; 26) Rosario Central; 27) hatodszor is Nacional; 28) Sol de América; 29) Santa Tecla; 30) Bangu; 31) Central Espanol; 32) Puerto Monti; 33) Audax Italiano; 34) Magallanes; 35) Rio Branco. Huszonnyolc különböző csapat, igaz? Akkor még mindig jól emlékszem.
Ha sokszor váltasz klubot, az a legfontosabb, hogy alkalmazkodj az ország kultúrájához. Sohasem fordítva. Neked kell alkalmazkodnod, nem várhatod el az országtól.
„SIMEONE ÉPP OLY SZENVEDÉLYES, MINT GUARDIOLA. CSAK A SZEMEDBE NÉZ, ÉS MÁR ÁT IS ADTA A BENNE TOMBOLÓ LELKESEDÉST. ÉREZNI LEHET”
A második legfontosabb, hogy mindig készen kell állnod a fejlődésre, a tanulásra, arra, hogy új sikereket érj el. Sosem csatlakoztam volna egy csapathoz úgy, hogy ne tudtam volna ott fejlődni.
Végül pedig mindig felelősséget kell vállalnod a döntéseidért. Soha senki sem döntött helyettem. Sok csapattársam panaszkodott már, hogy az első napjuk óta bánják, hogy ebbe vagy abba a klubba kerültek. Nehéz, amikor mások döntenek helyetted.
Jómagam Uruguayból indultam, és éltem Argentínában, Mexikóban, Spanyolországban, Izraelben, Görögországban, Salvadorban, Chilében, Ecuadorban, Paraguayban és Brazíliában. Mindenhol új játékstílussal ismerkedtem meg, amit szívesen sajátítottam el. Van, amelyik taktikusabb, van, amelyik testközelibb, van, ahol a technika számít. Amikor elszerződöm egy klubhoz, az első dolgom megnézni az elmúlt idényből tíz-tizenöt mérkőzésüket, hogy megismerjem a csapat stílusát és a bajnokság színvonalát.
Izraelben például sokkal agresszívabban játszanak, hiszen az izraeliek már egészen fiatalon készen állnak, hogy megvédjék a hazájukat, ami meglátszik a pályán is.
Mexikóban kevésbé intenzív, inkább dinamikus a játék, de van néhány csapat, amelyik magasan a hegyek között játszik, és az időjárás is szélsőséges. Brazília a hátvédek és a szélsők paradicsoma. Elképesztően felkészültek: nagyot tévedsz, ha azt hiszed, Brazíliában minden a szambáról szól. És csodálatos az infrastruktúra. Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékén a labdabirtoklásra mennek rá, és az elegáns cselekre. Kíváncsi voltam, úgyhogy odamentem, és levontam a saját következtetéseimet a jövőre nézve, hiszen szeretnék majd edző lenni.
Mexikóban, a Doradosnál volt szerencsém Pep Guardiolával játszani. Egyből látszott rajta, hogy edző lesz. Moralessel mindig azt figyeltük, hogyan vitázik a stratégiáról az edzővel, Juanma Lillóval: az egyikük kanállal és villával támadott, a másikuk meg fölkapott egy kést, egy kenyeret, vagy bármit, ami kéznél volt, hogy taktikai ellentámadásba lendüljön. Mindig nyolckor volt a vacsora, ők meg még tizenegykor is ott ültek és vitatkoztak. Két zseni tartott előadást a legmagasabb szinten. Volt, hogy sokáig nem tudtam elaludni, mert azon gondolkoztam, amiről beszéltek.
Abreu bepanenkázta Uruguay-t a vb-elődöntőbe
Örülök, hogy még mindig tartjuk a kapcsolatot. Pep a részletek megszállottja, ezért olyan sikeres. A 2008–09-es idényben a Barcelona nyerte meg a Bajnokok Ligáját. A Beitar Jerusalem–Wisla Kraków-mérkőzés győztesével kellett játszaniuk. Én a Beitarnál voltam: a visszavágón öt nullára vesztettünk. Pep néhány nappal később felhívott. Azt mondta, látott a meccsen, és jól játszottam. Aztán alaposan kikérdezett az összes Wisla-játékosról. Senkit sem becsül alá.
A River Plate-nél Diego Simeone volt az edzőm. Ő is épp olyan szenvedélyes, mint Pep. Csak a szemedbe néz, és már át is adta a benne tomboló lelkesedést. Érezni lehet. Megtiszteltetés volt, hogy tőlük tanulhattam és dolgozhattam velük.
Szerencsés vagyok, hiszen egész pályafutásom alatt elkerültek a sérülések. Ez megerősít abban, hogy képes vagyok tovább csinálni. De csak azért játszhatok most is, mert törődtem magammal akkor is, amikor elméletileg nem lett volna szükségem a plusz edzésekre vagy speciális étrendre. Amikor a csúcson vagy, könnyű azt hinned, hogy nincs szükséged személyi edzőre, kondira vagy dietetikusra.
Van egy szokásom, ami ebben mindig sokat segített: amikor új országba költözöm, azonnal nyakamba veszem a várost, és megkóstolom az összes helyi ételt. A jellemzőbbeket. Utána már tudom, mi tetszik és mi nem. Ez nagyon fontos, hiszen bármikor előfordulhat, hogy egy csapattársam elhív vacsorázni, és jó, ha már van fogalmam a helyi ételekről, és nem a háziak szeme láttára kell kipróbálnom valami újdonságot.
A csapattársaidat csak akkor fogod megérteni, ha beszélgetsz velük. Veterán vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy ostorral a kezemben lépek be az öltözőbe. Amikor kezdő voltam, hallgattam a tapasztaltabb játékosokra, most pedig szívesen adom tovább a tudásomat azoknak, akik meghallgatnak. Nem mindenkiből lehet Lionel Messi, Luis Suárez vagy Edinson Cavani, de ugyanolyan lelkesek.
A családom minden országba elkísért 2013-ig, de aztán rájöttem, hogy a gyermekeimnek stabilitásra van szükségük, és nem váltogathatnak folyton iskolát, márpedig a tanulás nem játék. Otthon vannak, Uruguayban. A lányom, Valentina már tizennyolc esztendős, a tizenöt éves fiam, Dieguito pedig a Defensorban játszik, mint én a pályám elején. Mindhárom fiam, Diego, Franco és Facundo labdarúgó szeretne lenni. Sajnálom, hogy nem lehetek velük, és nem segíthetek nekik eligazodni a részletekben.
A családom életének rengeteg fontos pillanatáról lemaradtam. Így van ezzel minden futballista. Mostanra már visszavonulhattam volna, de ha most hazamennék is, ezt már nem tudnám helyrehozni.
Nem sokan gondolnak bele, hogy a labdarúgók is csak emberek, ugyanolyan küzdelmekkel, mint bárki más. Ugyanakkor örömmel tölt el, amikor a kölykeim azt mondják: a barátaiknak én vagyok a példaképük. Velük is szeretnék beszélni, olyan dolgokról, amelyekről az én időmben nem beszéltek.
Taca Rio-diadal a Botafogóval
A focinak köszönhetem, hogy annyi különleges embert ismerhettem meg és mondhatok a barátomnak. Luis Suárez már családtag, hiszen az egyik gyermekem keresztapja. Éppoly intenzíven teniszezik és golfozik, mint futballozik. Honfitársaként büszke vagyok, hogy ő a Barcelona és a válogatott kilencese.
Luis az álmait űzte. Amikor először Európába érkezett, nem a Barcelona hívta, hanem a holland Groningen. Azért ment, mert tudta, hogy ez a helyes döntés, és mert közelebb akart lenni élete szerelméhez. Harcolnunk kell az álmainkért, nem várhatjuk, hogy maguktól beteljesüljenek. Erre én is jó példa vagyok. Most elmondhatom a szülővárosomban élő fiataloknak, hogy én is ott kezdtem, ahol ők: nem volt se pénzem, se más erőforrásom.
Óscar Tabáreznek hála azóta sok minden megváltozott Uruguayban. Hivatástudatot, tisztelettudást és értékrendet adott az uruguayi focistáknak. Megértettük, mit akar: nem csak egyszerű focisták vagyunk, mi vagyunk az ország arcai, akik példák lehetnek az eljövendő nemzedékeknek. Amit ő tett, az túlmutat a labdarúgáson.
A 2010-es világbajnokság elődöntője előtti este hosszasan elbeszélgettünk: Diego Lugano, Sebastián Eguren, Andrés Scotti és én. Arról volt szó, hogy milyen örökséget hagyunk hátra. Akkor született meg a Fundación Celeste alapítvány ötlete. Az elődöntő előtti este! Ebből is látszik, milyen lett a játékosok hozzáállása. Amikor hazajöttünk Dél-Afrikából, megtartottuk az első jótékonysági vacsorát, és mára büszkék lehetünk az alapítvány sikereire.
A becenevem „Loco”, vagyis Őrült. Egy kommentátor aggatta rám, amikor még a San Lorenzóban játszottam, a gólörömöm miatt. De mindenki tudta, hogy igazából nem vagyok őrült. Elvégre Mick Jagger is táncol, mégsem hívják Őrültnek. Úgy érzem, én csak jó hangulatot teremtek az öltözőben.
Nem érzem magam világutazónak. Volt persze, hogy egy évben háromszor váltottam klubot, de a Botafogónál például majdnem három évet töltöttem, egyike azoknak a kluboknak, amelyeknek a mai napig helye van a szívemben. Minden azon múlik, hogy épp mibe fogtam bele.
És igen, megnyesem a büntetőimet. Úgy vélem, négyféleképpen lehet büntetőt lőni: ezek közül kell választani lövés előtt. Nem magától jön. Gyakorolni kell rá, figyelni kell a kapust, hogy hamarabb ugrik-e. Utoljára 2011-ben panenkáztam tizenegyest, addigra több mint huszonötször sikerült már, beleértve a 2010-es vébé-negyeddöntőt Ghána ellen. Azóta viszont nem csinálom, leginkább a felhajtás miatt. Azzal jönnek, hogy „Abreu már megint megcsinálta”, ami igazságtalan, hiszen, ha minden büntetőt mondjuk jobbra lőnék, azt nem jegyeznék meg. Senki sem számolja a jobbra célzott tizenegyeseket, csak a nyesett lövéseket, azoknak van hírértéke.
Különben is, Picasso sem alkotta meg kétszer a mesterművét, legyen hát a nyesett lövés is egy kedves emlék. A kapusok nem hiszik el, hogy leálltam vele, ami jó, mert mindig elbizonytalanodnak. De hidd el nekem: az utolsó meccsemig nem rúgok többet ilyen büntetőt. Azon a mérkőzésen viszont a kapus felkötheti a gatyáját, mert én bizony nem kegyelmezek.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. márciusi lapszámában.)
