Ne marháskodj, Leon! – a fiatal tehetség, aki nem rohan a csúcsra

Szöveg Joe Brewin Fotó Stefan Hobmaier

Leon Bailey az elejétől elmagyarázza, hogyan jutott el a Karib-tengerről Európa egyik legnagyobb ligájába. Kissé zavaró társaság a szomszédos mezőn legelésző marhacsorda. „Ide jöttünk először” – mondja a FourFourTwo-nak a jamaicai játékos. Tekintete végigpásztázza a tájat, és magasan, az osztrák Kaprun hegyein áll meg.

Szokatlan helynek tűnhet egy interjúra, de ezek a lejtők nemcsak a Bayer Leverkusen edzőtáborának helyszínéül szolgálnak: nem vagyunk messze a kingstoni születésű csillag első európai lakóhelyétől. Bár még csak 21 esztendős, Bailey hosszú és kanyargós utat járt be, amire eljutott a Bundesligába. Járt Ausztriában, Belgiumban, Szlovákiában és Németországban, de belekeveredett diplomáciai összetűzésekbe, állami razziákba és emberrablásba is.

Története kissé bonyolult, ám célja mindig is egyszerű volt: az európai klubok képesek megfelelő képzést adni Leonnak és két mostohafivérének, Kyle-nak és Kevaughnnak, hogy kamatoztathassák tehetségüket. Még csak tizenkét éves volt, amikor apjuk, Craig Butler (aki jelenleg az ügynökük is) elindult a három fiúval a jamaicai Kingstonból. Leon azóta sem nézett vissza. Itt, Ausztriában kezdődött minden. Egész pontosan nem messze innen, Salzburgban. Kívülről minden csendes és nyugodt (a teheneket is ideértve), nem is sejteni, hogy az ifjonc olyan kalandokról mesél, ami egy érett embernek is sok lenne.

Egy táska négy személyre. Egy tonhalkonzerv majonézzel és kenyérrel vacsorára, szintén négy személyre. Egy motel. Egy busz. Egy sáros mező. Még egy motel. Ugyanez elölről. És újra. És újra. Salzburg februárban semmiképp sem hasonlít a karibi Kingstonra, mégis ez volt Butler európai turnéjának első állomása. Először itt ízlelték meg az elutasítás keserűségét, miután bekönyörögték magukat a Red Bull Salzburg válogatójára.

Dermesztő hideg volt, ők pedig nem készültek ilyen körülményekre: meleg ruhájuk sem volt. Nem éppen így képzelték el az életet Európában. Butler tudta, hogy a fiúknak van tehetségük a labdarúgáshoz: ő vezette a Phoenix All-Star Akadémiát Kingstonban. Az intézmény egyszerre szolgált amatőr focisuliként és árvaházként. Baileyt ötéves korában fogadta örökbe: egyike annak a nagyjából húsz gyereknek, akiket mostanáig adoptált.

Európába utazni sem volt könnyű: Butler kénytelen volt eladni a házát és az autóját, hogy fenntarthassa intézményét. Egy nagylelkű támogató egymillió jamaicai dollárt (csaknem kétmillió forint) ajánlott fel Butlernek, hogy valóra válthassa álmát. De ez sem könnyítette meg az életet idegen földön.

„Szörnyű nehéz volt, nekem elhihetitek – mondja Bailey, felidézve az első hónapokat Európában. – Rengeteget tanultam belőle. Először utaztam el otthonról, ráadásul egyből egy ilyen hideg országba. Sosem láttam még ilyen időjárást. Amikor ideértünk, majd’ megfagytunk. Életem egyik legrosszabb időszaka volt. Alkalmazkodnunk kellett, és eleinte meleg ruhánk sem volt, amiben edzhettünk volna. Nagyon nehéz volt mindannyiunknak.”

Az álmukat viszont mindenképpen valóra akarták váltani: nem azért hagyták el otthonukat, hogy feladják. A cél ott lebegett a szemük előtt, de tervük nem volt: ha gyalogolni kell, hát gyalogolnak, ha ajtókon kell dörömbölni egy válogatóért, hát dörömbölnek. Bailey négy évig nem is látta az anyját, csak tizenhét évesen, hivatali ügyintézés miatt tért haza először. Ott voltak viszont a fivérei. Bár nem vér szerintiek, mégis hűségesen támogatták egymást a közös cél felé vezető úton.

„Szállókban, motelekben laktunk, vagy valamelyik akadémia kollégiumában – így Bailey. – Erősek voltunk, az egész Phoenix család egy nagy csapat. Kicsi korunk óta együtt éltünk, mindent megosztottunk egymással, mindenért együtt küzdöttünk, ezért olyan erős a kötelék. Azt mondják, nem a vér teszi a családot, és ez igaz.”

Bár Salzburgban elutasították őket, a fivérek végül a Salzburg egyik utánpótlásklubjában, az USK Anifban kötöttek ki. A hírek szerint Bailey a 2011–12-es idényben tizenhat meccsen 75 gólt rúgott az Anif U15-öseivel.

„BAILEY NEVELŐAPJÁT KIRABOLTÁK, FOGSÁGBAN TARTOTTÁK, VÉGÜL NINCSTELENÜL KIRAKTÁK A SIVATAGBAN. NÉGY HÓNAPIG NEM IS TUDTÁK, MI TÖRTÉNT VELE”

A fivérek persze ezalatt is sorra látogatták a válogatókat Ausztriában és másutt. A YouTube-on fellelhető egy 2012-es felvétel, amin a 14 éves Bailey bemutatkozik a kamerának a Salzburg meghívásos válogatóján. Már felfigyeltek rá, nemcsak Ausztriában, hanem Belgiumban és Hollandiában is: a Genk és az Ajax is figyelemmel kísérte.

Hat éve a Genk elfogadta Butler ajánlatát. Valójában csak Leonra fájt a foguk, de Butler nem akarta szétszakítani a családot, így ragaszkodott hozzá, hogy mind menjenek. Kezdtek jól alakulni a dolgok, amikor váratlan szerencsétlenség sújtott le a jamaicai családra. Craig eltűnt, Leon és a többi testvér pedig egyedül maradt Belgiumban. Csak a Genk vigyázott rájuk.

Az apa üzleti ügyben Mexikóba repült, részben azért, hogy le tudják papírozni Bailey igazolását (tizenöt évesen ugyanis nem írhatott alá szerződést). Az országba érve azonban rajtaütöttek, kirabolták és fogságban tartották, míg végül nincstelenül kirakták a sivatagban. A Genknél négy hónapon át hírét sem hallották, így maguk siettek a fiúk megsegítésére ebben a reménytelen helyzetben.

„Nehéz helyzet volt, de nem hagyhattuk, hogy az utcán éljenek a srácok. Iskolát szereztünk nekik, és nálunk edzettek” – mondja a Genk akkori vezetője, Gunter Jacob.

„Csak egy aktatáskás üzletember volt a sok közül, és pont rosszkor volt rossz helyen – magyarázza Bailey, aki láthatóan nem szívesen emlékszik vissza erre az időszakra. – Eltartott egy ideig, amíg megtudtuk, mi történt. Addigra már volt hol laknunk Belgiumban, és a bátyám, Travis tartott el minket. Öt évvel idősebb nálam. Akkor négyen voltunk, Kyle, Kevaughn, Travis és én. Addigra már tudtunk vigyázni magunkra, már azelőtt tudtunk vigyázni egymásra, hogy Európába jöttünk.”

Nem csoda, hogy Bailey büszke arra, amit elért. „Ha visszagondolok arra, mi történt velem, hát… hű – mondja elgondolkodva. – Annyi mindenen kellett keresztülmennem, kiérdemeltem, hogy most ott legyek, ahol vagyok, hiszen annyi áldozatot kellett hoznom. Éveken át távol voltam a családomtól, és keményen dolgoztam, hogy azzá váljak, amivé szerettem volna.”

Amire Butler visszatért Belgiumba, a család minden pénze elfogyott. Végül a Genk segített neki állást találni az egyik szponzoruknál, de a hatóságok kétszer is visszavonták a tartózkodási engedélyét. A belga munkaügyi hatóságok megneszelték, mi folyik a Genknél, és razziát tartottak a klubban. Butler sajnos addigra már összeveszett a Genkkel, miután szorosabb együttműködést akart kiharcolni a Phoenix All-Star Akadémiával. Nekik csak Bailey kellett, de így nem kapták meg.

A Standard de Liége elfogadta Butler ajánlatát, amivel igencsak felbőszítette a Genket, amelynek a vezetői nem vettek részt a G5-találkozón, Belgium öt legnagyobb klubjának konferenciáján. Az igazgató, Herbert Houben nyilvánosan szidalmazta a Standard vezetőjét, Roland Duchatelet-t. Nem mintha az egész számított volna: Butler ugyanis nem kapta meg munkavállalási engedélyét, így a család kénytelen volt hazatérni Jamaicába.

Kétezertizenöt februárjában mégis visszatértek Európába. Most az Ajax akarta szerződtetni a tizenhét éves Baileyt, de fiatal kora miatt nem vehették fel profi játékosnak, ezért betették őt és Kyle-t egy szlovák utánpótlásklubba, az FK AS Trencínbe, Johan Cruyff egykori csapattársa, Tscheu La Ling klubjába. Sosem tértek vissza Amszterdamba. „Csak pár hónapot töltöttünk Trencsénben, aztán az Ajax lefújta az egészet.” A Genk pedig még augusztusban lecsapott a már tizennyolc éves Baileyre. Bailey pillanatok alatt nevet szerzett magának a felnőttcsapatban.

Már az első idényében elnyerte az akkori Cristal Arena szurkolóinak szeretetét az év legfontosabb góljával. Az Anderlecht kapusa nem is látta, mi történik. A tizennyolc éves zseni az első félidő vége előtt néhány másodperccel a tizenegyes vonaláról pöccintette be a labdát Silvio Proto mellett. Az Év fiatal játékosa-címet is elnyerő Bailey ezzel a góllal esélyt adott, hogy a csapat induljon az Európa-ligában.

A félidőben 1–1-re álltak, majd 2–1-re vezettek, végül 5–2-re győztek. Bailey szerezte a Hupikék törpikék második gólját. Végül be is jutottak a 2016–17-es El-be, ahol a csoportmérkőzések során a Rapid Wien, a Sassuolo és az Athletic Bilbao elleni gólok nemcsak a Genket juttatták tovább, de Bailey nevét is megismertették a világgal. Végül a Celta Vigo ejtette ki őket a negyeddöntőben.

Európa-szerte pusmogni kezdtek Baileyről, és nem is először. Amikor 2015-ben a Genk sikerrel igazolta (amihez nagyban hozzájárult, hogy az ifjúsági csapat edzője, Dimitri de Conte lett az elnök), nemcsak az Ajax ajánlatát múlták felül, hanem a Chelsea-ét is.

„Igazak voltak a pletykák, a londoniak tizennégy-tizenöt éves korom óta érdeklődtek – vonja meg a vállát Bailey. – De ilyen fiatalon érdemes az alapoknál kezdeni, és nem szabad csak a klub neve miatt odamenni. A megfelelő környezetben érdemes fejlődni, a megfelelő emberek és hozzáállás mellett.

Akkoriban nekem a Genk volt a jó hely. Tökéletesen beleillettem a képzési rendszerükbe. Ott akartam elkezdeni, úgyhogy őket választottam. Azt viszont nem gondoltam, hogy a felnőttcsapatba is ilyen jól be fogok illeszkedni. Fiatal játékosként nem gondolná az ember, hogy hamar megtalálja a helyét az együttesben. Pedig sosem kételkedtem a képességeimben, és soha nem is fogok. Tudom, hogy van tehetségem, hogy mire vagyok képes, és ha lehetőséget látok a továbblépésre, akkor azt elfogadom.”

„A MANCHESTER UNITED ÉS A CITY, A CHELSEA ÉS A LIVERPOOL IS ÉRDEKLŐDÖTT, DE FONTOS, HOGY NE ROHANJAK A CSÚCSRA: MOST ANNAK VOLT ITT AZ IDEJE, HOGY BAYER LEVERKUSENHEZ MENJEK”

De nem a Chelsea volt az utolsó angol klub, amelyet Bailey visszautasított. Amikor 2017 januárjában egy csodálatos, európa-ligás évad után elhagyta a Genket, már válogathatott a legjobb klubok közül. Végül a Bayer Leverkusenre esett a választása, a klub a tervezettnél fél évvel korábban vette meg 20 millió euróért.

„Sokan érdeklődtek: a Manchester United, a Manchester City, a Chelsea, a Liverpool – árulja el Bailey. – De profiként a legfontosabb, hogy lépésről lépésre haladjak előre, és ne rohanjak a csúcsra.

Mert, ha már ott vagyok, mit kezdjek magammal? Szerintem fontos az időzítés, és most annak volt itt az ideje, hogy a Bayer Leverkusenhez menjek. Csodálatos klub, és elképesztő története van. Nagyon sok jó játékost nevelt, bejutott a Bajnokok Ligájába, és ott is jól teljesítettek. Akkor miért is ne választottam volna őket? Számomra ez volt a legjobb lehetőség, és örülök, hogy így döntöttem.”

Annyira örült, hogy idén augusztusban 2023-ig hosszabbította meg a szerződését. „Még nem akarok innen elmenni – szögezi le, cáfolva a híreket, amelyek szerint a Bayern München már elhúzta előtte a mézesmadzagot, sőt akár a Bundesligát is ott hagyhatja az angliai babérokért és fizetésért. – Az a fontos, hogy éppen most mit csinálok, nem akarok azzal foglalkozni, mi lesz később. Még mindig tanulok.”

Az elmúlt idényben bizony sokat tanulhatott. a huszonkettedik mérkőzésén már tizenegy gólnál és öt gólpassznál tartott. Nem is rossz egy olyan játékostól, aki csak most ismerkedik a profi futball világával, főleg egy olyantól, aki kilences mezszáma ellenére a jobb vagy a bal szélen szerepel. Májusra azonban csökkent a szerzett pontok száma: nehéz volt tartani az első félévben mutatott elképesztő teljesítményt.

„Az eddigi legjobb profi idényem volt – mondja a visszaesés ellenére a 21 éves játékos. – Mindig is erről álmodtam, sok tapasztalatot szereztem, és még többet akarok elérni. Most arra kell koncentrálnom, hogy még jobb legyek.”

Szerencsére Bailey két példaképet is maga mellett tudhat: Kings-ton legjobbjait. Az egyik a nyolcszoros olimpiai bajnok Usain Bolt, a másik Raheem Sterling, a Manchester City sprintere. Bailey mindkettővel jó viszonyban van.

„Usain igazi jó barát – vigyorodik el Bailey. – Együtt focizunk, együtt megyünk le a partra, együtt bulizunk. Évek óta ismerem, nagyon jó ember. Először a futballpályán találkoztunk. Nem is játszik rosszul! Magas és termetes, szóval nem túl gyors a labdával, de ügyes. Raheem sokat jár haza Jamaicába. Úgy öt éve ismerem, még az előttről, hogy profi lett volna. Felnéztem rá, büszke voltam, hogy közülünk való. Amikor otthon volt, sokat jártunk egy társaságba, így ismertem meg. Egy régi barátom elhívta őt, hogy találkozzunk, amikor végeztem a Phoenixnél az edzéssel. Jó barátok lettünk, összekötött minket a futball. Sokat akartam tanulni tőle. Amikor ráléptem erre az útra, látta, hogy van tehetségem. Ez még inkább összekötött minket. Azt hiszem, mi lettünk a jamaicai futball két nagy neve.”

Bailey büszke rá, hogy jamaicai, bár még nem játszott a válogatottban. A Leverkusen titánjának nemzetközi jövője heves vita tárgya otthon: játszott az U23-as válogatottban, rúgott is egy gólt a Kajmán-szigeteknek 2015-ben, de sokan attól tartanak, hogy végül a belga, a német vagy akár az angol válogatottban fog futballozni.

Nem mintha nem kellenének Jamaicának, de Baileyéknek fenntartásai vannak a szövetséggel: Butler megosztó személyiségnek számít, és többször összerúgta már a port az elnökkel, Michael Rickettsszel. Akkor minek kell megváltoznia?

„Mindennek – ismeri be keserűen Bailey. – Én valóban szeretem az országomat, de önálló egyéniségként az a célom, hogy a világ legjobb játékosai közé kerüljek. Ehhez az kell, hogy magas színvonalú nemzetközi tornákon játsszak, de a saját hazámat képviselve erre nincs lehetőségem.

A lényeg, hogy olyan ország válogatottjában kell futballoznom, amelyik magas szinten játszik, de a jamaicai sajnos nem ilyen.” A helyzet persze folyamatosan változik: októberben Bailey elfogadta a meghívását, de az utolsó pillanatban visszakozott, mondván, hogy a szövetség nem tartotta meg az alku rá eső részét, vagyis nem válogatták be Bailey fivérét, Kyle-t. Pedig lehet, hogy végül Jamaica lesz Bailey egyetlen lehetősége: a belga állampolgársághoz öt egymást követő éven át ott kell élnie, a némethez pedig hat esztendeig. Anglia valószínűleg teljesen ki van zárva: mivel fogadott gyermek, nem kötődik vér szerint az angliai rokonaihoz, ezért nincs indoka az állampolgársági kérelemre

Baileynek azonban a lehetetlen akadály a szakterülete. Nincs kilenc éve, hogy a puszta elszánástól vezérelve elhagyta a Karib-tengert. És most pont ott van, ahol lenni szeretne.

„Ma már profi vagyok – mondja. – Rengeteg országban jártam, rengeteg kultúrát láttam, egészen fiatalon. Erősnek kellett lennem, hogy képes legyek végigcsinálni. Most itt vagyok, ami csodálatos. Büszke vagyok arra, hogy honnan indultam, hogy honnan jöttem és merre tartok.”

Már csak arra kell rájönni, mi a következő lépés, legyen szó klubról vagy országról. Marad, vagy új „legelők” után néz?

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi számában.)