Nagy magyar sérüléskrónika

Szöveg Bodnár Zalán Fotó FFT

Sorsokról dönthet, pályafutásokat tehet tönkre, edzőket buktathat, taktikákat boríthat fel, mégis vajmi keveset lehet tenni ellene: noha vannak a futballnál jóval sérülésérzékenyebb sportágak is, a labdarúgásban is túl gyakran döntő faktor a kulcsjátékosok elvesztése. Különösen fájó, ha fontos meccsek vagy tornák előtt következik be a sokszor nemcsak sportszempontból, de egészségügyileg is tragikus váratlan csapás. A magyar futballválogatott történetét a balszerencsés csatavesztések, a legrosszabbkor beköszöntő formahanyatlások, a rossz vezetői döntések, a menthetetlenül kirobbanó botrányok vagy a már előre kalkulálható nagy kapusbakik mellett végigkísérik a dramaturgiailag kétségkívül hatásos pillanatban, ám annál nagyobb keserűséggel járó sérülések. Sosem tudhatjuk meg, ezek nélkül mennyivel volna gazdagabb az így is bámulatra méltó futballmúltunk.

ár a hőskorszakban sem kerültek el bennünket az ilyetén csapások. A magyar futballtörténelem első igazán nagy csillaga, Orth György élete formájában játszott 1925-ben, 24 éves korában, amikor Bécsben, az Amateur ellen vívott meccsen az osztrákok balhátvédje, Johann Tandler szétrúgta támaszkodó lábát, amely szilánkosra tört. Deformálódott a térde, teljes térdficamot is diagnosztizáltak, és tokszalagszakadást is szenvedett. Bár ilyen sérülésből akkortájt kevesen tértek vissza a pályára, ő megtette, de az eset lényegében véget vetett a pályafutásának, még akkor is, ha hivatalosan csak 1938-ban vonult vissza, mert utolsó évtizedében már inkább csak játékos-edző volt, illetve a válogatottban sem számoltak vele többé, pedig még az 1934-es világbajnokságon is nagy hasznára lehetett volna a csapatnak. A korszak másik klasszisa, a védőként és fedezetként is bizonyító Mándi Gyula, miután 1923-ban az Év labdarúgójának választották, 1924-ben két csapást is elszenvedett: először az Egyiptom ellenit a párizsi olimpián (0:3), a másodikat pedig az Üllői úton, a lengyelek ellen (4:0), amikor térdszalagszakadást szenvedett, ami miatt két évet (!) kellett kihagynia, és utána már sohasem volt a régi.

Az első világbajnoki szereplésünkkor, 1934-ben Olaszországban sem kerültek el bennünket a gondok, a talán legfontosabb csatárunk, a ferencvárosi Sárosi György dr. sérülten utazott el a tornára, és kénytelen is volt kihagyni az Egyiptom elleni nyolcaddöntőt (4:2). Ausztria ellen a negyeddöntőben sem volt egészséges „Gyurka”, de már vállalnia illett a játékot a nagy rivális szomszédok ellen – bár büntetőből betalált, 2:1-re kikapott és kiesett csapatunk.

Négy évvel később Franciaországban aztán örültünk volna, ha csak egy kulcsjátékosunknak adódtak volna gondjai. Sárosi újfent a frászt hozta a szurkolókra, mert a vb előtti tavaszon kettős bordatörést szenvedett az Újpest elleni rangadón – ám ezúttal sem hisztizett, elutazott és játszott a tornán, sőt gólt szerzett a döntőben is. Nem utazott el viszont klubtársa, Cseh II László, a népszerű „Matyi”, aki a vb előtti hat hetet a mátraházi szanatóriumban töltötte. A vb első mérkőzése, a Holland-India (ma Indonézia) elleni 6:0-s siker legfeljebb edzőmeccsnek volt jó, ezért is volt különösen bosszantó, hogy a gólerős balszélső, Kohut Vilmos egy húszcentis hasított combsebbel volt kénytelen elhagyni a pályát. És hát ugye, az olaszok elleni döntőről is hivatalosan sérülés, Dietz Károly szövetségi kapitány szóhasználatában „erőtlenség” miatt hiányzott tankszerű csatárunk, Toldi Géza – persze ma már tudjuk, hogy az ő távolmaradása valószínűnleg a rendező ország mindenható urának, Benito Mussolininek a kérése volt a svédek ellen az elődöntőben elért 5:1-es győzelmünk láttán, amikor még semmi baja nem volt Toldinak.

A második világégés utáni, de még az Aranycsapat fémjelezte nagy sikerkorszak előtt két válogatott játékos is olyan sérülést szenvedett, amely jelentős negatív hatást gyakorolt a pályafutásukra. Az 1949. július 10-én Debrecenben a Lengyelország ellen játszott barátságos mérkőzés (8:2) előtt, a bemelegítésnél Szusza Ferencnek kifordult a térde, és bár az újpesti csatárfenoménnak nem kellett sokat kihagynia, olyan idők jártak, hogy aki egyszer átadta a helyét, számítania kellett rá, hogy nem lesz könnyű visszaszereznie azt. Szusza két évig nem került vissza a nemzeti tizenegybe, és nem zárható ki, hogy e sérülése folytán nem lett végül az Aranycsapat tagja, a nagy sikerek, az olimpiai diadal, az Európa-kupa-győzelem, a négyéves veretlenség, a vb-menetelés résztvevője. Rudas Ferenc pedig egészen biztos, hogy egy szerencsétlen sérülés miatt esett el ettől a lehetőségtől. A Ferencváros ereje teljében lévő, szélvészgyors jobbhátvédje 1950. március 19-én a Postás elleni bajnoki mérkőzésen üldözőbe vette a lesről induló Óvári Ferencet, aki egyedül vihette ziccerben a labdát Henni Géza kapusra. Rudas csaknem beérte már a támadót, ám egy ütem késésben volt, ezért becsúszva próbált szerelni, csakhogy az abban a pillanatban a kapuból kivetődő Henni ráesett a nyújtott jobb lábára. Nem csupán a lábszárcsont és a sípcsont tört szilánkosra, de egy reményteli, talán világraszóló karrier is: ugyan több mint egy év múlva Rudas visszatérhetett a pályára, de már nem találta önmagát, a helyét az Aranycsapatban pedig elfoglalta Buzánszky Jenő.

Aztán ki tudja, az Aranycsapatot lehet, hogy megkoronázták volna az 1954-es svájci vb-n, ha Puskás Ferenc nem sérül meg súlyosan a második csoportmeccsen a későbbi győztes nyugatnémetek ellen, Werner Liebrich belépője után. Igaz, a döntőre „összedrótozták” a csapatkapitányt, érvényes és valószínűleg tévesen érvénytelenített gólt is szerzett, tehát nem rajta ment el a meccs (2:3), de sosem tudhatjuk, hogy teljesen egészségesen nem szerzett-e volna hármat, vagy vele is szükség lett-e volna az Uruguay elleni elődöntőben hosszabbításra, ami miatt fáradtabbak voltak a magyar játékosok, csak hajnalban értek vissza a szállásra, és folytathatnánk.

Az Aranycsapat 1956-os széthullása utáni években volt bőven gondja a magyar válogatottnak, sztárok (Puskás, Kocsis, Czibor) és feltörekvő tehetségek (az ifjúsági válogatott csaknem egésze) hagyták el az országot – és természetesen a sérüléseket sem lehetett továbbra sem kikerülni. Az 1958-as, svédországi világbajnokság előtt két nappal esett ki a legjobb középcsatárunk, Machos Ferenc, aki több mint fél évvel korábban, a Bulgária elleni 4:1-es győzelem során félóra alatt ért el mesterhármast. Helyettesítését nem sikerült megoldani, még a két jobbfedezet, Bozsik József és Bundzsák Dezső is játszott centert a vb-n – amelyen először fordult elő, hogy a csoportkör után nem folytathatta a küzdelmeket a magyar válogatott.

Az 1962-es chilei világbajnokságon, az Argentína elleni csoportmeccsen már a 18. percben kidőlt a Baróti-csapatból a csatársor egyik ékessége, a jobbösszekötő Göröcs János. Cserélni akkoriban még nem lehetett, kész csoda, hogy emberhátrányban lehozta a meccset döntetlennel (0:0) a magyar együttes. Az Újpest játékosának egyébként sem volt szerencséje a nagy tornákkal: az 1964-es Európa-bajnokság (akkori nevén Európai Nemzetek Kupája) előtt is sérülés miatt került ki a keretből, MTK-s csatártársával, Sándor Károllyal együtt.

A csodás emlékű 1966-os angliai világbajnokságon is több játékos egyszerre járta meg a lelki magaslatokat és a testi poklot. Bene Ferenc a torna előtt, a Sparta Rotterdam elleni felkészülési mérkőzésen sérült meg, és úgy fájt a térde, hogy napokig ki sem mozdult a szállodai szobájából Liverpoolban. Mészöly Kálmán a Brazília elleni 3:1-es varázslat során szenvedett vállsérülést, de hősiesen, felkötött karral is folytatta a játékot. Szerencsére aznap a két világklasszis egyikének a teljesítményén sem ütközött ki a baj: Bene és Mészöly (utóbbi tizenegyesből) is gólt szerzett a kétszeres vb-címvédő Brazília ellen. A nagyobb sikerekre predesztinált magyar csapatnak azonban a Szovjetunió elleni negyeddöntőben (1:2) is jól jött volna, ha mindenki egészséges, és Mátrai Sándornak nem kellett volna irgalmatlan karfájdalmakkal pályára lépnie. A remek hátvéd le is mondta a játékot, de Baróti kapitány nem járult ehhez hozzá, így Mátrai mégiscsak pályára lépett. Egy kemény ütközés után azonban beleesett az oldalvonalon túli árokba, így ezután a kínok kínját kellett kiállnia a meccs további részében.

De az európai kupasorozatok is szedtek áldozatokat: azt követően, hogy 1966 őszén a Győri ETO a Fiorentinát és a Bragát is búcsúztatta a Kupagyőztesek Európa-kupájában, a Standard Liége elleni tavaszi negyeddöntő győri meccsén Palotai Károly szenvedett súlyos sérülést. A következő évben, 32 esztendősen vissza is kellett vonulnia az olimpiai bajnok játékosnak (viszont elkezdhette hasonlóan sikeres játékvezetői és sportvezetői pályafutását).

A magyar futball rejtélyekkel talán leginkább övezett, mitikus sérülését Albert Flórián szenvedte el 1969. június 15-én Koppenhágában, a Dánia ellen 3:2-re elveszített Eb-selejtezőn. A 32. percben Farkas János beadására egyszerre startolt Albert és Erik Engedahl kapus. A magyar csatár csípte el a labdát, amit húzott volna el a kapus mellett, aki viszont úgy rávetődött a lábára, hogy a térde megcsavarodott, és elszakadt a szalagja. Albert többször utalt rá: abba a csínbe aligha ment volna bele, ha öt nappal a meccs előtt nem jelenik meg egy cikk a Népsportban Borbély Páltól, aki azzal vádolta meg a „Császárt”, hogy nem tesz meg mindent a válogatottban, óvja a saját testi épségét, nem vállalja fel a párharcokat, csípőre tett kézzel sétálgat a pályán. Sérülése után Albert többé nem volt a régi, gyakran sérült meg újra, és nem lehetett ott azon a marseille-i, ma már úgy mondanánk, vb-pótselejtezőn sem, ahol a magyar válogatott 4:1-es, történelmi vereséget szenvedett a csehszlovákoktól, és először maradt le olyan világbajnokságról, amelyre benevezett.

Legközelebb az 1978-as, argentin vb-re jutott el a csapatunk. Csakhogy az 1977-es európai ezüstcipős Várady Béla nélkül. Az abban az évben bajnok és magyar gólkirály Vasas-csatár természetesen a keret tagja volt, csakhogy a vb előtti edzőtáborozás során, az adidas újonnan épült, landesheimi műfüves pályáján elcsúszott szabadrúgás közben, és olyan súlyosan meghúzódott, hogy a vb-re nem épült fel, a vésztartalékok közül kellett behívni a helyére Tóth Andrást.

Az 1986-os világbajnokságról is az utolsó pillanatokban maradt le egy sztárjátékos – bár utólag talán azt mondhatja, szerencsére –: Nyilasi Tibor. Az akkor az Austria Wienben légióskodó, korábbi Fradi-ikonnak 1985 őszétől folyamatosan problémák voltak a hátával, és a különböző, sikertelen kezelések után ’86 tavaszán döntöttek úgy az orvosok, hogy műteni kell. Március 21-én Magyarországon volt a porckorongsérvműtéte, de a helyzetet bonyolította, hogy az Austria Wien elnöke, Nyilasi kenyéradója, Joschi Walter és Mezey György szövetségi kapitány összekülönbözött azon, hogy a vb előtt Nyilasi még ott lehet-e a Rapid Wien elleni kupadöntőn, akár csak nézőként is. A kusza helyzetben Mezey úgy képzelte átvágni a gordiuszi csomót, hogy az ausztriai edzőtáborba induló buszról leszállította Nyilasit, akivel közölte: sem a táborba, sem a vb-re nem viszi magával. Az európai ezüstcipős játékos utóbb azt mondta: ha mehetett volna, valószínűleg akkor sem tudott volna felépülni, míg Szepesi György akkori MLSZ-elnök lapunknak nyilatkozva korábban pályafutása egyik legnagyobb kudarcának nevezte, hogy nem tudta megakadályozni Nyilasi itthon hagyását, amely nélkül szerinte Irapuatóra és a 0–6-ra nem került volna sor. A 70-szeres válogatott Nyilasi nem szerepelt többé a válogatottban. És ha már Nyilasiról van szó, akkor azt is meg kell említeni, hogy a korszak másik üdvöskéje, Törőcsik András pályája is egy sérülés – még ha az nem is a pályán történt – miatt siklott ki: 1979-ben autóbalesete volt, amelyben súlyosan megsérült a csípője, és ez mind fizikálisan, mind mentálisan rányomta a bélyegét az újpesti támadó életére.

A mexikói vb-kudarc utáni három évtizedből azért nem érdemes példákat hoznunk fontos sérülésekre, mert a magyar válogatott szempontjából egyik sem bizonyulhatott sorsdöntőnek, lévén, hogy ebben az időszakban sohasem állt igazán nagy lehetőség kapujában a nemzeti csapat (legfeljebb pár percig, 1997 őszén a Jugoszlávia elleni vb-pótselejtezőn). Tavaly viszont 30 év után újra nagy tornára, 44 év múltán ismét Eb-re jutott ki a magyar csapat – és a hagyományok folytatódtak is: az Ausztria elleni nyitómeccsünkön Fiola Attila esett ki a torna hátralévő részére, míg a belgák elleni nyolcaddöntő előtt, a bemelegítés során sérült meg a középpálya motorja, a kijutásban is múlhatatlan szerepet vállaló, az osztrákok ellen pedig a mérkőzés legjobbjának megválasztott Kleinheisler László.
Nil novi sub sole, nincs új a Nap alatt, ahogy a művelt latin mondja.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában.)